Zsenialitásról szólva | K. A. Rasmussen: Szvjatoszlav Richter – A zongorista

Posted on 2013. január 12. szombat Szerző:

0


Rasmussen_Richter-borÍrta: Cserhalmi Imre

Egy dán zeneszerző, akit – mint írja – megbabonázott a világ­szerte csodált, szovjet zongoraművész, Szvjatoszlav Richter szemé­lyisége és életműve, nem tartja tudományos műnek a könyvét, annak ellenére, hogy a hatalmas ismeretanyag összegyűjtése, illetve feldolgozása legalább is ilyen igényről tanúskodik. A Richter(ről szóló) irodalom hatalmas, de ha valaki még tudo­mányos munkát kívánna végezni e tárgyban, aligha kerülhetné meg ezt  könyvet.

Tizenhét évvel ezelőtt, 82 éves korában halt meg a 20. századnak ez az óriása, akinek előadó művészete (rengeteg felvétele maradt az utókorra) és nagyon öntörvényű, sajátos élete is változatlanul érdekelheti a zenekedvelőket. Noha a világ tele van fantasztikus zongoraművészekkel, akiket elsősorban a televízió közvetítésével sokkal többen ismerhetnek, mint annak idején Richtert, aki egyébként 55 év alatt 4000 koncertet adott a világ minden táján, azért valahogy Richter nem tud „kikopni” az emlékezetből, sőt a rajongásból. Az idősebbek közt Daniel Barenboim, aztán a magyar Kocsis Zoltán (aki egyébként zongorázott Richterrel), akár Schiff András, vagy a szépséges francia Helen Grimaud, a virtuóz távol-keleti Lang Lang vagy Joya Wang, hogy igazán csak találomra emeljünk ki egy-két nevet az abszolút világhírességek igen hosszú sorából; senki sem tudja feledtetni őt.

A hazánkban is gyakran fellépő, 1954-ben egy egész hónapot itt töltő művész bemutatását a muzsikus szerző – természetesen – a zene felől közelíti. Elsősorban és a legbővebben arról ír, hogy kiknek a művét játszotta Richter, hogyan és hol játszotta azokat: Bartók 2. zongoraversenyét például Budapesten játszotta először, 1958-ban. Persze, a fő kérdés a hogyan. Milyen szerzőkhöz vonzódott, kik hatottak rá a leginkább? Egyáltalán hogyan értelmezte az előadóművészi hivatást.  Életében mindössze egyszer vett karmesteri pálcát a kezébe, s ezt így indokolta: „Két dolgot gyűlölök: a hatalomgyakorlást és az elemzést. Egy karmester pedig egyik elől se menekülhet.”  Szinte mániákusan ragaszkodott ahhoz, hogy kizárólag azt játssza, amit a zeneszerző a kottában lefektetett, soha nem kívánt a mű és a közönség közé, tehát a mű elé tolakodni. Leginkább csak kirobogott a pódiumra, picit biccentett a közönség felé, már le is ült a hangszerhez, és nem egy koncertje végén még zúgott a taps, amikor ő a hangversenyterem hátsó kijáratán már elmenekült. Előfordult az is, hogy ha nem volt elégedett a szereplésével, akkor a közönség távozása után az üres teremben újra eljátszotta a hangverseny teljes anyagát. És ritkán volt elégedett önmagával. A művészet végtelenül alázatos szolgája volt.

Szvjatoszlav Richter

Szvjatoszlav Richter

Rendkívüli képességei közt erős fizikumát, óriási kezét éppúgy megcsodálták, mint fantasztikus memóriáját, vonzódását a szín­házhoz, az operákhoz. Ne felejtsük, hogy az ő ide­jé­ben a zeneszerető közönség gyakran csak zongora­átiratokban is­mer­ked­he­tett meg ope­rákkal, szim­fóniák­kal is. Mint vala­mennyi kiemel­kedő művész, ő is nagy érdeklődéssel for­dult a kortárs művészek, illetve művé­szetek felé. Erős volt a képzőművészeti és az irodalmi műveltsége, érdekelték az új mű­vek, nagy elismeréssel tudott szólni az igazán nagy művészekről, azokról is, akik emberileg egyébként nem álltak hozzá közel. Például Karajanról, a karmesterről. Haragot is nehezen felejtett, de barátságokat is egész életre kötött. A többi közt azzal az asszonnyal, aki fél évszázadon át volt nagyszerű társa, de nagy valószínűséggel csak a barátja, hiszen Richter homoszexuális volt. Ezt azonban nemcsak azért nem mondta el sohasem, mert egyébként is utálta – a pódiumon kívüli – nyilvánosságot, hanem mert a Szovjetunióban, a diktatúrákra jellemző módon, politikai kérdést csináltak ebből, hogy üldözhessék.

Számtalan fontos és érdekes témát emelhetnénk ki a könyvből: Richter és a politika, Richter és a hangszerek, Richter és az utazás, Richter és a hanglemezkészítés, Richter és a betegség, főként a depresszió, Richter és agyonlőtt apja meg az általa is megvetett anyja, Richter és a természet, Richter és az étrendje, Richter és a vallás, és így tovább. Aligha akad olyan témakör, az emberi élet bármilyen vonatkozása, ami kimaradt volna ebből a könyvből. Mégis, egészen bizonyos, hogy teljes mértékben csak azok élvezhetik, akik eleve tájékozottak az úgynevezett komolyzene világában, akik számára a sok remekmű, maga a zenélés, a hangversenyélmény, számtalan művész és zeneszerző neve, munkássága, rangja nem ismeretlen. Azt gondolom, hogy egy ilyen mű megjelentetésével a nagy és kiváló hagyományú kiadó fontos missziót teljesít, hiszen aligha várhat tőle hatalmas anyagi sikert.

Karl Aage Rasmussen

Karl Aage Rasmussen

De van a könyvnek egy másik, populárisabb rétege is. Ugyanis ez a könyv – Soós Anita gördülékeny fordításában – szerintem igazából nem Richterről szól. Ő csak a témája. Persze: egy zseniről szól, de legalább annyira a zsenialitásról. Arról, hogy zseninek lenni, bizony, nem okvetlenül nagyon jó élet. Hogy a zsenit szinte agyonnyomja talentumának terhe, amely elől és alól nem térhet ki. A zseni viselkedésében, érzelmeiben, élete számtalan motívumában és gesztusában nem minden rokonszenves vagy okvetlenül követendő. Csakhogy pályafutása, küzdelmei, kudarcai és sikerei felnagyítottságában – és a saját tehetségének való kiszol­gál­tatott­ságában – sok emberi tulajdonság, hajlam, sors plasztikusabban mutatkozik meg annak, aki olvasni nem csak a szó technikai értelmében tud. Aki érti, hogy a zsenik világa önismeretünk forrása is lehet.

Karl Aage Rasmussen: Szvjatoszlav Richter – A zongorista
Rózsavölgyi Kiadó, 2010