A csokoládémágus mesél | Joanne Harris, az időtaláló

Posted on 2013. január 23. szerda Szerző:

1


Virginiawoolf interjúja a 2009. év végén készült

Joanne Harris

Joanne Harris

Olyan, akár a szomszédasszonyom: hihetetlenül közlékeny és segítőkész. Eleinte a kísértet­histó­riáit és boszorkányos történeteit osztotta meg velem, majd egyre személyesebb vizekre evez­tünk. Amikor arra volt szükségem, még a nagy­mamája titkos süteményreceptjét is elárul­ta. Mind­eközben észrevétlenül tanított meg arra, hogy lássam az illatokat és halljam az ízeket. Amit pedig igazán nagyra tartok benne, hogy még hangfestésre is képes. A regényei megosztják a nagybetűs irodalmi közéletet, de ezzel nem foglalkozik. Megteheti, mert a világsikerek már jó ideje őt igazolják. Joanne Harris – mert ő lenne az én Angliában élő (majd­nem) szomszédasszonyom – szeret jókat főzni, agyas meséket kitalálni, és ahogy mondja, mindene a családja, miközben élethivatásának az írást tekinti. Magyarul is kapható a szinte a teljes életműve, beleértve a legutolsó regényét. Sejthető, hogy ittjártakor nem csak az írás művészetéről és a csokoládéról beszélgettünk…

Az első regénye – az egyetlen magyarul hiányzó kötete: a The Evil Seed (1989) – immár két évtizede jelent meg. Ennyi idő elteltével vissza tud-e emlékezni arra, hogy mik voltak azok a kezdeti szellemi kapaszkodók, amik ha át is alakultak, de ma is jelentőséggel bírnak az írói pályáján?
Valóban nagyon nehéz visszaemlékezni arra, hogy milyen író voltam több mint 20 évvel ezelőtt, lévén hogy mára teljesen más emberré váltam. Számos könyvet kellett megírnom ahhoz, hogy felfedezzem azt, ami igazán érdekel, ami zsigerien érint. Pontosan ezért lettek – legalábbis utólag így értékelem – az első könyveim kísértethistóriák és rémregények, mert nem tudtam meghatározni, hogy mi az igazán fontos számomra. Amikor megírtam a Csokoládét (1999; magyarul Ulpius-ház, 2002, 2004), új fejezetet nyitottam az írói életemben. Attól kezdve nem másoltam többé a kedvenc íróimat, és csak arra figyeltem, hogy engem mi izgat legbelül. Ha igazán őszinte akarok lenni – és miért ne lennék az –, ami igazán megváltoztatott, az a kislányom születése. Rájöttem ugyanis arra, hogy amikor egy nőnek gyermeke születik, sokkal kevésbé foglalkozik saját magával, hanem egyre inkább mások kezdik érdekelni. Nálam is lezajlott ez a folyamat: kinyíltam a világra, és az írásaim ezt tükrözték vissza. Azóta sem veszítettem el a mások iránti érdeklődésemet, és folyton arra keresem a választ, hogy ki és miért érdekes számomra, és mit mesél el egy-egy élet, ami túlmutat a konkrét személyen.

Hogy kezd bele egy regénybe, mi az első lépés?
Az évek során kialakult bennem az az érzés, hogy a könyveim számomra egyfajta „lépegetőkockák”, amik elvisznek A pontból B-be és így tovább… Ez az oka annak, hogy nem tudnám egyikre sem azt mondani, hogy fontosabb, jelentősebb munka, mint a többi, mert az összesre szükségem volt ahhoz, hogy fejlődni tudjak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindegyiket ugyanúgy szerettem írás közben. Persze, hogy voltak/vannak kedvencek, amiket nagy-nagy élvezettel építgettem, de ha elkészültek, a megfelelő helyükre kerültek. Talán az Urak és játékosok (Gentlemen and Players, 2005; magyarul: Ulpius-ház, 2006), valamint az Ötnegyed narancs (Five Quarters of the Orange, 2001; magyarul: Ulpius-ház, 2003, 2004) a két kivétel, mert meggyőződésem, hogy a legjobbat hoztam ki magamból, amikor ezeket írtam. Hangsúlyozni is kár, hogy ezzel a két regénnyel szenvedtem a legtöbbet. De talán pontosan azért, mert két nagyon nehéz szülés volt, ezekre vagyok a legbüszkébb. Ha más nem is, de az mindenképpen elégedettséggel tölt el, hogy be tudtam fejezni ezt a két könyvet!

Mi van előbb a történet, vagy a „környezettanulmány”?
Bennem mindig a szereplők hangjával indul el egy-egy regény, és minél valóságosabbá válik számomra a karakter, aki a központi figurává válik, annál jobban tudom irányítani a történetet. Az elején nagyon gyakran még nem tudom, hogy mi felé halad a cselekmény. Sűrűn előfordul velem ugyanis, hogy a vezérmotívum, a fő gondolati ív megvan, de az sokfelé elágazhat, és pontosan ezért a regények döntő többségénél sokáig nem tudom előre megmondani, hogy fog végződni a történet. Azt azonban kijelenthetem, hogy minden esetben arra törekszem, hogy a karakterek annyira valóságosaknak tűnjenek, amennyire csak lehetséges. Éppen emiatt mesélem el általában egyes szám első személyben a történeteket, valamint annyi, ha úgy tetszik, az összes érzékszervet megmozgató hangulati elemet helyezek el a könyvekben, amennyit elvisel az aktuális sztori. Ezt kifejezetten hasznosnak ítélem, mert úgy látom, hogy a legtöbb író a vizualitásra törekszik, ami olyanná teszi az írásműveket, mintha egy filmet lapozgatna az olvasó. Én viszont nem ezt a hatást szeretném elérni. Nálam az a cél, hogy ne csak szimplán egy papírra vetett mozi legyen, amit elmesélek, hanem legyen szaga, íze, tapintása és nem utolsósorban zenéje mindannak, amit leírok. Ennek nagyon egyszerű oka van. Magam is nagyon érzékeny vagyok az illatokra, színekre, hangokra, és ezért ezekre helyezem az elsődleges hangsúlyt, amikor „megfestek” egy történetet.

Mennyire valóságos személyek adják ezeknek a figuráknak az alapját a regényekben?
Nem hinném, hogy létezik tökéletesen fiktív karakter. Mi, írók mindannyian alkalmazzuk egy bizonyos fokig, hogy a környezetünkben élő emberek tulajdonságait „vesszük kölcsön”. Némelyikünk tudatosan teszi, másoknál csak épp úgy alakul… Nálam ez egy kicsit olyan, mint a színházi darabírás, ahol kiosztják a szerepeket. Példának okáért: amikor még tanítottam, figyeltem a kollégáimat, és azt néztem, hogy na, vajon kiről koppinthatnék le valamit a készülő karakter megformálására. Azt nem mondanám ki, hogy XY pont olyan, mint a legutolsó regényemben például a kékszeműfiú, mert ez nem lenne igaz. Amit én teszek, az inkább „jellemlopkodás”. Persze minden karakter a képzelet szüleménye, de minden fikció a valóság sok-sok darabkájából tevődik össze.

Az előbb említette a tanítást. A Csokoládé sikere után vált főállású íróvá, addig franciatanárként dolgozott, és ellopott óráiban írta a könyveit. Arról is beszélt az imént, hogy minden érzékszervet megmozgató történetek megírására törekszik. Nos, a Csokoládé érzéki regény, amiből azonos címmel, ma már kultikusnak nevezhető film is született, Juliette Binoche főszereplésével. Amilyen nyughatatlan, biztosra veszem, hogy aktívan részt vett a forgatáson. A hitelesség kedvéért talán csokoládét is készített a stáb tagjainak?
Ami egy szerzőnek igazán érdekes egy filmes adaptáció kapcsán, hogy amikor a gép forog, akkor az alkotó már (régóta) pihen… De komolyra fordítva a szót, persze hogy ott voltam. Tanácsadóként vettem részt a munkában, de nem úgy, ahogy gondolja…
Ami a munkának az érdemi részét illeti, tulajdonképpen nem sok tennivalóm akadt. Mivel én meg már befejeztem a magam dolgát, hátradőlhettem, és élvezhettem ennek a nagyszerű csapatnak az összjátékát, mert mindenki tökéletesen végezte a dolgát.

Ne okozzon csalódást! Azt akarja mondani, hogy semmilyen közös főzés sem volt?
De! Még jó, hogy emlékeztet, tulajdonképpen már majdnem elfelejtettem. Juliette Binoche egyszer meglátogatott az otthonomban, mert kíváncsi volt az én eredeti értelmezésemre, így hát együtt elolvastuk a forgatókönyvet, és természetesen megvitattuk az ő filmbéli – és így a regényben is megírt – karakterét. Juliette és én nem készítettünk ugyan csokoládét, de valóban a megbeszélés mellett főztünk és eszegettünk is… Számomra nagyon meggyőző volt az alázata, ahogyan a témához, szerephez nyúlt, és valóban kíváncsi volt, hogy mi járt a fejemben, amikor megírtam ezt a regényt. A gondolatok, amik őt is foglalkoztatták a történet kapcsán, belekerültek a filmbe, és ez nagyszerű. Azt is elárulom, hogy amikor véget ért a forgatás, nem én készítettem a stábnak csokitortát, hanem Juliette, a nagymamája receptje alapján, és mondhatom, igazán ízletes volt.

A dolgos mindennapok is így alakulnak, egy kis főzés, regényírás, gyerek, férj, muzsika?
Az égadta világon nem lenne semmim, ha nem tudhatnám magam mellett a családomat. Természetesen rengeteg időt emészt fel a regényírás, de megpróbálom a helyes egyensúlyt megtartani. Soha nem volt igazán kedvem szigorú napi rutint felállítani, mert annyi teendőm van, hogy abba nem fér bele még a magamra erőltetett rigorózus önkontroll betartása is… Írni akkor szoktam, amikor van rá időm, ez általában a reggeli, délelőtti időszakot jelenti, amikor a lányom iskolában van. Mindenkit ki kell ábrándítanom, nekem sajnos nem úgy telnek a napjaim, hogy valamikor reggel elkezdem, és óramű pontosan 5-kor befejezem az írást, akkor meg jönnek a szomszédok, ismerősök, akik elkényeztetnének, házhoz szállítják az ebédet, vacsorát, és mindazt, amire szükségem lenne. Egyáltalán nem így van. Tudja, ha valaki író és még nőnek is született, akkor egyszerre kell anyának és feleségnek lennie, és amellett, hogy elvégzi a háztartási teendőket, nem mellékesen eleget kell tennie a megjelenésekhez kapcsolódó sajtóeseményeknek, körutaknak, és a sor hosszan folytatható. Hozzáteszem, ez számomra megszokott, mert amikor tanítottam, akkor is írtam könyveket, és akkoriban még kevesebb időm volt minderre, tehát régóta űzöm ezt az „időtaláló” mesterséget.

Ahogyan arra is talált időt, hogy az internet világát alaposan tanulmányozza, hiszen a blueeyedboy/kékszeműfiú, ami Angliában 2010 tavaszán, nálunk 2011 decemberében jelenik meg, a virtuális valóságban játszódó 21. századi levélregény. Mennyire volt idegen ez a terep?
A kékszeműfiú egy pszichológiai thriller, ami részben az internet világában játszódik, és azokról a virtuális közösségekről szól, amiket felépítünk magunknak/magunkban. Azokat az intimitásokat, nagyon gyakran hamis barátságokat tárja elénk, amiket a világhálón teremtünk. Ez a regény a hamis/képzelt/kitalált éntudatról szól. Arról, hogyan változtatjuk meg, fordítjuk ki a személyiségünket annak érdekében, hogy mások milyennek lássanak minket. Hogy válaszoljak is a kérdésre: a téma semmiképpen nem idegen, sőt nagyon is az én terepem, mivel számos könyvemben foglalkoztam a hamis és félreértett identitású emberek mókuskerekeivel. A Csokoládécipő (The Lollipop Shoes, 2006; magyarul: Ulpius-ház, 2007) például jórészt arról szólt, hogy milyennek látjuk az embereket, és mekkorát tévedhetünk a másik megítélésében. Az előbb már említett Urak és játékosok is egy hasonló pszichothriller, ahol a kiindulópont szintén a hamis és „elvárt” identitás, amiből a regény bonyodalma származik. Ezáltal nálam ez a három könyv nagyon is összetartozik. Persze karakterek szempontjából egyáltalán nem vethetők össze, ugyanakkor azonban mind a három regény az én kérdését boncolgatja. A kékszeműfiú ilyen szempontból egy kicsit különbözik, mert itt egy hihetetlenül boldogtalan, szétcsúszott család története rajzolódik ki. Alapvetően boldog családokról szeretek írni, hát a kékszeműfiú esete a kivétel…

A világhálón a kövér fiú lehet szuperhős, a nagymama szexistennő, egy átlagos fiatalember pedig sorozatgyilkos…
Nos, igen. Az igazán érdekes ebben, hogy egyre többen választják ezeket a virtuális együttléteket, mint azokat a társadalmi közösségeket, amelyeket a földrajzi lehetőségek adnának. A valódi világban a családok felbomlása miatt egyre inkább tért nyernek ezek az „interneten beszerzett” barátok, ismerősök, szerelmek. Természetesen ezek az érzések, amiket azok iránt táplálunk, akiket a világhálón ismerünk meg, nem feltétlenül valódi érzelmek. Nem kell különösebben magyarázni, hogy online bármilyennek mutathatod magad, és büntetlenül kialakíthatsz magadról egy teljességgel hamis személyiségképet, mivel soha nem derül ki, hogy másnak mutatod magad, mint aki valójában vagy.

Önnek azonban nem kell (hamis) virtuális világokba menekülnie. Minden mozdulatából süt, hogy harmóniában van önmagával. Ír, süt, főz, gyereket nevel, könyvbemutató körutakon vesz részt. Ez lenne a titok, a sokféle tevékenység, vagy erre (is) van varázsszava?
Természetesen ezek mind összetartják az embert. Elárulok most egy titkot, nagyon rossz háziasszony vagyok, nem vasalok például, mert gyűlölöm, és amint észrevehette, a tükör előtt sem töltök túlontúl sok időt a külsőm csinosítgatásával (!)
A lényeg azonban, legalábbis szerintem, hogy élvezni tudjuk a pillanatot, mivel csak a jelen az, amiben tökéletes bizonyosak lehetünk. Úgy hiszem, az a legfontosabb, hogy ezt tudjuk értékelni. És ne az foglalja le a gondolatainkat, hogy mi fog történni másnap, vagy mi lenne akkor, ha vékony lehetnék, vagy gazdag… Én csak arra tudok gondolni, hogy fantasztikus dolgok történnek velünk állandóan, csak észre kell venni őket, és nem a következő pillanattól várni a megváltást…

Joanne Harris legutóbb magyarul megjelent – Csokoládés barack című – könyvéről  olda­lunkon is olvashat.