A fikció foglyai | François Ozon filmje: A házban

Posted on 2013. április 17. szerda Szerző:

0


OZON-a házban-180pxÍrta: Novics János

Egy különös, szegény sorsú francia fiú története eleve­nedik meg A házban. A kamaszodó Claude össze­barát­kozik osztálytársával Raphával és elkezd járogatni hoz­zá­juk, ahol egyre nagyobb érdeklődést mutat Rapha von­zó édesanyja, Esther iránt. Ráadásul egy iskolai dolgo­zat­ban le is írja élményeit.

Sokatmondó kép, hogy egyik főhősünket, az irodalomtanárt, végül Céline remekművével csapja fejbe a felesége. Az Utazás az éjszaka mélyére a világgal és a valósággal való kíméletlen – bár szarkasztikus és abszurd – szembenézés regénye – ezzel kell fejbe kólintani a tanár urat ahhoz, hogy felébredjen és kilépjen végre a fikció és a képzelgések sűrű dzsungeléből.

Nem sikerül neki természetesen. A tanár úr javíthatatlan. Aki a fikcióba, vagyis önmaga képzelt lényeibe, a maga teremtette figurákba, a saját valóságába és megzabolázhatatlan fantáziájába szerelmes, annak nem szabhat határt Céline sem. Sőt – és épp itt a lényeg – vajon Céline átlényegített, túlzóan nyomorúságos valósága vajon mennyire nevezhető igaznak, valóságosnak?

François Ozon ezúttal bizonyos Juan Mayorga darabját adaptálta filmre – neki való anyag, hiszen számtalanszor játszott már fikció és valóság sokrétű viszonyával. Ezúttal egy fiatal srác, a született írói tehetség és idősödő tanára-mentora, a valóságba belefásult, ám művészileg középszerű férfi szellemi kapcsolata a film témája.

A fiú, tanára szeme láttára, végül ösztönzésére, javaslatára beköltözik a Házba, közel férkőzik osztálytársa, legjobb barátja családjához, az érett és vonzó asszonyhoz, hogy anyagot merítsen és megalkossa a Művet.

Ernst Umhauer, Fabrice Luchini

Ernst Umhauer, Fabrice Luchini

Nem nehéz kitalálni, hogy a Ház metafora: az írói képzelet anyagául és terepéül szolgáló mindenkori közeg, a Hely, amelyet belak és kifoszt a szellem, ahol a szerzőnek kötelező meglopnia, kizsákmányolnia embertársai életét, mindennapjait, kisszerű sorsát és történetét ahhoz, hogy démonai éhségét kielégítse.

A tanár úr vállalja a játék kockázatát, sőt egy idő után függeni kezd a történettől, és közösen besétálnak a fikció erdejébe, ahol aztán maga a néző is eltéved. Tudtuk ezt előre. Aki bemerészkedik a teremtő elme virágzó térségeibe, az bizony nem lehet biztos abban, amit lát és hall. A néző sem tudja, egy órával később én sem igazán tudom megállapítani, hol járunk pontosan, nem lehet és persze nem is érdemes megkülönböztetni, vajon a valós történetet látjuk vagy azt, amit a tanár úr – és eleinte felesége is – érdeklődéssel olvas. Vagy valami egészen mást.

Emmanuelle Seigner és Ernst Umhauer

Emmanuelle Seigner és Ernst Umhauer

Épp ez az alkotó célja: az elbizonytalanítás, a történetrétegek egymásba játszása, egymásba olvasztása és egymáson való finom elcsúsztatása. Semmi sem biztos. Nem tudni, vajon a fiú fantáziája, vagy az író perverz képzelgése, netán kettejük kapcsolata, vagy maga a valóság, a megírt film történetének valósága, amit látunk. Esetleg abba a könyvbe léptünk be, amelyet a tanár úr írt évekkel korábban?

A szerző okosan csavarja a szálakat, melynek során – ha akarunk és tudunk – betekinthetünk az írói munka törvényszerűségeibe és műhelytitkaiba, miközben, a fikció és valóság viszonyán túl a szerelem és az Ozon-i homoerotikus vonal is megjelenik, illetve újfent kibomlik a tömegkultúra és művészet problematikája – hiszen a fiú által megélt szerelmi történet végső soron egyszerű melodráma, amelyet önmaga paródiájától épp a kibomló művészetelmélet és az önreflexió ment meg.

Fabrice Luchini, Emmanuelle Seigner és Ernst Umhauer

Fabrice Luchini, Emmanuelle Seigner és Ernst Umhauer

Szépen és leleményesen megírt film ez tehát, bennem mégis nagy adag hiányérzet maradt a végére. Számomra íróilag nem eléggé radikális, ahová eljut. Egy ilyen történet, ahol minden mozzanat csupán értelmezés kérdése, és ami épp arról szól, vagy arról kellene szólnia, hogy a realitás nem szabhat határt az írói mesterség és a történet szabadságának, szóval egy ilyen határtalan történetnek nem volna szabad kissé közhelyes, szépelgő befejezéssel végződnie. Valami sokkal erősebb befejezésre vágytam, egy agyafúrt és rafinált zárlatra, de Ozon sajnos a könnyebbik utat választotta.

Ennek ellenére A házban izgalmas, szórakoztató, és elsősorban „irodalmi film” az írásművészet legelemibb dilemmáiról. Aki valaha is megtapasztalta annak kínját és örömét, hogyan lehet megírni egy történetet, vagy hogyan kell egyáltalán bármit is leírni abból, amit látunk magunkból és a világból, annak bizonyára ismerősek lesznek a látott problémák, és élvezni fogja a filmet. De nem tudom, hogy annak, aki csak a valóságot ismeri, jelent-e bármit is mindez.

A Házban – francia thriller, 2012

Rendezte: François Ozon
A forgatókönyvet Juan Mayorga színdarabjából írta: François Ozon
Fényképezte: Jérôme Alméras
Vágó: Laure Gardette

Szereplők: Fabrice Luchini, Ernst Umhauer, Kristin Scott Thomas, Emmanuelle Seigner

A janosnovics.blogspot.hu oldalon megjelent írás szerkesztett változata.

Posted in: Film, NÉZŐ