Joanne Harris: Csokoládés barack (részlet)

Posted on 2013. január 19. szombat Szerző:

0


Harris-Jo_Csokoládés-barack-borELSŐ FEJEZET

Egyszer azt mesélte valaki, hogy csak Franciaországban negyedmillió levelet kézbesítenek évente a halottaknak.

Azt nem tette hozzá, hogy a halottak néha válaszolnak.

MÁSODIK FEJEZET| Augusztus 10., kedd

A ramadán szelével érkezett, persze nem mintha akkor tudtam volna. Párizsban augusztusban szeles idő szokott lenni, a por dervisként forgó kis tölcsérekben siklik és cikázik tova a járdákon, csillogó kis homokszemcséket hagy a szemhéjunkon meg az arcunkon, a nap pedig vak, tejfehér szemként tekint le, és senkinek sincs étvágya. Párizs jószerével kihalt ilyenkor, a turistákat és a hozzánk hasonlókat leszámítva, akiknek nincs pénzük nyaralásra, a folyó bűzlik, sehol sincs árnyék, és az ember szinte bármit megtenne, hogy valahol mezítláb sétálhasson a mezőn, vagy az erdőben egy fa alatt üldögélhessen.

Roux persze tudja, hogy van ez. Roux-t nem a városi életre teremtették. És amikor Rosette unatkozik, rosszalkodni kezd, én meg csokoládét készítek, amit senki sem vesz meg, Anouk pedig elmegy a Rue de la Paix-n lévő internetkávézóba, hogy a Facebookon csevegjen a barátaival, vagy felsétál a Montmartre-i temetőbe, és figyeli a kóbor macskákat, ahogy a halottak házai között settenkednek, miközben a napfény az árnyékcsíkok között úgy zuhan le, mint a guillotine.

Anouk tizenöt éves. Hogy repül az idő! Oly alattomosan párolog el, mint parfüm az üvegből, bármily szorosan csavarjuk is rá a kupakot, és amikor kinyitjuk, hogy belenézzünk, csak egy illatos foltot látunk ott, ahol régen bőven volt…

Hogy vagy, édes kis Anoukom? Mi zajlik a különös kis világodban? Boldog vagy? Nyugtalan? Elégedett? Hány napunk van még hátra addig, amíg örökre felhagysz azzal, hogy körülöttem keringj, és kiröppensz, mint egy magányos műhold, hogy eltűnj a csillagok között?

Cseppet sem új ez a gondolatmenet. Amióta csak Anouk megszületett, a félelem árnyékként követ, de az idén nyáron megnőtt, és óriásira terebélyesedett a hőségben. Talán az anyám miatt, akit elvesztettem, és amiatt, akit négy éve találtam. Vagy talán Zozie de l’Alba, a szívrabló miatt, aki majdnem megfosztott mindenemtől, aki megérttette velem, milyen törékeny lehet az életünk, és a kártyavár milyen könnyen omlik össze a legcsekélyebb fuvallatra is.

Tizenöt. Tizenöt. Az ő korában én már a világot jártam. Anyám haldoklott. Az otthon szó azt a helyet jelentette, ahol éjszakára megszálltunk. Sosem volt igazi barátom. És a szeretet… nos, a szeretet olyan volt, mint éjszaka a kávézók teraszán égő fáklyák: futó melegség forrása, egy érintés, a tűz fényénél megpillantott profil.

Anouk – remélem – más lesz. Máris gyönyörű, bár még nincs a szépsége tudatában. Egy nap majd szerelmes lesz. Mi lesz velünk akkor? Mégis azt mondogatom magamban, hogy még van idő. Eddig az egyetlen fiú az életében a barátja, Jean-Loup Rimbault volt, akitől általában elválaszthatatlan, de akinek ebben a hónapban be kellett feküdnie a kórházba egy újabb műtétre. Jean-Loup szívfejlődési rendellenességgel született. Anouk nem beszél a betegségéről, de megértem a félelmét. Hasonlít az enyémre: kúszó árnyék, bizonyosság, hogy semmi sem tart örökké.

Anouk néha mégis emlegeti Lansquenet-t. Bár elég boldog itt, Párizs inkább egy ismeretlen úton talált megállóhelynek tűnik, mint otthonnak, ahova majd mindig visszatér. Egy lakóhajó persze nem ház, hiányzik a habarcs és a kő bizonyossága. És Anouk a nagyon fiatalokat hatalmába kerítő furcsa nosztalgia révén rózsás színekkel emlékszik a templommal szemben álló kis chocolaterie-re, a csíkos előtetőre és a kézzel festett cégérre. És vágyódást látok a szemében, amikor az ott hagyott barátairól beszél, Jeannot Drou-ról és Luc Clairmont-ról vagy az utcákról, ahol éjjel senki sem fél sétálni, a bejárati ajtókról, amiket senki sem zár be…

Tudom, nem kellene aggódnom. Az én kis Anoukom titkolódzó, de sok barátjával ellentétben még mindig kedveli az anyja társaságát. Még mindig rendben köztünk minden. Örömtelik az együttléteink. Csak mi ketten, betakaródzva az ágyban, Papucs homályos folt a szemem sarkában, a hordozható tévé képernyője misztikus képeket villant az elsötétült ablakok hátterére, Rosette pedig kint ül a fedélzeten Roux-val, és csillagokat halásznak a néma Szajnából.

Roux megszerette az apaságot. Egyáltalán nem számítottam erre. De Rosette – aki nyolcéves, és kiköpött az apja – olyasmit csalogatott elő Roux-ból, amit sem Anouk, sem én nem ismertünk. Tulajdonképpen van, amikor úgy érzem, Rosette sokkal inkább Roux-hoz tartozik, mint bárki máshoz; titkos nyelvük van, ami tülkölésekből, pisszegésekből meg füttyökből áll, ezen órákig képesek társalogni, és ebbe senki sem folyik bele, még én sem.

Az én kis Rosette-em egyébként senkivel sem beszél sokat, jobban kedveli a jelbeszédet, amit kiskorában elsajátított, és amiben nagyon jártas. Szeret rajzolni és imádja a matematikát, a Le Monde hátoldalán lévő sudokut percek alatt megfejti, és hosszú számsorokat ad össze úgy, hogy semmit sem ír le. Egyszer megpróbáltuk beíratni az iskolába, de a kísérlet kudarccal végződött. Az iskolák itt nagyok és személytelenek, s képtelenek olyan különleges esetekkel megbirkózni, mint amilyen Rosette. Most Roux tanítja, és ha a tanterve szokatlan is – a hangsúly a művészeteken, madárhangokon és számokkal való játékokon van –, Rosette-et boldoggá teszi. Természetesen nincsenek barátai – Bambuszt, azaz Bamot kivéve –, és néha rajtakapom, hogy furcsa vágyódással figyeli az iskolába menet előttünk elhaladó gyerekeket. Mindent összevetve Párizs anonimitása ellenére jól bánik velünk, de néha, egy ilyen napon mondjuk, Anoukhoz és Rosette-hez hasonlóan feltámad bennem a vágy valami több után. Többre sóvárgok, mint egy bűzlő folyón ringó hajóra, mint az állott levegő üstjére, tornyok és templomok erdejére vagy a kis hajókonyhára, ahol a csokoládéimat készítem.

Többre. Ó, ez a szó! Ez a csalóka szó. Életek felfalója, a zúgolódó. Az utolsó csepp a pohárban. A szó, ami azt követeli… de pontosan mit is?

Nagyon boldog vagyok az életemmel. Boldog vagyok a férfival, akit szeretek. Két csodálatos lányom van, és olyan munkám, amiben azt végzem, amire születtem. Nem hoz sokat a konyhára, de ki tudjuk fizetni belőle a kikötői díjat, Roux pedig kőműves- és ácsmunkákat vállal, amiből négyen meg tudunk élni. A Montmartre-ról minden barátom itt van: Alice és Nico, Madame Luzeron, a kis kávézóból Laurent, Jean-Louis és Paupaul, a festők. Még anyám is a közelemben van, az anyám, akit hosszú éveken át elveszettnek hittem…

Mi mást kívánhatnék?

A minap a hajókonyhában kezdődött. Trüffelt készítettem. Ebben a hőségben csak a trüffel biztonságos, minden más megromolhat; vagy a hűtés árt neki, vagy a mindent átjáró forróság. A kőlapon hagyom meglágyulni a csokoládémasszát, lassan felforrósítom a tűzhelyen, belekeverem a fűszereket, a vaníliát és a kardamomot. Megvárom a kellő pillanatot, amely az egyszerű főzést a házi varázslat aktusává emeli.

Mi mást kívánhatnék? Ó, esetleg egy könnyű szellőt, egy legyintésnyit a tarkómra, ott, ahol a hajamat kócos kontyba fogtam, s ahol a nyári melegben már csíp az izzadság, csókot lehelő kis légmozgást…

Egy iciri-piciri szelet. Hogyan? Ugyan mi bajt okozhatna?

Ezért aztán hívtam a szelet… csak egy kicsit. Egy meleg, játékos fuvallatot, amitől a macskák ijedősek lesznek, és ami megkergeti a felhőket.

V’la l’bon vent, v’la l’joli vent,
V’la l’bon vent, ma mie m’appelle…

Igazán nem volt sok, csak egy kis szélroham és csillogás, mint egy mosoly a levegőben, ami virágpor, fűszerek és gyömbéres mézeskalács távoli illatát hozza magával. Valójában csak ki akartam fésülni a felhőket a nyári ég kékjéből, a világnak ebbe a sarkába, ahol élek, elhozni más helyek illatát.

V’la l’bon vent, v’la l’joli vent…

És a bal parton mindenütt úgy repkedtek a csoki- meg cukorkapapírok, mint a pillangók, és a játékos szél belekapott a Pont des Arts-on éppen átkelő asszony szoknyájába, egy muzulmán asszonyéba, aki fátylat, nikábot viselt, amelyekből oly sok van manapság, és megláttam a hosszú, fekete fátyol alatt a színek kavalkádját, amitől egy röpke pillanatig azt hittem, fényszitálást látok a perzselő levegőben, és a szélfútta fák árnyéka őrületes, absztrakt mintákat rajzolt a poros vízre…

V’la l’bon vent, v’la l’joli vent…

A nő lenézett rám a hídról. Az arcát nem láthattam, csak szénnel körülrajzolt szemét a nikáb alatt. Egy pillanatig láttam, ahogy figyel, és átfutott a fejemen, vajon ismerem-e valahonnan. Felemeltem a kezem, és intettem neki. A Szajna és a hajókonyha nyitott ablakán át egyre erősebben kiáramló csokoládéillat választott el bennünket.

Próbálj ki. Kóstolj meg. Egy másodpercig azt hittem, visszainteget. Szemhéj ereszkedett a sötét szemre. Az asszony elfordult. Aztán eltűnt; arctalan, feketébe burkolt asszony, akit magával sodort a ramadán szele.

HARMADIK FEJEZET | Augusztus 13., péntek

Nem kapunk gyakran levelet a halottaktól. Lansquenet-sous-Tannes-ból a postafiókunkba érkezett, sőt tulajdonképpen levél volt a levélben (a lakóhajóknak természetesen nincs levélládájuk). Roux hozta el, aki a kenyérért menet mindennap benéz a postára is.

– Csak egy levél – mondta, és vállat vont. – Nem kell okvetlen jelentenie valamit.

De a szél egész nap meg éjjel fújt, és soha nem bíztunk benne. Ma heves és változékony volt, az örvények kis vesszőivel központozta a csendes Szajnát. Rosette nyugtalan volt, a rakparton ugróiskolát gyakorolt, és a víz mellett Bambusszal játszott. Bambusz Rosette láthatatlan barátja, bár nem mindig az, legalábbis nem nekünk. Néha még a vevők is látják, például olyan napokon, mint ez a mai, ahogy a híd oldaláról figyel, vagy a farkával egy faágon csimpaszkodik. Rosette persze mindig látja, de Rosette más.

– Csak egy levél – ismételte meg Roux. – Nyisd ki, és olvasd el.

Az utolsó trüffeleket hempergettem, mielőtt dobozokba csomagoltam őket. Amúgy is nehéz a csokoládét megfelelő hőmérsékleten tartani, de egy hajón, ahol ilyen kevés a hely, a legjobb, ha a legegyszerűbb dolgokhoz tartjuk magunkat. Trüffelt nagyon könnyű készíteni, és a kakaópor, amiben meg kell forgatni, megakadályozza, hogy a csokoládén kiütközzön a fehéres kakaóvaj. A pult alatt tartom őket, a rozsdás régi szerszámokkal, csavarkulcsokkal, csavarhúzókkal, anyás csavarokkal teli tálcákkal együtt, amelyek olyan életszerűek, hogy az ember megesküdne, hogy valódiak, és nem csupán csokoládéból készültek.

– Nyolc éve, hogy eljöttünk onnan – mondtam, és a tenyeremen görgettem egy trüffelpralinét. – Egyébként kitől érkezett? Nem ismerek rá az írásra.

Roux feltépte a borítékot. Mindig a legegyszerűbb megoldást választja. Mindig a pillanatnak él, a tépelődés nem szokása.

– Luc Clairmont-tól.

– Kicsi Luctől? – Emlékeztem az esetlen tinédzserre, akit a dadogás valósággal megbénított. Döbbenten eszméltem rá, hogy már felnőtt férfi lehet. Roux szétnyitotta a levelet, és olvasni kezdett:

Kedves Vianne és Anouk!

Sok idő telt el. Remélem, eljut Önökhöz ez a levél. Mint tudják, amikor a nagyanyám meghalt, mindent rám hagyott: a házat, ami pénze volt, és egy lezárt borítékot, amit nem nyithattam ki, csak a huszonegyedik születésnapomon. Ez áprilisban volt, és ezt találtam benne. Magának címezte.

Roux elhallgatott. Megfordultam, és láttam, hogy egy borítékot tart a kezében: egy sima, fehér, az évek múlása és a holt papírt érintő eleven kezek miatt kicsit kopott borítékot. A nevem kékesfekete tintával állt rajta Armande göcsörtös, parancsoló, pedáns írásával…

– Armande.

Drága, öreg barátnőm! Milyen furcsa és milyen szomorú most hírt kapni tőle! És kinyitni egy borítékot, feltörni az idő múlásával morzsolódóvá vált pecsétet, a borítékot, amit bizonyára ő nyalt meg, ahogy a csésze csokoládéja mellé tett cukros kanalat is lenyalta mohón, ujjongva, mint egy gyerek. Mindig sokkal messzebb látott, mint én, és ha tetszett, ha nem, engem is látásra ösztökélt. Nem biztos, hogy kész vagyok meglátni, ami ebben a síron túli levélben van, de tudja jól, hogy ennek ellenére elolvasom.

Kedves Vianne! (Ez áll benne.)

Hallom a hangját. Száraz, mint a kakaópor, és édes. Emlékszem az első telefonra, ami eljutott Lansquenet-be. Hű, micsoda felbolydulást okozott! A püspököt, akinek a házába beszerelték, elhalmozták ajándékokkal és vesztegetésekkel. Ha azt csodának hitték, képzelje csak el, mit szólnának ehhez. Hogy a sírból szólok. És ha netán felmerülne a kérdés, akkor igen, a paradicsomban is van csokoládé. Mondja meg Monsieur le Curének, hogy én üzenem. Így mindjárt kiderítheti, érti-e már a viccet.

Egy pillanatra abbahagytam. Leültem a hajókonyha egyik sámlijára.

– Minden rendben? – kérdezte Roux.

Bólintottam. Folytattam az olvasást. Nyolc év. Sok történik ennyi idő alatt, nem? A kislányok kezdenek felnőni. Változnak az évszakok. Az emberek továbblépnek. Az én unokám huszonegy éves! Nagyszerű életkor, erre még emlékszem. És maga, Vianne… maga is továbblépett? Szerintem igen. Nem állt készen a maradásra. Ami nem azt jelenti, hogy nem marad majd egy nap; ha bent tartunk egy macskát, csakis arra vágyik, hogy kimehessen. Ha kint tartjuk, sír, hogy beengedjék. E tekintetben az emberek sem mások. Majd rájön, ha valaha visszatér. És miért tenné, hallom a kérdését. Nem állítom, hogy a jövőbe látok. Legalábbis nem tisztán. De egyszer egy jótettet hajtott végre Lansquenet érdekében, bár akkor nem mindenki látta így. Mégis, az idők változnak. Ezt mindannyian tudjuk. És egy dolog biztos: Lansquenet-nek előbb-utóbb szüksége lesz magára. De ne számítson a mi makacs curénkre, hogy megmondja magának, mikor. Tegyen meg hát nekem egy utolsó szívességet. Utazzon vissza Lansquenet-be. Hozza el a gyerekeket. Ha ott van, Roux-t. Hozzon virágot egy idős hölgy sírjára. Persze nem Narcisse boltjából, hanem tisztességes virágokat a mezőről. Üdvözölje az unokámat. Igyon meg egy csésze csokoládét.

Jaj, és még valami, Vianne. A házam oldalában nőtt valamikor egy őszibarackfa. Ha nyáron jön, a gyümölcs már érett lesz, leszedhető. Adjon belőle a kicsiknek. Nem örülnék, ha a madarak ennék meg az egészet. És ne feledje, minden visszatér. A folyó végül mindent visszahoz.

Szívből jövő szeretettel, mint mindig,

Armande

Sokáig meredtem a papírra, visszhangzott a hangja a fülemben. Oly sokszor hallottam álmaimban; az álom küszöbén egyensúlyozva a fülemben csengett száraz, öreges nevetése, jelenlétével megaranyozta a levegőt az illata, levendula, csokoládé és régi könyvek egyvelege. Azt mondják, senki sem hal meg, amíg van, aki emlékezzen rá. Armande talán ezért is marad meg olyan tisztán az emlékezetemben: bogyóhoz hasonlóan fekete szeme, csibészsége, a fekete gyászruha alatt viselt vörös alsószoknyái. És ezért is nem tudtam visszautasítani, bár szerettem volna, bár megfogadtam magamnak, hogy soha többé nem térek vissza Lansquenet-be, a helyre, amit mind a legjobban szerettünk, ahol majdnem sikerült megtelepednünk, de ahonnan a szél elkergetett, és ahol a lelkünk felét ott hagytuk…

És most megint fúj a szél. A síron túlról őszibarack finom illatát hozza…

Hozza el a gyerekeket.

Miért is ne?

Nevezzük, mondjuk, vakációnak, gondoltam. Az oknak, amiért magunk mögött hagyjuk a várost, hogy Rosette-nek legyen hol játszania, és Anouk meglátogathassa régi barátait. És persze tényleg hiányzik Lansquenet: a sötétszürke házak, a Tannes felé dülöngélő kis utcák, a termőföldek kéklő dombokra felkúszó keskeny csíkjai. És Les Marauds, ahol Armande lakott, a régi, elhagyott cserzőműhelyek, a félig favázas, üres házak, amelyek részegekként dőlnek a Tannes útjába, oda, ahol a vízi cigányok a hajójukat kikötik, és a folyó mentén tábortüzeket gyújtanak…

Joanne Harris

Joanne Harris

Utazzon vissza Lansquenet-be. Hozza el a gyerekeket.

Mi baj származhatna belőle?

Sosem ígértem semmit. Sosem akartam megváltoztatni a szelet. De ha visszamehetnénk az időben, és megtalálnánk régi önmagunkat, nem próbálnánk-e meg – legalább egyszer – figyelmeztetni? Nem akarnánk-e helyrehozni a dolgokat? Megmutatni neki, hogy nincs egyedül?

Fordító: Szűr-Szabó Katalin, Tomori Gábor

Joanne Harris: Csokoládés barack
Ulpius-Ház Könyvkiadó, 2012