J. R. R. Tolkien: Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről (részlet)

I. | A DRÚADANOK

 Az adanok más törzsei nem sokat tudtak Haleth népéről, mert az megtartotta saját nyelvét, s bár szövetségben állt az emberekkel meg az eldákkal, mégsem közösködött velük. Maguk között ezen a nyelven beszéltek, de kénytelenek voltak megtanulni a sindát is, hogy érintkezhessenek az eldákkal meg a többi adannal. Többségük mégis csupán törve beszélte a sindát, akik pedig alig merészkedtek túl rengetegük szélén, nem is ismerték ezt a nyelvet. Őrizkedtek az új dolgoktól, s nem vették át mások szokásait, mint ahogyan az ő életmódjukat is különösnek találták az eldák meg az adanok. Bár béke idején nemigen érintkeztek velük, tudták róluk, hogy hű szövetségesek és félelmetes harcosok, ezért tisztelték őket, holott más országokba csak igen csekély csapatokat küldtek, hisz ők sem voltak sokan, és kis nép maradtak egészen végórájukig. Elsősorban saját rengetegüket védték, ezért élen jártak az erdei hadviselésben. Sokáig még az erre kiképzett orkok sem merészkedtek túl közel házaikhoz. Furcsa szokásaik közé tartozott, hogy legtöbb harcosuk nő volt, bár más országok nagy csatáiban nem igen vettek részt. Ez minden bizonnyal ősi szokásuk volt,(1) hiszen messze földön híres Haleth vezér asszonyukat is válogatott női testőrei kísérték.(2)

A Haleth-nép összes furcsaságai közül azt csodálták a leginkább, hogy egy egészen másfajta embernép élt közöttük(3) amelyhez hasonlót nem láttak még sem a beleriandi eldák, sem a többi adanok. Kevesen voltak, talán néhány százan, s elkülönülve éltek, családokban vagy apróbb törzsekben éltek, de a közösség tagjaként.(4) Haleth népe a saját nyelvén drûg-nak nevezte őket. Látványuk nemigen volt a tündék meg az embernépek ínyére: széles, tömzsi alakjuk – néhányuk nem is nőtt nagyobbra négy lábnál –, roppant tomporuk vastag és kurta lábakon nyugodott; széles arcuk közepét lapos orruk csúfította el, fölötte a mélyen ülő szemek meg a busa szemöldök; az alatt pedig nem is igen nőtt szőr, néhány férfit leszámítva (ezek felette büszkék voltak kiváltságukra), akiknek álluk közepén egyetlen sötét szőrcsík kígyózott alá. Többnyire egykedvűen viselkedtek, s csak széles szájuk mozgott – vizsla szemük pillantásait senki sem vette észre, hacsak nem egészen közelről nézte, mert szinte egybeolvadt szembogarukkal (bár amikor haragra gerjedtek, szemük vörösen parázslott).

Mély torokhangon beszéltek, nevetésükön pedig nem győztek csodálkozni, mert zengett és hömpölygött, s bár ki emberfia vagy tünde, aki hallotta, maga is nevetésre fakadt: ugyanis nem volt benne gúny vagy káröröm, csupán színtiszta vidámság.(5) Béke idején gyakorta nevettek munkájuk vagy játékuk során, amikor a többi ember énekelni szokott. Ám könyörtelen ellenfelek voltak, ha felbőszültek; haragjuk nehezen csillapult, bár vörösen izzó szemükön kívül semmi sem mutatta, mert némán harcoltak, és sosem ültek örömünnepet legyőzött ellenfeleik fölött, még akkor sem, ha orkok voltak – pedig egyedül irántuk tápláltak szűnni nem akaró gyűlöletet.

Az eldáktól kapták a „drúadan” nevet, akik így elismerték azt, hogy ők is az adanok közé tartoznak.(6) Míg népük fennmaradt, az eldák módfelett szerették őket. Ám fájdalom! életük rövidnek bizonyult, számuk pedig csekélynek, s az orkokkal való harcaik során súlyos veszteségeket szenvedtek, hiszen azok is gyűlölték őket, foglyaikat pedig örömmel kínozták. Mondják, amikor Morgoth a tündék és az emberek minden erősségét elpusztította Beleriandban, a drúadanokból csupán né hány család maradt; főleg nők és gyermekek, akik közül sokan a Sirion folyó torkolatánál leltek végső menedékre. (7) Hajdanán nagy szolgálatára voltak azoknak, akik között éltek, ezért később is megkeresték őket, bár kevés akadt közöttük, aki elhagyta volna Haleth népének földjét.(8) Döbbenetes ügyességgel követték minden teremtett lény nyomát, s bár e jártasságot továbbadták barátaiknak is, tanítványaik mégse értek fel a drúadanokkal, akik a kutyákhoz hasonlóan szaglásukat is igénybe vették éles szemük mellett. Azzal dicsekedtek, hogy szélirányban hamarabb megéreznek egy orkot, mielőtt bár mely emberfia meglátná. A szagot aztán (ha nem szelt át folyót) heteken át követték. Bár senki sem tanította nekik, a növények dolgában is csaknem annyira jártasak voltak, mint a tündék. Ha új vidékre vándoroltak, hamarosan megismertek minden ott termő növényt, nagyobbat vagy aprót; nevet adtak azoknak, amelyeket először láttak, s megkülönböztették a mérgezőt az ehetőtől. (9) Amíg nem találkoztak az eldákkal, a többi adan néphez hasonlóan a drúadánoknak sem volt kialakult írásuk, mégsem tanulták meg az eldák rúnáit és feliratait.

Találékonyságukból nem is futotta többre, mint hogy kevés számú s egyszerű jelet hagyjanak a nyomok vagy ösvények mentén, vagy hírt és figyelmeztetést adjanak egymásnak. Régóta használták kovából készült szerszámaikat, amelyekkel véstek és vágtak. Jóllehet az adanok már ismerték a fémeket és a kovácsmesterséget, (10) mielőtt Beleriandba jöttek volna, mégsem dobták sutba a régi szerszámokat, mert akkoriban nem volt könnyű fémekhez jutni, kovácsolt fegyvert és szerszámot pedig csak igen drágán lehetett szerezni. Ám amikor találkoztak a beleriandi eldákkal, s kereskedni kezdtek az Ered Lindonban élő törpökkel, kiderült, hogy a drúadanok ügyes fa- és kőfaragók. Festéket is használtak, amelyet különféle növényekből nyertek, s a fákra meg a lapos kövekre rajzokat és mintákat festettek; gyakran véstek arcokat olyan fafelületre, amit később befestettek. Éles és erős eszközökkel ember– és állatfigurák faragásában is örömüket lelték, s a legügyesebbeknek nem számított, játékszert, díszítést vagy festményt készítenek-e, mert mindegyiket eleven, élethű formával ruházták fel. Ezek a figurák gyakorta szokatlanok és furcsák voltak, olykor bizony ijesztőek is; kegyetlen tréfáik közé tartozott, hogy orkot mintázó szobrokat állítottak földjük határára, mintha félelmükben ordítozva menekülnének. Önmagukról is készítettek szobrokat, ezeket erdei ösvények bejárathoz vagy különböző csapások találkozásaira helyezték, és „őrköveknek” hívták őket. A legszembetűnőbbek a Teiglin-gázlónál állnak: mindegyik egy-egy drúadánt ábrázol – jóval nagyobbak, mint a valóságban –, amint egy halott ork testén guggol. Ezek a szobrok nem pusztán arra szolgáltak, hogy ellenségeikre ijesszenek velük; az orkok ugyanis rettegtek tőlük, mert azt hitték, az Oghor-hai-ok (így nevezték a drúadanokat) gonosz erejét hordozzák, s képesek velük beszélni. Így nemigen merték megérinteni vagy elpusztítani őket, s ha kevesen voltak, egy-egy „őrkő” láttán azonnal visszafordultak, és nem mentek tovább.

Ám e különös nép legfurább képessége az volt, hogy elérhették a tökéletes csend és nyugalom állapotát; akár több napon át így maradtak, keresztbe tett lábbal, kezükkel térdükön vagy ölükben, csukott vagy földre szegezett szemmel. Haleth népe egy történetet őrzött erről a különös képességről.

Hajdanán a drûgok legügyesebb kőfaragója szobrot mintázott halott apjáról, s házához közel, egy ösvény mellett állította fel. Ezután leült mellé, s mélyen hallgatva emlékeibe merült. Történt pedig, hogy arra járt egy távoli faluba igyekvő erdőjáró, s amikor meglátta a két drûgot, meghajolt feléjük, majd hangosan jó napot kívánt nekik. Minthogy nem kapott választ, közelebb ment, s egy darabig meglepetten szemlélte őket. Végül folytatta útját, s így morfondírozott magában: „Nincs párjuk a kőfaragásban, sosem láttam még ennél élethűbbet.” Három nap elteltével visszatért, s mivel igen fáradt volt, hátát az egyik kő alaknak támasztva leheveredett. Köpönyegét a szobor vállára kanyarította, hogy megszáradjon, mert röviddel azelőtt esett az eső, de most forrón tűzött a nap. Csakhamar elszenderedett, ám egy idő múlva arra ébredt, hogy valaki beszél fölötte: „Remélem, kipihented magad – mondta a hang. – Ha mégsem, aludj csak tovább, de kérlek, támaszkodj a másik szobornak. Az ő lába többé már nem gémberedik el; s a köpönyeged is éget a napon.” Úgy tartják, gyász és bánat idején gyakorta üldögéltek így a drúadanok; néha azonban csak az elmélkedés öröméért, vagy, hogy terveket szőjenek. Némaságuk őrködés közben is hasznukra vált; ilyenkor az árnyékban rejtőzködve ültek vagy álltak, s bár úgy tűnt, szemük csukva van vagy a semmibe bámul, mégsem juthatott a közelükbe senki észrevétlen. Láthatatlan ébrenlétük oly erős volt, hogy a betolakodók már-már fenyegetőnek vélték; még azelőtt megrémültek és visszafordultak, hogy figyelmeztették volna őket. Ám ha bármilyen gonosz teremtmény haladt át, a drúadanok ezt rögtön éles füttyel jelezték; e hangot hosszabb ideig fájdalmas volt közel elviselni s távol is hallani lehetett. Haleth népe nagyra becsülte a drúadan őrök veszélyes időkben nyújtott szolgálatát. S ha hiányt szenvedtek ezekből az őrökből, a drúadanok hasonló ábrázatú faragott képmásait állítottak a házaik elé, mert azt gondolták, valamennyit megtartanak az élő emberek fenyegetéséből (hisz éppen e célból készítették őket).

S bár szeretet és bizalom övezte a drúadanokat, mégis sokan azt tartották Haleth népéből, hogy különös varázserejük van; csodás történeteik közt akadt olyan, amely hasonló dolgokról beszél. Itt következik egyik elbeszélésük.

AZ ÉLETHŰ KŐ

Élt valaha a drûgok közt egy jól ismert gyógyító, akit Aghannak hívtak. Jó barátja volt Barachnak, a Haleth népéből való erdőjárónak, aki házikójában lakott a rengetegben, több mint két mérföldnyire a legközelebbi várostól. Aghan családja jóval közelebb élt, így Aghan ideje jó részét Barachhal és feleségével töltötte, s szerették őt a gyermekeik is. Ám veszélyes idők jöttek, mert néhány vakmerő ork behatolt az erdőbe a közelben, s kettes-hármas csoportokban rátámadtak azokra, akik egymagukban sétáltak, éjjelente pedig a szomszédság nélküli házakat rohamozták meg. Barach háznépe nemigen félt, mert Aghan velük maradt, és egész éjjel őrt állt a ház előtt. Egy reggel azonban így szólt Barachhoz: – Barátom, rossz híreket kaptam a rokonságomtól, s azt hiszem, egy kis időre el kell mennem tőletek. Megsebesült a bátyám, fájdalmak közt fekszik, s engem hív, mert jártas vagyok az ork ütötte sebek gyógyításában. Ám amint tudok, visszatérek.

Barach nagyon megijedt, felesége és gyermekei sírva fakadtak, de Aghan így szólt hozzájuk: – Megteszem, amit tudok. Idehoztam egy őrkövet, s a házatok mellett felállítottam.

Barach kiment Aghannal a ház elé, és meglátta az őrkövet. Hatalmas volt, súlyos, s az ajtótól nem messze ült a bokrok alatt. Aghan rátette a kezét, s rövid szünet után így szólt: – Látod, erőm egy része itt marad vele. Kívánom, minden bajtól óvjon titeket! A következő két éjszakán nem történt semmi különös, ám a harmadikon Barach a drûgok figyelmeztető és hívó füttyét hallotta, bár meglehet, hogy álmodta csak, mert senki mást nem ébresztett fel. Felkelt az ágyról, leakasztotta a falról íját, és a szűk ablakhoz ment. Két orkot pillantott meg, akik rőzsét halmoztak a ház mellé, s épp készültek meggyújtani. Barachot akkor félelem járta át, mert a portyázó orkok rendszerint kénkövet s egyéb ördögi eszközöket hordtak magukkal, amelyek könnyedén lángra kaptak, de puszta vízzel nem lehetett őket eloltani. Összeszedte magát, s megfeszítette íján a húrt, ám abban a pillanatban, amikor a lángok felszöktek, egy drûg jelent meg, s az orkok közé vetette magát. Egyet leterített az öklével, a másik elmenekült; a drûg akkor csupasz lábával a tűzbe taposott, s talpával elfojtotta az ork lángokat. Barach az ajtó felé indult, de mire kitárta és kilépett, a drûg eltűnt. A legyőzött orknak nyoma veszett, a tűz is kialudt, s csak a szállongó pernye meg a füstszag utalt a lángokra.

Barach visszatért, hogy megnyugtassa családját, akik felriadtak a hangokra és a kellemetlen szagra; ám másnap újból kiment, s a napvilágnál körbetekintett. Látta, hogy az őrkő eltűnt, de erről nem számolt be családjának. „Ma éjjel nekem kell őrt állnom” – gondolta, ám Aghan még aznap visszatért, s kitörő örömmel fogadták. Hosszú csizmát viselt, olyat, amilyet barátságtalan vidéken, tövisek vagy sziklák közt hordanak a drûgok, s igen kim rült volt.

De mosolygott, elégedettnek tűnt, s így szólt: – Jó híreket hozok. A bátyám fájdalmai meg szűntek, s életben marad, mert időben érkeztem, hogy megfékezzem a mérget. S most hallottam azt is, hogy a portyázókat megölték vagy elmenekültek. Hogy ment a sorotok? – Még élünk – szólt Barach. – De jer velem, s mindjárt többet mondok. – Majd a kihunyt tűzhöz vezette Aghant, s elbeszélte neki az éjszakai rajtaütést. – Az őrkőnek nyoma veszett; nyilván az orkok műve. Mit szólsz mindehhez? – Majd akkor szólok bármit is, ha tüzetesebben megnéztem és végiggondoltam – válaszolta Aghan, majd ide-oda járkálva vizsgálta a földet, Barach pedig követte őt. Végül Aghan egy sűrű bozóthoz vezette a ház körüli tisztás szélén; ott volt az őrkő.

Egy halott orkon ült, ám a lába megfeketedett és szétrepedt, egyik lábfeje pedig kettéhasadva hevert nem sokkal arrébb. Aghan szomorúnak tűnt, de így szólt.

– Nos, megtette, amit tudott. S örülök, hogy nem az én lábam taposta szét az ork tüzet.

Majd leült, s kifűzte csizmáját, Barach pedig meg látta, hogy alatta kötés van a lábán. Aghan letekerte azt is.

– Már gyógyul – mondta. – Két éjszakán át virrasztottam a bátyám mellett, s az utolsón már aludtam. Ám felriadtam, mielőtt még eljött volna a reggel; fájdalmaim voltak, s láttam, hogy a lábam felhólyagosodott. Akkor kitaláltam, mi történhetett. Ó jaj! ha erőt adsz át valaminek, amit te készítettél, akkor sérüléseiben is osztoznod kell.(11)

TOVÁBBI JEGYZETEK A DRÚADANOKRÓL

Apám fontosnak tartotta, hogy hangsúlyozza a drúadanok és hobbitok közti gyökeres különbséget. Alakjukban és megjelenésükben sem hasonlítottak egymásra, hisz a drúadanok magasabbak, súlyosabbak és erőteljesebb felépítésűek voltak, arcvonásaik pedig – átlagos emberi mércével mérve – csúnyák. Míg a hobbitok haja dús volt, sűrű és göndör, addig a drúadanoké ritkás és egyenes szálú, a lábukon pedig egyáltalán nem nőtt szőr.

A hobbitokhoz hasonlóan rendszerint vidámak voltak és jókedvűek, ám természetüknek zordabb oldala is volt: ha kellett, könyörtelenül és gúnyosan viselkedtek; ezenkívül varázserővel bírtak (bár könnyen lehet, hogy ez csak hiedelem). Igénytelenül éltek, még bőség idején sem ettek sokat, s nem ittak mást, csak vizet. Bizonyos tekintetben inkább a törpökre emlékeztettek: felépítésük, termetük, állhatatosságuk, a kőfaragásban való jártasságuk s jellemük sötétebb oldala a törpök népét idézte. Ám a törpöknek tulajdonított „mágikus” erők egész más természetűek voltak, maguk a törpök pedig sokkal, de sokkal bőszebbek és hosszabb életűek (bár a drúadanok a többi embernéphez képest is korán haltak meg).

Egyetlen különálló jegyzet említi csak a rokonságot a beleriandi drúadánok (akik a Haleth nép házait őrizték Brethil erdejében) és Ghân-buri-Ghân távoli ősei között (ő vezette a rohírokat a Kőszekér-völgyben Minas Tirith felé, A Király visszatér, V 5. fejezetében), illetve kapcsolatukat azokkal a drúadánokkal, akik a dúnhargi út mentén álló szobrokat faragták (uo., V 3.).(12)

Ebben a jegyzetben a következő áll: Elvándorló drúadanok kísérték Haleth népét az első kor végén, s ezek a drúadanok később együtt éltek velük Brethil erdejében. Ám a legtöbben mégis a Fehér-hegységben maradtak, pedig a később érkezett emberek a Gonosz szolgálatába álltak, és üldözték őket.

Arról is szót ejt a jegyzet, hogy a dúnhargi szobrokat és a Drúath-nép maradékát először a gondoriak kapcsolták össze (a hasonlóságot Borbak Trufiádok is észrevette, amikor meglátta Ghânburi-Ghânt), bár amikor Isildur megalapította a númenori királyságot, már csak a Drúadan erdőben és a Drúwaith Iaurban (l. később) éltek drúadanok.

Az adanok eljövetelének ősi legendája (A szilmarilok, 164–67. o.) tetszés szerint kiegészíthető tehát a drúadanokkal: a haladokkal – Haleth népével – együtt leereszkedtek az Ered Lindonon egészen Ossiriandig. Egy másik jegyzet szerint a gondori történetírók azt hitték, a drúadanok voltak az első emberek, akik átkeltek az Anduinon.

Úgy tartották, a Mordortól dél felé eső vidékekről jöttek, ám mielőtt elérték volna Haradwaithban a tengerpartot, észak felé, Ithilien irányába vették útjukat, végül pedig rátértek egy Anduinon át vezető csapásra (valószínűleg Cair Andros közelében), s letelepedtek a Fehér-hegység lábának erdős északi részén. „Magukba zárkózó nép voltak, minden más emberfajra gyanakodva tekintettek, mert azok üldözték és zaklatták őket, amióta csak az eszüket tudták. Végül nyugat felé vándoroltak, s olyan földet kerestek, ahol elrejtőzhetnek és békében élhetnek.” Sem ez a jegyzet, sem más írás nem tartalmaz egyebet a Haleth néphez fűződő kapcsolatuk történetéről.

Egy Középfölde folyóneveiről írott tanulmány, amelyből korábban már idéztünk, említi a másodkori drúadanokat. Itt az olvasható, hogy az enedwaithi bennszülöttek a númenoriak dúlása elől menekültek a Gwathló mentén; nem keltek át a Vas folyón, s nem rejtőzhettek el a Belfalas-öböl északi ágán, a Vas folyó és a Lefnui közti roppant hegyfokon sem, mert ott élt a magányos és kegyetlen „Púkel-nép”, akik mérgezett dárdáikkal nesztelen és fáradhatatlan vadászok voltak. Azt mondták, ők mindig is ott éltek, és szintén a Fehérhegységből jöttek.

Nagyon sokáig nem törődtek a Nagy Sötéttel (Morgoth), és Sauronnal sem szövetkeztek később, mert gyűlöltek mindenkit, aki keletről jött. Keletről, mondták, onnan jöttek a magas emberek, akik elűzték őket a Fehér-hegységből, s akiknek szívében gonoszság lakik. Talán még a Gyűrűháború idején is akadtak a Drű népből, akik a Fehér-hegység nyugati vonulatán, az Andrast magányos csúcsai között éltek. Ám a gondoriak csak az Anórien erdeiben élő maradék csoportokról tudtak.

A Vas-folyó és a Lefnui közti vidéket Drúwaith Iaurnak nevezték. Egy töredékes írásban az áll, hogy az Iaur szó ebben a névben „ősit”, „hajdanit” jelent, nem pedig „eredetit”.

A „Púkel-nép” az első korban telepedett le a Fehér hegység mindkét lábánál. Amikor partra szálltak a númenoriak, Andrast hegyfokán éltek tovább, mert az újonnan jöttek odáig már nem értek el. Töredékük a hegy lánc keleti szélén, Anórienben maradt. Az utóbbiak a harmadkor végén, erősen megfogyatkozva azt hitték, ők az egyedüli túlélők, ezért a másik vidéket elnevezték „Régi Púkel-vadon”-nak (Drúwaith Iaur). „Vadon” is maradt, mert sem Rohan, sem Gondor nem kívánta benépesíteni, s mindkettő népe ritkán lépett arra a föld re. Anfalas lakói azonban úgy hitték, az ősi „vadonlakók” titokban továbbra is ott élnek. (13) Ám Rohanban a dúnhargi „Púkel-népnek” nevezett szobrokat nem azonosították a Drúadan erdei „vadonlakókkal”, s nem vették észre azt sem, hogy emberek ők is. Ez derül ki Ghân-buri-Ghân megjegyzéséből is, amely szerint a rohírok sokáig üldözték a „vadonlakókat” („hagy vadonlakót békén erdőben, s nem vadász többé, mint állatok”). Mikor Ghân-buri-Ghân a Közös Nyelvet törte, népét – nem minden irónia nélkül – „vadonlakóknak” nevezte. Maguk között természetesen nem ezt a nevet használták. (14)

JEGYZETEK

1 Nem különleges beleriandi helyzetük miatt, és csekély számuknak is inkább okaként, mintsem következményeként. A többi adan népnél jóval lassabban gyarapodtak, s ez éppen hogy pótolta háborús veszteségeiket. Asszonyaik kevesebben voltak, mint a férfiak, sokuk nem is ment férjhez. [A szerző jegyzete.]

2 A szilmarilok 166. oldalán Bëor így írja le a haladok népét Felagundnak: „olyan nép, akik más nyelvet beszél­nek”. Azt is említik, hogy „különálló nép marad­tak mindvégig” (172. o.), s hogy Bëor Házának népénél kisebb termetűek voltak. „Kevés szót használtak, nem szerették a nagy csődületet, valójában sokuk kedvelte a magányt, amikor szabadon járhatta a zöldellő erdőt, amíg az eldák földjének csodái még újak voltak számukra” (174. o.). A szilmarilok-ban nem esik szó asszonyaiknak társadalmukban betöltött szerepéről, kivéve a népét vezető harcos Haleth úrnőt; nem említik azt sem, hogy Beleriandban ragaszkodtak volna saját nyelvükhöz.

3 Ugyanazt a nyelvet beszélték, csak a maguk módján. Megtartották azonban néhány saját kifejezésüket is. [A szerző jegyzete.]

4 Hasonlóképpen, ahogyan a harmadkorban éltek együtt Bríben az emberek meg a hobbitok (bár a drûgok és a hobbitok közt nincs semmiféle rokonság). [A szerző jegyzete.]

5 Voltak néhányan, akik kevésbé ismerték őket, s azt állították, hogy Morgoth csakis ebből a fajból tenyészthette ki az orkokat. Ezeknek így válaszoltak az eldák: „Morgoth kétségkívül különböző embernépekből tenyésztette ki az orkokat, hisz ő maga élő dolgot nemigen teremthetett; ám a drúadanok bizonnyal megmenekültek a Homálytól, hisz nevetésük oly távol áll az orkok röhögésétől, mint Aman fénye Angband sötétségétől.” Ennek ellenére nem kizárt, hogy fennáll köztük valamilyen távoli rokonság, amely magyarázatot nyújtana kölcsönös gyűlöletükre: az orkok és a drûgok ugyanis mindkét részről árulónak tartották egymást. [A szerző jegyzete.] – A szilmarilok szerint Melkor az orkokat foglyul ejtett tündékből tenyésztette ki (58. o.; vö. 110. o.); ám ez csak egyike az orkok eredetéről szóló különféle feltételezéseknek. A Király visszatér V 5. fejezete egyébként leírja Ghân-buri-Ghân nevetését: „S az öreg Ghân fura, gurgulázó hangot adott, úgy látszott, nevet.” Leírása szerint „gyér szakálla szőre gumós állán, mint a száraz moszat”, sötét szeméből pedig semmit sem lehetett kiolvasni.

6 Különféle elszigetelt jegyzetek szerint egymás között drughunak hívták magukat (amelyben a gh réshang). Ezt Beleriandban átvette a sinda nyelv is, így lett belőle drû (t. sz. drúin és drúath); amikor pedig felfedezték az eldák, hogy a drû nép Morgoth, s különösen az orkok ádáz ellensége, az adan címet is hozzátették, és attól fogva drúadanoknak hívták őket (sinda t. sz. drúedain). Ezzel nemcsak emberi mivoltukra és az eldákkal való barátságukra utaltak, hanem az adánok Három Házától való különbözőségükre is. A drû szót akkortájt csak a drúnos összetételben használták (jelentése ’a drû nép családja’). Drúwaith: ’a drû nép vadonja’. A quenyában a drughu szó a rú v. rúatan alakká vált, t. sz. rúatani. Ami a később kialakult neveket illett, l. a Drúadan-tanulmány végét (616–7. oldal) és a 14. jegyzetet.

7 A númenori évkönyvek tanúsága szerint ezek a túlélők engedélyt kaptak arra, hogy az adánokkal együtt áthajózzanak a tengeren; s az új föld békéjében ismét boldogok voltak, és gyarapodni kezdtek. Többé azonban nem vettek részt háborúkban, mert féltek a tengertől. Hogy később mi történt velük, csak azok a legendák beszélik el, amelyek a Végromlás után megmaradtak; az első Középföldére hajózó tengerészek története, amelyet A tengerész felesége címen ismerünk. Ennek Gondorban őrizték egy másolatát, amelyben említés történik a Tengerész Aldarion király háza népével élő drúadánokról. Különös jövőbe látó képességüket számon tartották, ők pedig aggódtak a király útjairól hallva, mert tartottak tőle, hogy nem vezet jóra, és kérték, ne menjen el többé. De nem sikerült lebeszélniük, mint ahogy felesége és apja sem tudta meggyőzni, hogy változtasson természetén. A drúadánok komoran távoztak. Ettől kezdve nyugtalanul éltek Númenorban, s a tengertől való félelmük ellenére egymás után, kettesével-hármasával felkéredzkedtek a Középfölde északnyugati partjaihoz induló nagy hajókra. Ha kérdezték őket: „Miért távoztok, s hova indulnátok?”, azt válaszolták: „A Nagy Sziget többé már nem nyújt nekünk menedéket, s vissza akarunk térni a földre, ahonnan jöttünk.” Számuk az évek múltával tehát ismét megfogyott, s amikor Elendil elmenekült a Végromlás idején, egy sem maradt már Númenorban. Az utolsó akkor hagyta el az országot, amikor Sauron megjelent. [A szerző jegyzete.] – Ezen kívül sem Aldarion és Erendis történetében, sem más kéziratban nem bukkantam nyomára olyan írásnak, amely utalna a númenori drúadanokra. Kivéve egyetlen jegyzetet, amely szerint „az adánok között, akik az Ékszerháború végén Númenorba hajóztak, ott voltak Haleth népének maradékai, ám az a kevés drúadan, aki kísérte őket, régen a Végromlás előtt kihalt”.

8 Néhányan a Hador Házából való Húrin atyafiságával laktak, mert Húrin fiatalkorában Haleth népe közt élt, s rokon­ság­ban állott azok uraival. [A szerző jegyzete.] – A Húrin és a Haleth nép közti rokonságra vonatkozóan l. A szilmarilok 185. oldalát. – Apámnak szándékában állt Sadort, Húrin házának öreg szolgáját drûggá átdolgozni.

9 Törvénnyel tiltották a mérgek élőlények elleni használatát, még akkor is, ha az az élőlény ártott nekik. Ez alól az orkok voltak az egyedüli kivétel, akiknek mérgezett lándzsáira még halálosabb mérgekkel válaszoltak). [A szerző jegyzete.] – Elfhelm is említi Borbak Trufiádoknak, hogy a vadonlakók mérgezett nyilakat használnak (A Király visszatér, V. 5.), s ezt tartották róluk Enedwaith lakosai is a másodkorban (617. oldal) A tanulmány egy későbbi része beszámol a drúadanok lakóhelyéről; érdemes idéznünk. Haleth erdőlakó népével együtt élve „megelégedtek azzal, hogy sátrakban vagy kalyibákban lakjanak, amelyeket nagy fák törzsei köré emeltek csekély erőfeszítéssel, hisz edzett nép voltak. Saját elbeszéléseik szerint előző otthonukban hegyi barlangokat használtak raktározás céljából, s csak igen cudar időben laktak és aludtak ott. Hasonló menedékeik voltak Beleriandban, ahová vihar és télvíz idején a legedzettebbek kivételével visszatértek; ám e helyeket szigorúan őrizték, s még a Haleth-népből való közeli barátaikat sem látták szívesen.”

10 Legendáik szerint ezt a törpöktől vették át. [A szerző jegyzete.]

11 Az elbeszéléshez apám hozzáfűzte: „Ezek a történetek, mint Az élethű kő is, arról szólnak, mivel jár »erejük« puszta tárgyakba való átvitele, ami bizonyos tekintetben Sauronra emlékeztet; ő Barad-dûr építésébe és az uralkodó Gyűrűkbe vitte át hatalmát.”

12 „Az út minden kanyarulatában kőalak állt, emberformára kifaragva, amint keresztbe vetett, durván faragott lábán kucorgott, és pohos hasán keresztbe rakta két kurta kezét. Egyiket-másikat annyira megviselték az évek, hogy arca már nem is volt, csak a szeme helyén két fekete üreg, ami még mindig szomorúan bámulta a járókelőket.”

13 A Drúwaith Iaur (Régi Púkel-föld) Pauline Baynes térképén északon, az Andrast-hegyfok hegyei fölött tűnik fel – apám szerint ő maga helyezte oda a feliratot. – Egy lapszéli jegyzet szerint a Vas-folyó gázlójánál lezajlott csaták után kiderült, hogy csakugyan sok drúadan vészelte át a Drúwaith Iaurban, mert előjöttek barlangjuk mélyéről, rátámadtak Saruman erőinek, dél felé űzött maradékára. – Egy korábban már idézett elbeszélésben utalás esik arra, hogy az Enedwaith partján halra és madárra vadászó „vadonlakók” törzsei külsejükben és beszédükben egyaránt hasonlítottak az anórieni drúadanokra.

14 A Gyűrűk Urá-ban egyszer a „vadonfi” kifejezés is elhangzik, amikor Elfhelm így szól Borbak Trufiádokhoz: ’Te a vadonfiakat hallod, az erdők vadonlakóit’. A ’vadonfi’ a wose szó fordítása, amely rokonságot mutat az angolszász wása szóval. Ez csupán a „wudu-wása” összetételben maradt meg, aminek jelentése: ’az erdők vademberei’. (Saeros, a doriathi tünde egyszer ’vadonfinak’ hívja Túrint.) Máshol említik azt a szót, amelyet rohírok használtak (ennek fordítása a „vadonfi”): róg, t. sz. rógin. – A „Púkel-nép” kifejezést (ismét egy fordítás, mégpedig az angolszász púcel „manó, démon” szóból, amelynek rokona, a púca lehetett a Puck név eredetije) valószínűleg csak Rohanban használták a dúnhargi szobrokra vonatkozóan.

J. R. R. Tolkien: Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről
Európa Könyvkiadó, 2012

• Recenziónk: A befejezetlen világ és ami mögötte van
• Fülszöveg