Margit Patricia Eszter: A Zsidó Menyasszony (részletek)

Posted on 2013. január 15. kedd Szerző:

0


MargitPE_Azsidó-menyasszony-borRöpülj kis madár!

Rav Joszef, a Ros Jesiva hosszú, bodros szakállával is vagány pasi volt, inkább tűnt Greatful Dead- és Bob Dylan-koncerteken edződött öreg rockernek, mintsem ortodox rabbinak. Hímzett mellényekben járt, fekete puhakalapját pedig a fejére csapta. Hangosan nevetett, mint Baruch Szimcha és talán minden más amerikai. A szemei olyan távol ültek egymástól, mint egy elefántéi, a homlokcsontja pedig olyan erősnek tűnt, mintha alabástromból faragták volna. Talán ezért nem tudta az ember levenni a szemét Rav Joszefről. Egyik óránkon, amikor Ravnak szólítottam, így válaszolt:

– Megtisztelő ez a titulus, de szükségtelen. Mit jelent az, hogy rav, egyáltalán?

– Tanító – válaszoltam.

– Így van. Minden ember, aki az életünkbe csöppen, rav, mert mindenkitől van mit tanulnunk. Még ha valaki nem a világ legokosabb embere, biztosan akad legalább egy dolog, amit ő tud a legjobban csinálni. Vagy az is lehet, hogy az adott pillanatban azt teszi, amit kell, és azt kell tőle ellesni – mondta.

Szerénysége ellenére persze továbbra is Ravnak szólította mindenki, így én is. Olyan kedvesen beszélt, hogy a szívem összeszorult tőle. Gyógyító volt a hangszíne, de még nem tudtam bízni abban, hogy férfi lehet ennyire kedves. Ez a fajta bölcs, elfogadó, lelkes szeretet hiányzott a családunk férfi tagjaiból. Derűje és optimizmusa átragadt mindannyiunkra, és még a suli után is tartott egypár órán át.

A jesivában imákat, a heti Tóra-szakaszt, zsidó törvényeket, hébert és zsidó misztikát tanultunk. Naponta háromszor imádkoztunk héberül az egyik tanárunk vezetésével. Míg a többiek olyan könnyedén ugrottak imáról imára, mintha hármasával vennék egy mozgólépcső fokait, addig én még az alapáldásokkal is csak bukdácsoltam. Lea esténként korrepetált héberből, és igyekezett képbe hozni, hogy melyik ima mit jelent, és miért mondjuk. Lea jó tanár volt, és néhány este után láttam, hogy nem is olyan bonyolult az istentisztelet szerkezete.

Nem tudom, hogy Lea szólt neki, vagy a Rav magától figyelt fel arra, hogy nincs imakönyvem, de egyik nap kaptam egyet ajándékba. Puha volt a fedele, és pont a tenyerembe illett. A Rav elégedetten bólintott.

Aznap pont az ima erejéről tanultunk. Egyre gyakrabban éreztem, hogy az események nem véletlenszerűen, hanem egyfajta, számomra láthatatlan koreográfia alapján követik egymást. A Rav a mellén keresztbe font karral nézett ki az ablakon.

– Kezdő rabbi koromban egy elsős osztályt tanítottam az ima erejére. A jesiva előtti nagy fán fészkelt egy madárcsalád. A gyerekek nagyon szerették őket, mert a fészek pont az osztályteremmel szemben volt. Etették a fiókákat mindenféle hülyeséggel, döglött legyeket meg morzsákat hoztak nekik, sőt még a gilisztát is kiásták. Amikor az idő hűvösebbre fordult, a madarak dél felé vették az irányt. Már legalább két hete hírüket se láttuk a madaraknak, de a gyerekek még mindig hiányolták a fiókákat. Egyik nap arra tanítottam őket, mint most benneteket, hogy ha igazán hisz valamiben az ember, és nagyon kéri az Örökkévalót, valóra válik a kérése. Azt elfelejtettem nekik mondani, hogy persze nem mindig kapjuk meg, amit kérünk, és ez így van rendjén. A szünetben kinéztem a jesiva ablakán, és láttam, hogy az egész osztály az udvaron áll, és a fő hangadó azt mondja: Hasem, ha valóban létezel, küldj ide egy kismadarat, hogy elbúcsúzhassunk tőle. Körben álltak, megfogták egymás kezét, és imádkoztak. Én pedig erősen izzadni kezdtem. Mi van, ha nem jön a kismadár, teljesen leégek a gyerekek előtt. Akkor az életben nem fognak többet se imádkozni, se tanulni. Láttam, hogy teljesen komolyan gondolják a dolgot. Becsukták a szemüket, és imádkoztak, mindnek mozgott a kis szája. Madár persze sehol. Több hete elrepültek délre. Nem tudtam mit kitalálni, a szünet véget ért, és ők még mindig ugyanott álltak lecövekelve. Láttam, hogy ezek holtkomolyan gondolják a dolgot. Addig nem mozdulnak, míg el nem jön a kismadár. A matektanár már kereste őket, mert elkezdődött a következő óra, és a diákok sehol. Mondtam neki, hogy adjon pár percet nekik, mert ez most életbe vágó. Lementem hozzájuk. Rabbi, nem jön a kismadár, mondták csalódottan. Volt olyan gyerek, aki már szipogott. Láttam, hogy ennek a fele sem tréfa. Izzadtam az idegességtől, nem tudtam, én magam hiszem-e, hogy ilyen irracionális dolog megtörténhet. Mégis, mibe kevertem ezeket a szegény gyerekeket, de akkor már nem volt visszaút. Beálltam hát én is a körbe, és azt mondtam, teljes szívünkből kell kérni, hogy repüljön ide a kismadár, és akkor sikerülni fog. Nagyon sok idő telt el, amíg ott álltunk, és imádkoztam a szívem mélyéről: te, figyelj, öregem, ha ez a kismadár most nem röpül hozzánk, ezek a kölkök egy életre kiábrándulnak belőled, és akkor nincs az az isten, hogy visszahozzam őket hozzád. Küldjél legalább egy papagájt! Nem tudom, meddig álltunk még ott, de egy idő múlva szárnycsapásokat hallottunk, és egy kismadár odarepült, pontosan a gyerekek alkotta kör közepére. Hihetetlen volt! Mintha távirányítóval navigálták volna, leszállt a földre, pont a kör közepén. Peckesen körbelépkedett, mintha a világ legnagyobb csodája lenne. Az is volt. A gyerekek tapsoltak és sikítoztak a gyönyörűségtől. Aztán felszállt, és mintegy búcsúzóul még egyszer körberepülte őket. Éreztem, hogy teljesen átnedvesedett az ingem az izzadságtól. Aztán a kismadár továbbszállt, és nemsokára egy egész csapat madár követte az égen dél felé.

Bár a szemem könnyes lett a történet végére, hittem is, nem is, amit a Rav mondott. Ez a sztori abba a kategóriába tartozott, mint Paul Coelho alkimistájának sivatagiszél-kavarása. Persze a tíz csapást és a Vörös-tenger kettéválását vagy a dupla szivárványt is lehetett természeti jelenségként értelmezni, csakúgy mint csodaként. Mindez nézőpont kérdése volt. Persze biztosan volt egy nagyobb képe az Örökkévalónak arról, hogy milyen irányba kellene haladnia a világnak, de azt el se tudtam képzelni, hogy miért bajlódna az én piszlicsáré ügyeimmel.

Margit Patrícia Eszter

Margit Patrícia Eszter

Mikve a tengerben

Atlet Beach tengerpartjának egy lapos sziklákkal fedett részén állt a fesztivál színpada. A kedves hippik fehér vászonnal fedték és liliomcsokrokkal díszítették. A körülötte lévő köveken több százan sütkéreztek, és élvezték, ahogy a hullámok hűsítő vizet sodornak a kövek közé.

Amikor meglátott, Ahuvi befejezte a zenekari próbát és lejött a színpadról. Átfogta a vállamat, hogy menjek vele a tengerbe mikvézni, még mielőtt bejön a sabbát. A homokot laza léptekkel rúgva a vízhez sétáltunk.

– Nem tudom, te hogy érzed, de nekem olyan veled, mintha már ezer éve ismernénk egymást. És nem csak azért, mert hasonlítasz a kedvenc unokatesómra. Tudod, az én családom is magyar, tudok kicsit magyarul is – mondta.

Csak mosolyogtam rá. Szerettem az izraeliek közvetlenségét és az érzést, hogy valahol, szegről-végről mindenkivel rokonságban állok. Aztán így szóltam:

– Régóta vágyom arra, hogy alámerüljek a mikvében. Szeretnék megtisztulni a korábbi életemtől. Újjászületni, újrakezdeni az életem – mondtam, ő pedig bólogatott. Bár sokat gyógyultam, amióta Izraelbe jöttem, mégis azt reméltem, kirabolva, megcsúfolva, mocskosan megyek be, és szépséges sabbát-királynőként csobbanok föl majd a tenger vizéből. Minél több időt töltöttem a Szentföldön, annál erősebben éreztem a tamét, a tisztátlanság mibenlétét. Úgy éreztem, meg kell szabadulnom attól a sok rossz energiától, amely az elmúlt évek során betüremkedett az aurámba, de eddig nem tudtam, hogy miként.

A tengerparton rohamosan sötétedett. Nagy tábortüzeket gyújtottak, de senki sem figyelt ránk ahogy meztelenre vetkőztünk, ahogy mikvéhez kell, és bebillegtünk a vízbe. Egybemosódott az ég és a víztömeg feketesége. Az éjszaka küszöbén a víz igazi élőlénynek tűnt, mint egy szörnyeteg, mely épp kitörni készül medréből. Háromszor merültünk alá teljesen, úgy, hogy semmink sem ért a földhöz. Eggyé váltam a víztömeggel, és úgy gömbölyödtem össze a hullámok alatt, mint az anyaméhben lévő magzat. A testünk kilencven százaléka tengeranyag, hétévente kicserélődik az összes sejtünk. A testünk újratermeli önmagát. Lebegtem a sós illatú tenger érintésében. Ima, maim, ima, maim. A zsidó vallásban a maim szó csak többes számban fordul elő, mert a víz sokaság és változás. A víz már akkor is beborította ima-t, más néven Gaia földanyát, mielőtt megformálódott volna a szárazföld. Ráhelt és Jákobot is a víz kötötte össze, és akkor is csodaszerűen feltört a sziklából, amikor az őseink a sivatagban vándoroltak. A Tóra úgy zubogott Mózesre, mint egy édes eső, a Nílus pedig fenntartotta kosarát. A Szentély papjai is vízzel mosdottak az állatáldozatok meghozatala előtt, és a Messiás időszakának kezdetét is a Templom-hegyről eredő források jelzik majd.

Ahogy bukfenceztem előre-hátra, a víz alatt teljes nyugalmat éreztem. Jégtáblák sehol. A Duna örvénylett volna, nem ringatott volna, mint egy bölcső. Kinyitottam a szemem a víz alatt, de nem láttam, merre van a felfelé. Azon a hóviharos éjszakán, amikor majdnem belevetettem magam, az örvény lehúzott volna a rozsdás hajótatok alá, lesodort volna a Duna-mederbe, és ott fogott volna, míg kocsonyássá ázom.

– Sárika, gyere fel! Hol vagy, hamuda? – kiáltotta Ahuvi. A hang felé úsztam, de nemsokára a kezem a tenger medréhez ért. Megfordultam, és elrúgtam magam fölfelé. Szerencsére pár mozdulattal kitaláltam a tenger felszínére, és Ahuvi is közel volt hozzám.

– Megijesztettél – mondta.

– Hineni – mondtam és nevettem. Ahuvi szemen spriccelt, és nevetett. Aztán hozzám úszott, a kezét a fejem tetejére tette, és megáldott:

– A víz a négy világból a jöcirához, az érzelmek és álmok világába tartozik, és a cheszedhez, a szeretet szférájához is kapcsolódik. Ez Sára igazi tere, mert száraz teste öreg kora ellenére is új életet fogant. Sárika, megáldalak, hogy legyen erőd az újrakezdéshez, bármit szeretnél is bevonzani az életedbe – mondta Ahuvi.

– A víz nemcsak a Tórát és a bölcsességet jelképezi, hanem a szív túlcsorduló fájdalmát is – mondtam. Elveszett szerelmeimre és nagy magányomra gondoltam.

– Nem véletlenül. A maim a hold táncát járja az apállyal és a dagállyal, de akárhogy vágynak is egymásra, a tenger és a hold soha sem érhetik el egymást – mondta Ahuvi. Néztük a tengert, aztán észrevettem, hogy vizében a hold sugarai tükröződtek. Talán mégis elérték egymást, és így szeretkeztek.

Margit Patrícia Eszter: A zsidó menyasszony
Konkrét Könyvek Kiadó, 2009