Édes diplomácia | Joanne Harris: Csokoládés barack

Írta: virginiawoolf

Nem kell ahhoz Mórickának lenni, hogy a Csokoládéról Juliette Binoche illatos bonbonjai jussanak eszünkbe. Ahhoz viszont kötelező Joanne Harrisnek születni, hogy a kakaóbab ürügyén három – Csokoládé, Csokoládé­cipő, Csokoládés barack – összekapcsolódó, mégis mar­kán­san elütő ízhatású regénnyel rukkoljon elő valaki. A népszerű írónő ugyanis a trilógia – magyarul az elmúlt év végén megjelent – zárókötetében nem a korábbi receptjeit másolta át, hanem olyan varázssüteménnyel állt elő, amitől még a legszigorúbb gasztroliterátusok nyála is kicsordul, kivéve, ha csokisznobok.

Jó ideje divatba jött, mondhatni állati kúl lefitymálni a nagy példányszámban eladott regényeket. Az elefánt­csont­tor­nya­ik­ból színházi kukkerrel leskelődő kritikusok előszeretettel ócsárolják a bestsellereket, mert ugyebár a siker mindig gyanús. Nehogy bárki azt higgye, hogy ez csak itt, Európa boldogtalanabbik felén van így, frászt! A »kekeckedem, tehát ítész vagyok« szemlélet, vagy fogalmazzunk direktebben: a kultúrsznobság nem ismer határokat. Nincs ez másként Joanne Harris könyvei kapcsán sem. A Magas Irodalom felkent Papjai (MIfP) szerint az olvasók annyira ostobák, hogy milliószám képesek pénzt kiadni ezekért a (szövegromlás, nem idézem), romantikus regényekért.

Megint ismét vállalva a buta, ámde az ábécét valamennyire ismerő, ostoba tyúk szerepét (Walker: Csodák kora) kijelentem, hogy szerintem csak JÓ irodalom létezik és olvashatatlan (viszont ezt miért nevezzem irodalomnak?). Ha nem így lenne, akkor az írók helyett robotnégerek (píszí: bér-skriblerek) is könnyűszerrel teljesíthetnék a kiadói/olvasói elvárásokat. (Persze csak abban az esetben, ha a merevlemezükön szerepelne az is, hogy: miért nem szereti a francia séf a Yorkshire pudingot, melyik Henry James-regényből írta a doktoriját a profi bérgyilkos, vagy megtalálta-e végül Woody Allen az anyukájának is tetsző pszichoterapeutát…)

Joanne Harris, ez a félig francia, félig angol asszony – bizony túl van már ő is élete felén – írjon bár jó-rossz boszorkányokról, az internet lélekgyilkoló világáról, a hamis éntudatról, az idegengyűlöletről vagy a toleranciáról, minden esetben azt beszéli el, ami zsigerien foglalkoztatja. Ezáltal a történeteinek valóságosnak ható, színes-szagos alkönyvtárai és jól megkomponált díszletei vannak. A regényeiben afféle régimódi szómágusként, ráérős-érzékien festi meg az ábrázolt életeket. (A MIfP klán szerint ez ugyebár hipergiccs, nekünk, buta olvasóknak pedig szépírás.)

Ezek után kár is lenne tagadnom, hogy jó tíz éve, Joanne Harris Csokoládéjában (Chocolat, [1999], magyarul: Csokoládé [Ulpius-ház, 2002, 2004]) megtaláltam a lélekbizsergető endorfint. Telitalálatnak éreztem ezt a tökös fiatalasszonyt (Vianne Rocher), aki nem csak attól más, hogy képes a hétköznapi csodákra, hanem abban is különleges, hogy mer szabadon, kötöttségektől mentesen élni.

Aztán jött a második fejezet, a keserédes Csokoládécipő (The Lollipop Shoes [2006], magyarul: Csokoládécipő [Ulpius-ház, 2007]), ami jórészt (szintén) arról szól, hogy milyennek látjuk az embereket, ők minket, és mekkorát tévedhetünk a másik megítélésében. Ha lehet, ezt az érettebb, immár kétgyermekes anyát még jobban kedveltem, mint a korábbi kötet útkereső csokimágusát. Majd pedig félve örültem, amikor megtudtam, hogy Vianne Rochert harmadjára is felkapta a szél.

A Csokoládés barack (Peaches for Monsieur le Curé [2012] előkóstolása után viszont nyugodtan hátradőlhettem. Joanne Harris, ahogy sejthető volt, a zárókötetben nem az előző regényeket habosította fel újra, hanem vadonatúj varázssüteményt hozott nekünk, amit nyugodtan az elfogadás könyvének is nevezhetünk. A zárókötet azzal indul, hogy Vianne Rocher levelet kap halott barátnőjétől, aki arra kéri, hogy látogasson el Lansquenet-be, mert bizony ismét égető szükség van rá. Armande Voisin síron túli hívásának eleget téve Vianne elutazik a dél-franciaországi kisvárosba, ahol annak idején – sokak nemtetszését kiváltva – csokoládéboltot nyitott. Az egykori idegen immár régi ismerősként tér vissza, és meglepődik azon, amit tapasztal. Állóháború dúl az „őslakosok” és az időközben betelepült muzulmán közösség tagjai között. Egykori ellenfele, a Csokoládé negatív hőse – Reynaud atya – pedig igencsak nehéz helyzetben van, s bármennyire hihetetlennek tűnik, a katolikus pap Vianne Rocher segítségére szorul, s ezzel nincs egyedül.

A korábbi két regényhez hasonlóan, a színekben és illatokban szintén gazdag harmadik rész is elvarázsolja minden érzékszervünket. A Csokoládés barack sava-borsát azonban a húsbavágó kérdései adják. Joanne Harris könyve többek között arra keresi a választ, hogy vajon ki az ellenség: valóban a távolról jött idegen vagy a saját előítéleteink? Voltaképp mi különbözteti meg a (vallási) fanatikusokat egymástól? Vajon csakugyan nem értjük egymás gondolatait, vagy csak a korlátolt emberek képtelenek meghallani a másik hívó szavát? A regény talán leglényegesebb kérdő-megállapítása pedig az, hogy az emberek jobbára egyformák mindenütt. Vagyis a fátyol, a reverenda alatt mindig ugyanaz a gépezet működik. S hogy ezt képesek vagyunk-e meglátni, már csak rajtunk múlik – teszem hozzá gyorsan.

Bár ez nem szokásom, ezúttal kivételt teszek, és meg­idézem Joanne Harris életreceptjét. Az írónő szerint néha az étel az egyetlen közös nyelv, ami egyfajta világ­út­levélként szolgál. Ínycsiklandóan tetszetős érvelés, nem? A gasztronómia, mint a béke jószolgálati nagy­követe, végül is… S ha már annyit emlegettem a Magas Irodalom sótlan Papjait, akkor az iménti gondolaton felbuzdulva, békejobbomat nyújtom feléjük. Az lenne a javaslatom: ugyan fogadjanak el jó szívvel egy szeletkét Vianne Rocher pacifista varázs­­süte­mé­nyéből, és akkor talán még ők is rájöhetnek az alapigazságra, hogy az élet csiklandóan édes ördöge nem más, mint a csokoládé.

(„A lelket végső soron táplálni kell, nemcsak Szentírással, hanem nyalánkságokkal is….”)

Fordító: Szűr-Szabó Katalin, Tomori Gábor

Joanne Harris: Csokoládés barack
Ulpius-Ház Könyvkiadó, 2012

»Joanne Harris: Csokoládés barack – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«

• Olvass bele!
• Fülszöveg