A rabszolga, a fogász és a kereskedő | Quentin Tarantino: Django elszabadul

Írta: Jeges-Varga Ferenc

Orson Welles szerint egy filmrendező ne nézzen filmeket, mert minden, amit lát, óhatatlanul formálja ízlésvilágát, s odavész az eredetisége. A videotékában szocia­lizálódott Quentin Tarantino viszont sosem rejtette véka alá, hogy forgató­könyv­írás közben alapanyagként tekint kedvenc filmjeire.

Welles az amerikai szerzői film alapjait tette le a filmtörténelem hajnalán, miközben örökös harcot vívott a hollywoodi stúdiókkal. Tarantino ezzel szemben az Álomgyár működési mechanizmusát ki- és felhasználva teremtette meg jellegzetes stílusát, a másolatokból összegyúrt zsánerfilmet. A filmművészet több mint egy évszázados múltja nélkül nem is alkothatott volna.

Tarantino sosem egyetlen műfajból építkezik, hanem a kiválasztott zsáner szabályainak kijátszásával, különböző műfajok stílusjegyeinek összekeverésével alkot izgalmas elegyet. Legyen szó akár a kínai harcművészetet előtt tisztelgő mozijáról (Kill Bill), akár egy második világháborús „piszkos tizenkettő” történetről (Becstelen Brigantyk), előszeretettel nyúl például az olasz spagetti western hagyományaihoz. Legújabb alkotása, a Django elszabadul (főhajtás Sergio Corbucci 1966-os filmje előtt) azonban már térben és időben is a Vadnyugatot idézi meg. Mégsem lehet egyszerűen csak a westernfilmek sorába beállítani. Bár érzékelhető Sergio Leone nagy ívű mozgóképeinek hatása, a rasszizmus elleni felszólalásával már önmagában túlmutat a műfaj meghatározó alkotásain.

1858-at írunk. Valahol az Egyesült Államok déli és délnyugati részén elhelyezkedő Texasban a német származású profi fejvadász, dr. King Schultz három gazembert keres, akiknek fejére busás vérdíjat tűztek ki. Akad azonban egy bökkenő: fogalma sincs, hogyan néznek ki a fickók. Szerencséjére megtalálja a szemtanút, Djangót, aki azonban néger, ami két évvel az amerikai polgárháború kitörése előtt együtt jár azzal, hogy az illető rabszolga. Django nemcsak elégtételt vehet régi gazdáin az általuk okozott szenvedésekért, de a segítségért cserébe új barátjától megkapja a szabadságlevelet is. Tarantino azonban nem elégszik meg azzal, hogy e kaland befejezésével lezárja történetét.

Ha valaki már a pályája elején megalkotja mesterművét, szembe kell nézni azzal, hogy későbbi munkáit folyton a nagy műhöz méregetik majd. Hiba lenne azonban a Django elszabadulon számon kérni a Ponyvaregény tökéletesre csiszolt elbeszélési struktúráját és az azóta unalomig ismételt, menő dialógusait. Tarantino legújabb mozija sokkal inkább a Becstelen Brigantyk nyomain jár. Nem keveri meg az idősíkokat. A szenvedésteli múlt rövid felvezetése után lineárisan meséli el az eseményeket, egészen a véres leszámolásig. Van viszont egy nagy különbség a két opusz között. A Djangóban a banda felszámolása után Tarantino lényegében újabb film elmesélésébe kezd. Éppen ez a váltás nyitja meg az utat a két film hasonló üzenetet tartalmazó végkimenetele felé.

Az átvezetéshez segítségül hívják a germán mitológiából a valkűr Brünhilda és a harcos Siegfried legendáját. Djangónak ugyanis felesége van, akit (mit ad isten) éppen Broomhildának hívnak. Ráadásul, bár rabszolga, perfektül beszéli a német nyelvet. Az isteni szépségű nőt eladták a rabszolgaviadalok iránti rajongásáról ismert ültetvényesnek, Calvin Candie-nek. Ahogy Siegfriednek, úgy Djangónak is egy félelmetes „sárkányt” kell legyőznie a szerelem beteljesülése érdekében.

Schultz – hála a germán párhuzamnak, illetve annak, hogy elutasítja a rabszolgaságot – boldogan segít felszabadított társának. Nincs más dolguk tehát, mint hogy belovagoljanak Candielandbe és megvásárolják Django szíve hölgyének szabadságát. A sikerhez csupán egy körmönfont terv tökéletes megvalósítására lenne szükségük. Tarantino azonban nem adja meg ilyen könnyen a happy endet főszereplőinek. Addig csűri-csavarja történetét, míg végül belekényszeríti Djangót a bosszúálló hős pozíciójába. Tarantinónál a sérelmek megtorlása visszatérő motívum. A Kill Bill Fekete Mamba névre hallgató bérgyilkosnője még csak saját megpróbáltatásai miatt indít hajtóvadászatot hóhérai ellen, a Halálbiztos perverz, pszicho­pata kaszkadőre azonban már a film dögös csajcsapata ellen indított gyilkos­ság­soro­zatáért kap méltó halált.

A Django mégis több mint bosszúfilm. Tarantino (mint a Becstelen Brigantykban) már nemcsak az egyén vagy a kisebb közösség ellen elkövetett bűnöket toroltatja meg főszerep­lőjével, hanem történelmi igazságot szolgáltat – fittyet hányva a tényekre. Django a rab­szolga­ság intézménye ellen emeli fel fegyverét.

A rajongóknak nem lehet panasza. Jó néhány frappáns szópárbaj, karikatúraszerű ábrázolás tanúi vagyunk, a western műfaj is megkapja fricskáit. Tarantino legutóbb talán a Ponyvaregényben igyekezett ennyi poénnal lazítani a történet feszültségét, de egy percig se gondolhatjuk, hogy nem veszi komolyan, amit csinál. Az eseményeket sokáig hagyja csöndesen csordogálni, a végén azonban már patakokban folyik a vér.

Tarantino, úgy tűnik, nem tud mellélőni a szerepek kiosztásakor. A Becstelen Brigantyk ezredeseként felfedezett Christoph Waltz tudálékos mentora egyértelműen viszi a prímet. Leonardo DiCaprio tenyérbe mászó modorú földbirtokos, és ha rád emeli a tekintetét Samuel L. Jackson rozoga, vén komornyikja, kiráz tőle a hideg. Jamie Foxxnál jobb hőstípust keresve sem lehetett volna találni a címszerepre. Tarantino most is ad néhány jelenetet a régebbi idők csillagainak: a Ku Klux Klán maskaráját magára öltő Don Johnson vagy az eredeti Django-film címszerepét játszó Franco Nero feltűnése is említésre méltó.

A filmzene összeválogatása alapos munka eredménye (már megint). A kezdő képkockák mögött felhangzik Luis Enriquez Bakalov fájdalmas, melankolikus balladája, amelyet Corbucci 1966-os munkájából kölcsönöztek. Szinte magától értetődik, hogy a zenei betéteket elsősorban Ennio Morricone klasszikus tételei uralják, de a repertoárban megférnek a modern hip-hop zenék és a dzsessz is.

Sajnos egy-két üresjárat is maradt a filmben. Kicsit hosszú Django fejvadásszá válásának története, a Candielandbe vándorlás elmesélése is fékezi a tempót. A becsapósan két részre bontott lezárás azonban helyére rakja a korábban széttartónak látszó dramaturgiai elemeket.

Tarantino végül nem kímél meg senkit sem. Aki bűnös, annak lakolnia kell – mindegy, milyen áron. A közönség pedig csak nézze szépen végig, mi vár a bűnös lelkekre Nagy Quentin univerzumában.

Django elszabadul (Django Unchained), 2012.
Rendező, forgatókönyvíró: Quentin Tarantino
Operatőr: Robert Richardson

Szereplők:
Jamie Foxx (Django)
Christoph Waltz (Dr. King Schultz)
Leonardo DiCaprio (Calvin Candie)
Kerry Washington (Broomhilda)
Samuel L. Jackson (Stephen)

Magyarországi bemutató: 2013. január 17.