Finy Petra: Szárnyak és paták (részlet)

Posted on 2013. április 13. szombat Szerző:

0


Pego, a miniszárnyú

Pego, a miniszárnyú

1. fejezet | Akinek szárnya van, az tud repülni

A Nap felkúszott az égen, hogy bevilágítsa az emberek házait, akik épp most ébredeztek ágyaikban nagyokat nyújtózkodva, és óvatosan megtörölték a szemüket, hogy kidörzsöljék belőle a maradék álmot. Aztán a Nap még feljebb kúszott, az előbbinél is sokkal magasabbra, hogy bevilágítsa a pegaurok házait, akik szintén éppen most ébredeztek. Az emberek falvai felett ugyanis égi városok helyezkedtek el a felhők tetején.

Az egyik ilyen város neve Patagónia volt. Nevét onnan kapta, hogy igen különös patások éltek benne.

Lakói nem kentaurok voltak, és nem is pegazusok, hanem pegaurok, az előbbi két lény keverékei.

A pegazusokéhoz hasonló, erős szárny bárhová elrepítette őket, a kentaurokéhoz hasonló, emberi felsőtest pedig felruházta őket az emberek legkellemesebb tulajdonságaival.

Ügyesen használták az eszüket, és jól bántak a szívükkel is.

Ma reggel a legtöbb pegaur meg sem várta, hogy a nap bekukucskáljon a háza ablakán, mert már ébren leste a hajnalt. Mindenki nagyon izgatott volt.

Ezen a napon repültek ki ugyanis az ifjú pegaurok, akiket a város minden lakója megcsodált. Már egy ideje ez a jeles esemény tartotta lázban az összes pegaurt.

Legyen szó hiú pegaurkancáról, aki szárnyát és haját vörösre festi, és a patáit is pirosra lakkozza, vagy akár egy kövér pegaurról, aki annyi zabot tömött már magába, hogy pufók testét alig bírja megemelni. Velük izgult egy angyalszerű, pelyhes pegaurlány, aki mennyei dalokat dudorászik, mert a mennyországba képzeli magát, sőt egy harcias pegaur is, aki önmagát lovagnak képzeli, ezért a legnagyobb kánikulában is páncelt visel.

Akármerre nézett az ember, akármilyen pegaurt is látott a városban, mindenki a Repülési Ünnepségre készülődött.

Nem volt ez másként egy sárgaszínű felhőházikóban sem, ahol Pego lakott, a bronzhajú pegaurfiú.

Pego csikó volt még, de azt a kort már elérte, amikor egy fiatal pegaur először repülhet fel a Szárnyaló Szirtről.

Ő most mégsem indult el a nagy ünnepre, hanem mérgesen nézegette magát a tükörben.

– Az, hogy zöld a szemem, mint a hurrikán, és barna a hajam, mint a lópata, még hagyján – borzolta meg bronzbarna haját –, de ezek a szárnyak! Hogy a kanca rúgná meg! – simogatta meg a vállai alatt verdeső szárnyakat.

– Hát galamb volt az én anyám? Vagy veréb az apám? Mégis, hogyan nőhettek ennyire apró szárnyaim? Nem értem!

A mamája és a papája pont ekkor lépett be a szobába:

– Szólítottál minket, édesem? Úgy hallottuk, hogy azt mondod: anyám és apám!

– Igen, végül is hívtalak titeket… – folytatta dühösen a pegaurfiú. – Ti biztosan el tudnátok intézni, hogy én is repülhessek ma a többiekkel az ünnepségen! A felnőttek mindent el tudnak intézni, nem igaz? – nézett aztán rájuk reménykedő tekintettel.

A szülei ekkor lehajoltak Pegóhoz, és megfogták a kezét. Az anyukája egy kicsit megköszörülte a torkát, majd megszólalt:

– Tudnod kell, hogy te egy nagyon különleges pegaur vagy, különleges szárnyakkal… – mire a pegaurpapa is krákogni kezdett.

– És mégis miért lennének a kicsi szárnyaim különlegesek? Inkább hasznavehetetlenek, nem? – pattogott Pego, és csak úgy sorjáztak a kérdései.

– Azért vagy különleges, mert senki másnak nincsen ilyen szárnya a pegaurok között, mint neked. Te nem fogod oktondi repkedéssel tölteni az időt, hanem bölcsen sétálgatsz majd egész életedben – az utolsó szavakat az anyukája már egészen félénken ejtette ki, ő is érezte, hogy ezzel nem nagyon tudja Pegót megvigasztalni.

– Magyarán ezekkel a szárnycsökevényekkel soha nem fogok repülni! – vágta   rá dühösen a kisfiú.

Pego apukája még mindig nem szólalt meg, de most akkorát köhögött, hogy azt mindenki igennek vette. Végül inkább úgy döntött, hogy átvált a lovak beszédére, és fájdalmasan felnyerített. Megölelte Pegót, és beletúrt a hajába. A kis pegaur könnyes szemmel bújt a szüleihez.

Ekkor felhangzott egy rövid kürtjel, amely azt jelezte, hogy nemsokára kezdődik az ünnepség.

– Azért megnézni megnézhetem őket, ugye? Azt talán ilyen apró szárnyakkal is szabad – emelte fel a fejét dacosan Pego, aki azt gondolta, hogy a bemutatón majd biztosan el tud lesni egy-két repülési fortélyt.

Mert ugyan sokszor szegte kedvét az, hogy kicsi szárnyakkal született, de valamiért mégis makacsul hitt benne, hogy egy szép napon ő is repülni fog.

És talán ebben nem is tévedett olyan sokat.

2. fejezet | Akinek nagy szárnya van, az tud repülni

RA epülési Ünnepségre egyre csak gyűltek a pegaurok. A színes virágokkal telehintett, nagy, félkör alakú lelátó szinte zsúfolásig tömve volt az izgatott szülőkkel és botladozó pegaurcsikókkal. Olyan nagy csikó, aki már ki is repülhetne, csak egyetlen egy állt a lelátón: Pego. Illet  ve még egy pegaurlány, de ő is éppen most búcsúzott el a szüleitől, mielőtt felügetett a Szárnyaló Szirtre. A pegaurlányt úgy hívták, hogy Gigi, és Pego testvére volt. Egyenes, mélasárga haja, amely kibontva, tétován lebegett a levegőben, pont ellentéte volt Pego bronz frizurájának. Álomzöld, ábrándos tekintete pedig véletlenül sem hasonlított Pego élénkzöld szeméhez, amely mindig olyan friss volt, mint a hajnali rét.

Még egy valamiben különböztek egymástól. És talán éppen ez az eltérés volt a legszembeötlőbb. Giginek hatalmas, lila tollú szárnyak feszültek a hátán. Nem akkorák, mint a vele egyidős csikóknak. Hanem még annál is nagyobbak pár evezőtollnyival.

Pego szerette Gigit, persze, hiszen jó testvér volt, de most mégis érezte, hogy a keserűség egyre jobban gyűlik a lelkében, ahogy húgára néz.

Csak bámulta az óriásszárnyú Gigit, ahogy szüleik utolsó jókívánságait fogadja nagy kirepülése előtt, aztán egyszer csak meglátta saját pöttöm szárnyát egy ezüstpegaur fényes szárnyaiban visszatükröződni.

Legszívesebben elsírta volna magát.

Ám sokáig nem szomorkodhatott, mert kezdetét vette a Repülési Ünnepség.

finy-ill02.02

Húsz megtermett pegaurférfi állt a lelátó alján, kezében szivárványszínű kürttel. Élükön egy izmos, páncélba bújt pegaurkatona jelt adott, és a hangszerek felzendültek.

Ekkor az ég hirtelen elhomályosult, és megjelent a két legfenségesebb pegaur, akit Pego valaha látott.

A szelíd tekintetű, nemes vonású pegaurkirály és a pegaurkirálynő fejükön virágkoronával kecsesen ereszkedtek le a magasból. Kezükben egy-egy kosarat tartottak, amelyből színes virágszirmokat szórtak a pegaurok elé.

– Mesés látvány! – gondolta magában Pego. – Mint egy színes hóesés! – és egy pillanatra el is felejtkezett a szomorúságáról. Kinyújtotta a kezét, hogy elkapjon egy szirmot.

– Milyen szépen szállnak ezek a virágok! – kiáltott fel, és oldalba bökte a papáját. De ahogy kimondta a szállnak szót, ismét elszontyolodott. Bánatosan hallgatta hát a király köszöntőjét.

– Pegaurok! Nagy ünnep a mai, hiszen ma mutatják meg ifjú pegaurjaink, milyen ügyesen tudnak szárnyalni, miután leugranak a Szárnyaló Szirtről! És ezzel azt is bebizonyítják, hogy méltóak a pegaur névre! Kérlek, biztassátok őket szóval és tapssal, hogy a feladatot minél lelkesebben tudják végre hajtani!

Pego mamája most szorosan magához ölelte a pegaurfiát, mert sejtette, hogy mit érezhet a király szavai hallatán.

– Attól még, hogy nem tudsz repülni, te is méltó vagy a pegaur névre! Jaj, ne szipogj már! – susogta, de Pego meg sem hallotta.

A fiú tekintete ködös lett, könnyek homályosították el, és a tudatában is minden összemosódott.

Alig-alig érzékelte a pegaurok tapsviharát, amellyel a király szavait üdvözölték, és azt sem fogta fel, ami utána következett.

Pedig a Szárnyaló Szirt tetején felsorakozott ifjú pegaurok sorra lökték el magukat a felhőszikláról, és szebbnél-szebb repülési bemutatót tartottak.

Akadt olyan, aki szárnyaival hosszan szitált egy helyben, mint a pacsirta az ég közepén. Volt, aki dugóhúzószerű csavart írt le a felhők között, volt, aki lágyan ringatózva repült le a lelátó előtti porondra, és úgy himbálózott a kékben, mintha egy hintán ülne.

Gigi, mintha most is éppen álmodozna, szépen lassan ereszkedett le a levegőben. Lusta kacskaringókat írt le az égen, mintha csak egy égi szerpentinen nyargalna lefelé, és nem is repülne.

Éljenzés és lelkes tapsvihar fogadta a jól sikerült repülési gyakorlatokat.

Pego csak gépiesen tapsolt, lélekben még mindig máshol járt. Valahol a képzelet furcsa vidékén, ahol neki is hatalmas szárnya volt, és olyan csodálatosan tudott repülni, mint a többiek.

És ekkor eszébe jutott valami. Hirtelen felcsillant a szeme, és azonnal visszatért a valóságba.

A buzgó örömtől, amiért ilyen remek ötletet talált ki, olyan hangosan kezdett el tapsolni, hogy a szülei gyanakodva néztek össze.

Finy Petra: Szárnyak és paták
Illusztráció: Herbszt László
Kolibri Kiadó, 2013