A gourmand detektív és az igazság | Donna Leon: A névtelen velencei

Írta: virginiawoolf

Gondolkodtak-e már azon, hogy miért nem létezik tökéletes gyilkosság? Amennyiben igen: mire jutottak? Aki még nem tudta kisakkozni a megfejtést, nyugodtan rábízhatja magát Donna Leonra. A Velencében élő amerikai írónő szerint azért van ez így, mert a jó nyomozó – esetében a sármos Brunetti felügyelő – felteszi azokat a kérdéseket is, amelyekre más nem gondol, s így a legsötétebb bűnügyre is fény derülhet. S hogy ez a kriminológiai alapszabály érvényre jut-e a nemrégiben magyarul is megjelent – A névtelen velencei című – regényében, nos, ez akár 24 óra alatt ki is nyomozható.

Még mielőtt felderítenénk mai aktuális bűnügyünket, emésztgessük még egy kicsit az iménti kijelentést. Az író ugye azt állítja, hogy azért lehetetlen küldetés túljárni a (krimi)detektívek csavaros észjárásán, mert az agyas nyomozó ügyesebb sakkjátékos, mint az elkövető. Ez már csak azért sem könnyű szellemi erőpróba, mert a bűn üldözőjének nincs más választása, mint visszafelé kirakni a bábukat. A (vezér)áldozat ugyanis már nem beszél.

Arról persze fogalmam sincs, hogy a szürke hétköznapokon miként zajlik egy nyomozás, de a fikció világában azért sem fordulhat elő vis maior, mert az írói képzelet alakítja a valóságot, és az író emberemlékezet óta az igazság kiderítésére törekszik. Donna Leon történeteiben viszont pontosan az a vezércsel, hogy az olvasónak „mintha” érzése támad, vagyis annyira életszagúak a figurái és olyan feszítő témákhoz nyúl, hogy az aktuális bűnügyek már-már megtörtént kriminológiai eseteknek tűnnek. A pontosság kedvéért gyorsan szögezzük le, természetesen Donna Leon minden krimije az írói fantázia terméke.

Az amerikai hölgy egyébként pontosan húsz évvel ezelőtt keltette életre a vonzó és intelligens Guido Brunetti felügyelőt, aki az évek során egy percet sem öregedve ma is a legszebb férfikorban van! Donna Leon első bűnügyi történetében – Death at La Fenice, 1992 (magyarul: Méregpohár az Operában, 2007) – mutatkozott be ez az éles eszű olasz detektív, aki évente old meg újabb és újabb kacifántos gyilkossági ügyeket imádott városában – Velencében.

A „szuperzsaru” – ahogy egy alkalommal a felesége ironikusan nevezi őt – szeret kényelmesen élni. Értsd ezen: soha, semmilyen körülmények között nem hagyna ki egyetlen főétkezést sem, kivéve, ha annyira brutális ügyön dolgozik, ami még neki is elveszi az étvágyát. (De ez idáig, ha az emlékeim nem csalnak, mindösszesen egyszer vagy kétszer fordult elő vele.) Így hát nem véletlen, hogy a nyomozások során sem az amerikai kollégáira jellemző túlfeszített tempóban üldözi a rosszfiúkat. (Szintén zárójelben jegyzem meg, hogy nem is nagyon képzelhető el egy fékeveszett Miami Vice-os száguldozás Velence keskeny utcáin, merthogy autók nélküli autós üldözés még a hollywoodi producereknek is igen kemény kihívást jelentene…)

A jó matekosok, gondolom, már fejben kiszámolták, hogy miután Donna Leon minden évben előrukkol egy újabb történettel, akkor a két évtized alatt összesen húsz regényt írt. A hazai közönség eddig összesen kilenc krimit olvashatott el magyarul a Brunetti-sagából. Ahogyan pedig Poirot, Sherlock Holmes vagy Harry Hole rajongói sem elégednek meg sztárdetektívjük egyetlen esetével, úgy vélhetően a Brunetti-széria kedvelői sem nyugodhatnak, mígnem a velencei nyomozó összes ügyét végig nem követték. Előre menekülve írom mindezt, merthogy Donna Leon könyvei kapcsán lehetetlenség csak és kizárólag A névtelen velenceiről (The Anoymous Venetian, 1994) beszélni. Persze könnyen kigördíthetném magamból a kötelező dicsérő kűröket a hetvenévesen is vonzóan agilis írónő szexuálzsigeri kötetéről, de akkor ki lenne a célkeresztemben? A Brunetti-hívők minden bizonnyal már régen elolvasták a regényt, így hát újdonsággal csak azoknak szolgálhatok, akik még elsőrandis viszonyban vannak a sorozattal.

Ahogy föntebb említettem, hogy a krimi-irodalom egyik legsármosabb, páratlanul művelt és intelligens, ezáltal nagyon nyitott, bizonyos értelemben idealista nyomozója Guido Brunetti. Arról is esett már szó, hogy munkaadója a velencei rendőrség, kedvelője ő az ínyenc fogásoknak, aki emellett a jó borokat és a bőséges reggeliket sem veti meg. (És mennyire igaza van!) A már-már joviálisnak tűnő főrendőr felesége sem kevésbé szerethető. Az egyetemi tanár Paola rendes olasz családanyaként, két Henry James-tanulmánykötet olvasása közben süt-főz isteni étkeket a családnak.

A történetek állandó főszereplői a nyomozó gyerekei is, akik az időpanoptikumnak köszönhetően, szintén örök tizenévesek. Tipikus olasz családi idill az övék, ahol vannak ugyan időnként éles viták a vacsoraasztal körül, de ugye jól figyeltek, zaklatott rendőri élet ide vagy oda, náluk esténként közösen étkezik a papa, a mama és a két kiskorú. Brunetti főnöke, a vaskalapos Patta kapitányhelyettes egyfajta buffó figura, aki – nem meglepő módon – meglehetősen korlátolt személyiség. A sorozat (számomra) legkedvesebb nőalakja a tűzről pattant „szupernő” – Elettra kisasszony, aki főszabály szerint a kapitányhelyettes titkárnője, de munkaideje nagy részében, a „műszaki neandervölgyi” Brunetti felügyelő internetes jobbkeze.

Szüksége is van a két karizmatikus nő segítségére a bűnügyek felderítésében, mert míg a rendőrségi titkárnő elsősorban praktikus, a felesége sok esetben erkölcsi támasza a felügyelőnek. Brunetti ugyanis nemcsak a hitvesi ágyat, de a bűnügyeket is megosztja Paolával, aki csupafül hallgatóság, ráadásul olykor egy-egy jól irányzott kérdéssel lendít a nyomozás menetén. Persze akadnak helyzetek, amikor signora Brunetti sem megy a szomszédba, ha fel kell emelnie a szavát olyan vérlázító ügyben, mint a pedofília. (Forrás: Gyilkosság receptre.)

Mostanság majdhogynem kínos olyan fordulatokat leírni, hogy valaki szociálisan érzékeny, meg hogy dominánsan van jelen a társadalomkritika a regényeiben, etc. Üres frázisnak tűnik ugyanis, ha valakiről ilyesmit állítunk. Pedig valóban: Donna Leon könyvei valamiképp társadalmi barométerek. Túl jón s rosszon persze már elég nehéz sarkosan megfogalmazni, hol húzódnak meg a határok, de törekedni lehet rá. Még akkor is, ha tudjuk, vesztésre állunk. Főhősünk ezt teszi minden epizódban: helyesen kíván cselekedni, ahogyan azt a Nemesi kisugárzás című részben hangsúlyozza is: „az igazság érdekel”. Persze egy olyan országban, ahol „mindennek köze van a maffiához”, valóban idealistának kell lenni ahhoz, hogy ebben komolyan hinni tudjon valaki.

Donna Leonnak a bűnügyek ürügyül szolgálnak arra, hogy szépirodalmi igénnyel megírt (mellesleg: detektív-) regényeket tegyen le az asztalra. Vajon hány olyan nyomozót ismerünk a klasszikus bűnügyi történetek sorából, ahol a nyomozó Cicero műveit olvasgatva moralizál, amikor megakad az épp esedékes ügy felgöngyölítésében? A korábban említett sztárdetektívek mindegyike páratlanul intelligens, integratív elme, de kevés olyan esetre emlékszem pályarajzukból, amikor egy irodalmi vagy filozófiai alkotás sietett volna a segítségükre.

A névtelen velenceiben – mert azért csak eljutottunk idáig – a kiindulópont és maga a bűnügy azonban, valljuk meg, nem a petrarcai szonettek szépségét hirdeti. A látszat és valóság ellentmondását feszegető történetben Donna Leon a transzvesztitizmus és homoszexualitás kérdését járja körbe. A korábbi esetekhez hasonlóan felügyelője ezúttal sem elégszik meg a primer válaszokkal. Addig nem nyugszik, míg ki nem derül az igazság a holtan talált, piros ruhás férfiról, akinek (nem mellékesen) a felismerhetetlenségig szétverték az arcát. Bár maga a gyilkossági ügy eléggé hátborzongató, ebben a regényben sem kell hiányolnunk a humort és a szereplők közötti szarkasztikus élcelődést. Megtudhatjuk például, hogy a felügyelő és a felesége évtizedek óta azon versengenek, hogy melyikük találja meg először a nyugati világ képzőművészetének legrondább gyermek Jézus-ábrázolását. (A mostani történet részeként Brunetti ebben az ügyben is nyerésre áll.)

S bár akadnak kiváló sakkjátékosok a bűnelkövetők között jócskán, biztonsággal kijelenthető, hogy Donna Leon/Brunetti világában valóban nincs tökéletes gyilkosság. Aki ugyanis felteszi magában azt a kérdést, hogy miért nem intelligensebbek az emberek annál, mintsem hogy szelektáljanak, amikor gyűlölködnek, és például miért nem azokat utálják, akik megvetéssel gondolnak a homoszexuálisokra, nos, az ilyen nyomozó embernek bárhol a világon kijár az igazság jutalma.

Donna Leon: A névtelen velencei
Fordító: Bíró Júlia
Geopen Kiadó, 2012

• Olvass bele!
• Fülszöveg