Lawrence Norfolk: John Saturnall lakomája (részlet)

Posted on 2013. január 25. péntek Szerző:

0


Norfolk_John-Saturnall-borA szakácsok, kukták és konyhafiúk mind köré gyűltek, nevettek, kiáltoztak, és a hátát lapogatták. Bunce úr egy korsó sörrel kínálta meg Johnt.

– Főzd csak meg az esküvői lakomát, John! Majd megkérjük Palewick mestert, adjon hozzá még sót!

– Amennyit csak akartok – esküdözött Henry a konyha másik végéből.

John a gratulációk mámorában kortyolta a sörét. Még Vanian úr is egyetértett, hogy John jól szolgálta a királyt. Aztán Scovell tört utat a tolongásban, és csendet kért.

– Jól van, John Saturnall! – jelentette ki. – A konyhánk bajnoka! – Aztán John felé fordult. – Kételkedtem benne, pedig nem kellett volna. Egy igazi szakács nem ismer kételyt. Erre tanított ő minket ma este. És le is aratta a győzelmét!

A boltíves teremben visszhangzó ujjongás közepén Scovell a kezét nyújtotta. John egy pillanatig tűnődött, aztán megrázta.

– A Konyhára! – kiáltotta. – Scovell mesterre! Mindannyiunkra!

Mindenki ivott. Colin meg Luke egy második hordót gurított elő. A szakácsok odagyűltek.

– És hol van Coake? – kérdezte John Philiptől a tolongás közepén.

– Eltűnt – mondta Philip. – Scovell megtalálta a sót a derekára kötött övtasakban. Hogy milyen képet vágott…

A sátrak leeresztettek és a földre süppedtek. A poroszkáló lovakat felszerszámozták és felnyergelték. A királyi távozás olyan fokozatos volt, amilyen pompázatos az érkezés. Mikor a királyi szolgák utolsó százada is fölügetett a behajtón, és eltűnt a kapusház mögött, Scovell hívatta Johnt. Mikor a fiú a szobába lépett, egy termetes asszonyt látott, aki a derekán súlyos kulcskarikát viselt. Csilingelve fordult felé.

– Ez Susan Sandall fia?

John felismerte Mrs. Gardinert, a kulcsárnőt. Bólintott.

– Ő küldte ide, Mrs. Gardiner – közölte Scovell a tűzhely mellől.

John félszegen állt egyik lábáról a másikra, miközben a kulcsárnő tetőtől talpig végigmérte.

– Látom benned az arcát – mondta Mrs. Gardiner elismerősen. – Jó asszony. És most a fia fog főzni a milady esküvőjére.

– Reméljük – mondta Scovell. Az asszony körülnézett a szobában.

– Az óta az este óta nem tettem be ide a lábam. Emlékszik, Scovell mester, hogy hajtottuk ki innen azt a tolvaj szarkát? Mennyi ideje is?

Szarka. John füle megrángott.

– Tizennyolc éve – mondta Scovell kurtán. Egy serpenyő felé fordult, ami a tűzhely fölött lógott.

– Micsoda felfordulás! – folytatta Mrs. Gardiner. – Az a gonosztevő. – Úgy nézte az összekötő ajtót, mintha arra számítana, hogy a gonosztevő, bárki legyen is, mindjárt betör rajta. Szemmel láthatóan a kiáltozások újabb áradatába kezdett volna, de a tekintete ismét Johnon állapodott meg. Szúrós szemeit összehúzta. – Susan Sandall fia – mondta érdeklődő hangsúllyal, és John arcát vizsgálta. – Hisz már majdnem felnőttél.

– Tizenhét éves vagyok – mondta John az elnyúló csöndben.

– És most te fogsz lakomát készíteni annak, akit a mamád segített a világra. – Mrs. Gardiner megállt, eltűnődött. – Már amint őladysége újra eszére tér.

John a mesterszakácsról a kulcsárnőre nézett.

– Mrs. Gardinernek van egy feladata a számodra – mondta Scovell.

*

– Nem! – kiáltotta Lucretia.

– Milady, a Fremantle-ek Szerződése nem mesebeszéd – magyarázta Pouncey úr türelmesen. – Isten előtt tették le az esküt. A kegyed őse kötötte meg a sz…

– Nagyon jól ismerem a történetet.

– Akkor milady azt a nagy veszélyt is nyilván érzékeli, amelybe Bucklandet sodorja jelen, khm, dacosságával.

– Hogy Piers Callockhoz kössem magam? Ez nem dac. Hanem undor!

– Az egyességük őfelsége kívánsága.

– Az apám zsarnoksága!

– Ő csak azt óhajtja, hogy az örökösödés tovább mehessen.

Gemma a legfelső lépcsőn ülve, ölében egy tál zabkásával a bezárt ajtó túloldalán hallgatózott, miközben Pouncey úr hangja hol felerősödött, hol elhalkult. A türelmes mormolás már egy órája tartott. Utána Pole hangja, szigorúbban. Ez hiba volt, gondolta Gemma. És csakugyan, hangos dobbantás szakította félbe az asszony hangját. Szinte azonnal kivágódott az ajtó.

– Kifelé! – kiabálta Lucretia. – Kifelé mindketten!

A piros arcú Pouncey úr sietve haladt végig a folyosón, a nyomában a sértett Pole. Gemma reménykedve nézett fel. De az ajtó újra bevágódott.

Gemma a királyi látogatás után segített az úrnőjének lesikálni a púdert és a rúzst. Lefejtette a szépségflastromot az arcáról. Mikor a ruha súlyos selymét leemelte, az úrnője sírni kezdett, mélyről fakadó, keserves zokogással.

– Én nem! – tört ki a fiatal nőből. – Soha!

Gemma nem is emlékezett, mikor látta utoljára Lucretiát sírni. Most, ahogy a langyos kásával teli tálra nézett, szakadás hangját hallotta a bezárt ajtó mögül. Lepedők? Gemma szeme előtt a kertbe lógatott, csomózott kötél képe jelent meg. Mikor a zaj abbamaradt, fölállt és halkan bekopogott.

Lawrence Norfolk

Lawrence Norfolk

– Lucy?

– Menj innen.

– Lucy, én vagyok, Gemma.

Szék karistolását hallotta. Az ajtó kinyílt.

A komódon egy fej nélküli torzó hevert. Mellette két láb. Egy másik széttépett test a komódhoz csapva. Lady Fehérláb kettétépve. Mellette kushadt Lady Tikszem egyik fele. Lady Selyemhajból csak cafatok maradtak, Lady Serpenyőből még annyi sem. De a padlón még nagyobb szörnyűség volt. A fűrészpor ködén át Gemma kitépett és összegyűrt papírlapokat látott, mindegyiken ismerős kézírás.

– Jaj, Lucy!

Gemma letette a tálat, és felkapott egy fecnit.

Hadd adjak neked Tejszínt, Mézeset,
Hogy hűtse Vackor szökő Gőzeit

Letérdelt, és elkezdte felszedni a lapokat. Ahogy a kinyitott ruhásláda felé pillantott, meglátta az ezüstös kék selyem redőit. Legalább a ruhának nem esett baja.

– Mrs. Gardiner meghagyta, hogy hozzam fel ezt a kását – mondta Gemma, mikor elkészült.

– Tedd az éjjeliedénybe.

– De Lucy…

– Mondd meg nekik, hogy újra böjtölni kezdtem.

Fordító: Mesterházi Mónika

Lawrence Norfolk: John Sundall lakomája
Libri Kiadó, 2012