Életünk útja | Alessandro Baricco: Történet

Posted on 2013. április 18. csütörtök Szerző:

0


Baricco_Történet-bor180Írta: Zemen Annamária

Aki nem olvasott még Baricco-regényt, talán ne ezzel a könyvvel kezdje. Alessandro Bariccóhoz hozzá kell szokni. Azután lehet szeretni vagy gyűlölni. Középutat nem tudok elképzelni. Aki viszont ismeri Barricót, már hozzászokhatott, hogy regényeinek főszereplői bizarr, különleges alakok, a legemberibb tulajdonságokkal felruházva. Ettől a benyomásunk az, hogy valahol és valamikor már léteztek ezek az emberek, és nagyon szeretnénk megismerkedni velük személyesen is.

A Történet esetében sincs másképp. A főszereplő Ultimo, aki a könyv első oldalain még kisgyerek, majd látjuk őt felnőttként és aggastyánként.

Ultimo nem akármilyen figura. A 19. század végén született, tehát személyesen éli át a századforduló nagy eseményeit. Az emigrációt az Újvilágba, a nagy háború szörnyűségeit és a technika fejlődését. Libero Parri, aki megsejti a gépesítésben rejlő lehetőségeket, eladja teheneit, és az istállót autószerelő műhellyé alakítja át. Fia, Ultimo Parri beleszületik apja autók iránti szenvedélyébe. Ultimo különleges gyerek, „van valami abban a fiúban”. Kitűnik a többiek közül, más, mint az átlag és „az emberek kedvelik azt, akit aranyfüst borít”. Ultimót azonban nem a szélsebesen száguldó autók nyűgözik le, hanem az utak, a versenypálya. Az aranyfüstös Ultimo azt a célt tűzi ki maga elé, hogy építsen egy utat, „ami ott végződik, ahol kezdődik”. „Egy pálya lesz” mondja, amire ráfér majd egész élete, és ami örök időkre szól majd.

Ultimo Parri pályája azonban nemcsak az ő életútja lesz, hanem Olaszországé is. Kezdve az automobilok feltalálásán, át az első világháborún, szerelemeken és szenvedélyeken, egészen a 20-as évek Amerikájáig.

Baricco minden érzékünkre hat, mint mindig. A regény lapjairól dörög kifelé az autók robaja, érezzük a benzin szagát, a felkavart portól dörzsöljük szemünket. És máris a regény közepén vagyunk, Caporetto lövészárkaiban, a puskagolyók körülöttünk süvítenek. Mintha moziban ülnénk, peregnek előttünk a szörnyűnél is rémesebb képek. A háború a testvériség, a halál és a félelem szinonimájává válik, az emberek az Idővel azonosulnak benne. Megszűnik az előtte és az utána, mert nincsenek anyák és fiaik – csak a túlélés ösztönéig lecsupaszított férfiak. A férfi állatinak érzi magát, esszenciális létezőnek: „ritkán adatik meg ilyen pőrén szembesülni saját személyiségünk lecsupaszított vázával.” Fenomenális szavakat talál Baricco a helyzet leírására. A katonákat hősi gyémántoknak nevezi. Hiszen mindannyian az „élet végsőkig letisztult formáját élték.” Mármint amíg a halál rájuk nem talált.

Caporetto után már semmi sem olyan, mint előtte volt. A többiekkel együtt Ultimo is megváltozik, mert kijutnak ugyan élve, de örökre halottak maradnak.

A narráció több hangra épül, a Történet többszólamú. Prózája váltogatja a narrátorokat; néhány fejezet egyes szám harmadik személyben íródott, de az oldalak többségén a szereplők első személyben mesélnek. A párbeszédek eleje-végét nem mutatja idézőjel –ahogy ez általában szokás –,a mondatok a legváratlanabb helyeken megszakadnak, épp úgy, mint az élő beszédben. A megszakítások azonban nem véletlenszerűek. Éppen arra szolgálnak, hogy még nagyobb nyomatékot adjanak a mondanivalónak. Az olvasón múlik, mennyire figyel, hogy követi-e, megérti-e az írói szándékot. Ezek a technikák még inkább elősegítik (már ha erre egyáltalán szükség lenne) a figyelem fenntartását. Valójában azonban a bűvölet, a szöveg igézete sugárzik minden oldalból.

A Történet legfontosabb narrátora Jelizaveta, Ultimo életének egyetlen és örök szerelme. Ellentmondásokkal teli, de mindenképpen vonzó szereplő. Ő az egyedüli, aki megérti vagy legalábbis megsejti, mit is jelentenek Ultimo számára az álmok. Vele együtt futja majd be a pályát. Vele, mégis nélküle – mert a valóságban útjaik szétválnak, szerelmük nem teljesedhet be. Láthatatlan fájdalom nyom rá bélyeget.

Ultimo egész életén át az álmai megvalósításán fáradozik. Olyan utat (pályát) szeretne építeni, amelynek kanyarulatai leképezik életének fordulatait. De mi is ez a pálya? Az élet talán? Az út, amely átszeli a városokat és országokat, mégis oda visz, ahol a kör bezárul?

Alessandro Baricco

Alessandro Baricco

De mi az élet? Ultimo szerint „Az emberek élnek, az évek telnek, de az éveknek csak egy töredékében élnek igazából, akkor, amikor azt tehetik, amiért megszülettek. Akkor és ott boldogok. A maradék idejüket elmúlatják: várnak vagy emlékeznek”. Ultimo arra várt, hogy „felépítsen egy pályát”. „Egy pályát, amely kör alakú, és nem vezet sehová sem, csak önmagába, mert túl sűrű a rettegésünk köde, és önáltatás azt hinni, hogy az út bárhová is vezet.”

Ultimo története a mi történetünk; mindannyi­unknak van valamilyen rendeltetése, és míg ezt a valamit el nem érjük, nem leszünk boldogok. Időnket a várakozás és az emlékezés fogja kitölteni. Baricco fülünkbe suttogja, szinte szuggerálja a harcot könnyen feladó, az álmokat már nem dédelgető (mai) embereknek, hogy sorsunk azonos álmainkkal. És az álmokat nem szabad feladni. Miért? „Ha szeretsz valakit, aki viszontszeret téged, soha se leplezd le álmait. A legnagyobb és legésszerűtlenebb álom ugyanis te vagy!”

Szuggesztív jelenetek erősítik Baricco mondanivalóját. Ultimo öccse kezét szorítva áll az angliai Simmington repülőterén. Ott fogja majd megépíteni a tizennyolc kanyarral nehezített, önmagába visszatérő pályát, amelyre egész életén át áhítozott. Talán hatásvadász a pillanat megállítása – de mindenképpen nagyon hatásos.

Akár a prológus, amit Balkó Ágnes, a könyv fordítója nem véletlenül a Nyitány kifejezéssel ültetett át magyarra. Tizenkét oldalnyi zene. Autókról, benzinről, füstről, sebességről, vérről és halálról szól. Az első Párizs–Madrid autóversenyről. Ritmusa, melódiája van.

Mire várunk tehát? Mi a célja életünknek? Mi végre születtünk? – kérdezi a Történettel Baricco. – Mindenkinek van egy saját pályája, amit be kell járnia. Társként azt visz oda, akivel az egész pályát be tudja járni. De felismerjük-e az igazi szerelmet? „Azt hiszem, ez olyasmi, ami a várakozással függ össze. Ha képes megvárni, szeret.”

Van tehát, aki arra született, hogy pályát építsen. Valaki más meg arra, hogy mindörökre szerelmes legyen ebbe az egyetlenbe. Vagy ezekben nem éppen az önmagába visszaforduló életet, vagyis a halált próbáljuk megérteni?

Baricco felteszi a kérdéseket, hogy közelebb kerüljünk a válaszokhoz.

Alessandro Baricco: Történet
Helikon Kiadó, 2012

»Alessandro Baricco: Történet – megvásárolható a polc.hu webáruházban«