K. A. Rasmussen: Szvjatoszlav Richter – A zongorista (részlet)

Posted on 2013. január 12. szombat Szerző:

0


Rasmussen_Richter-borA világhírű zongoraművész

Moszkvai élete hosszú ideig több tekintetben is megfelelt az ifjú Szlava Richter elvárásainak, annak ellenére, hogy egész életében kényszeresen kereste az újdonságokat. A Neuhaus házaspárnál a kor számos jelentős művészével találkozott, és szinte habzsolta a város kulturális örömeit. Amikor 1937-ben megérkezett Moszkvába, az orosz színházi hagyomány két legjelentősebb alakja, Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko is a főváros híres művész színházában dolgozott, melyet 1898-ban együtt hoztak létre. Sztanyiszlavszkij 1938-ban hunyt el, de erre az időre kollégájával sikerült létrehozniuk egy zenés színházat is, mely a hagyományőrző Bolsoj alternatívája lett. Moszkvában itt vitte színre első alkalommal az akkor nyolcvanéves Nyemirovics-Dancsenko Sosztakovics Lady Macbethjét. A színházért rajongó zongorista itt élvezhette Prokofjev Szemjon Kotkóját (mielőtt a biztosok néhány előadás után „érthetetlennek” bélyegezték, és követelték, hogy vegyék le a műsorról). A Művész Színházban nemcsak Puskin, Csehov, Turgenyev és Gogol műveit láthatta; itt ismerkedhetett meg Shakespeare számos drámájával és Beaumarchais Figaro házassága című darabjával is. Megcsodálhatta a színésznő Olga Knyippernek, Csehov özvegyének játékát a Cse­resz­nyés­kertben és a Sirályban (és meglehetősen közel került a színésznőhöz), s termé­szete­sen megismerkedhetett az új szovjet drámaírással is, a „szocreállal”, melyet Sztálin önjelölt kulturális tanácsadója, az idősödő Makszim Gorkij hirdetett. Nem minden előadás volt egyaránt jó, emlékszik vissza, de „a jelentős bemutatók mindig mély benyomást tettek” rá.

Az egyre jobban megbecsült szovjet muzsikus, akinek 1949-ben odaítélték a Sztálin-díjat, 1952-ben pedig a „Nép Művésze” díjat, mindazonáltal alig álmodhatott nemzetközi sikerekről. 1948-tól egyre többször koncertezett Moszkván kívül, egyedül vagy Nyina Dorliakkal, például a balti országokban vagy Csehszlovákiában. Az első külföldi főváros, ahová ellátogatott, Prága volt („Velence, Párizs és Bécs mellett az egyik kedvenc városom”), a Baltikum annak idején a Szovjetunió részét képezte. Tevékenységének mágneses mezője azonban Moszkva volt, és koncertjeinek nagy részét ott adta.

1953-tól megszaporodtak a külföldi koncertkörutak, még Kínába is eljutott (1957-ben aztán újra ott turnézott), és 1954-ben egy hónapot Magyarországon töltött, számos koncertet adott Budapesten, majd Prágában, a rákövetkező évben pedig Lengyelország és Románia szerepelt koncertnaptárjában. 1956 nyarán Csehszlovákiában turnézott, 1957-ben jelentősen csökkentet te koncerttevékenységét, de 1958 februárjában visszatért Magyarországra, és Bulgária is bekerült úti céljai közé. Február 24-én Szófiában Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét játszotta, és a koncert rádiófelvétele az ódon hangtechnika és az influenzajárvány ellenére (a közönség zajából ítélve a vírus frontális támadást indíthatott!) kultikus státuszt kapott. 1958 októberében Budapesten először játssza Bartók 2. zongoraversenyét. 1959-ben Moszkva – átmenetileg – szinte teljesen eltűnik koncertnaptárjából, és 1960-ban, amikor végre zöld lámpát kap a nyugati fellépésekhez, ugrásszerűen megszaporodnak külföldi hangversenyei. Ám továbbra is ad koncerteket a kelet-európai országokban, a hatvanas és hetvenes években például legalább minden második évben ellátogat Budapestre és esetenként más magyar városokba is.

Szvjatoszlav Richter

Szvjatoszlav Richter

Az ötvenes években számtalan moszkvai kon­certjét felvette az orosz rádió, ezekből a felvételekből több lemez is készült, melyek túlnyomórészt a Melogyija állami lemez­ki­adó­nál jelentek meg. A zenekedvelő nagy­közön­ség azonban a felvételek jó egy­har­ma­dához nem férhet hozzá.

*

Sztálin halála fontos történelmi for­duló­pont volt. Mindenki láthatta, hogy véget ért egy korszak, azt azonban senki sem tudhatta, hogy ez reményre vagy félelemre ad-e okot. A Szovjetunió politikai viszonyai lassan ugyan, de érezhetően meg változtak. Sztálin a távozásával olyan űrt hagyott maga után, hogy annak betöltésére elkeseredett hatalmi harcok kezdődtek. Először Georgij Malenkov követte, de hamar leváltották, és Nyikolaj Bulganyin lett a vezető. Az állambiztonsági szervek vezetője, a hóhér Lavrentyij Berija, 1938 óta a Kreml második legbefolyásosabb embere, előállt a „desztalinizáció” programjával. Nyikita Hruscsov befolyása is egyre növekedett, és már 1953 decemberében sikerült elítéltetnie és kivégeztetnie Beriját. 1956-ban az SZKP XX. Kongresszusa ismét drámai fordulatot hozott. Hruscsov hétórás beszédében (melyet a Központi Bizottság nem hagyott előre jóvá) merészen bírálta Sztálin terrorrezsimjét, és leleplezte azt a személyi kultuszt, amelynek hátterében leginkább Berija húzódott meg. Természetesen mindenki tisztában volt Sztálin despotizmusával, de a párt szónoki emelvényéről kritizálni őt mindaddig hallatlan merészségnek számított. Az értelmiségi körök, olyan költők, mint Jevgenyij Jevtusenko és Ilja Ehrenburg „olvadásról” beszéltek (a kifejezés egyébként Ehrenburg egyik kisregényének címe), és Hruscsov bátor ki jelentésével, mely szerint Sztálin bűne nemcsak a személyi kultusz kialakítása volt, hanem a nevéhez fűződő kínzások, koncentrációs táborok és tömeggyilkosságok is, sokaknak felnyitotta a szemét.

Bulganyin vezetése formálisan 1958-ig folytatódott, de Hruscsov volt a hatalom igazi birtokosa; 1957-ben ő távolította el többek között a pozíciójába visszahelyezett külügyminisztert, Molotovot is. Az elkövetkező években Hruscsovnak számos külpolitikai teendője is akadt. A Központi Bizottságnak kezelnie kellett a lengyelországi tüntetéseket, a magyarországi felkelést, a Kínával és Albániával való szakítást, a Lumumba-válságot Kongóban, a berlini konfliktust (mely 1961-ben a Fal megépítéséhez vezetett), az összeütközést John F. Kennedyvel, valamint a kubai rakétaválságot 1962 októberében. A hektikus külpolitikai események azonban a belpolitikai klíma enyhüléséhez vezettek. A rendszer bírálóit még mindig elítélték, de a Sztálin idején megszokott légből kapott vádak, megalapozatlan bírósági eljárások és ad hoc kivégzések már nem fordultak elő. A fenyegető bajuszú távolodó „istenség” helyét egy vidékies külsejű, teljesen kopasz, kövérkés, társaságkedvelő, derűs férfi foglalta el, igazi „népi” káder, aki nem keltett félelmet, és nem erőszakkal igyekezett kivívni az iránta való tiszteletet. Hruscsov külseje azonban könnyen téves következtetésekre vezetett; joviális viselkedése és spontán megnyilvánulásai mögött ravasz, hidegvérű politikus rejtőzött. Amikor nagy Imre Budapesten kommunista kisebbségű kormányt alakított, szabad választásokat ígért és fel akarta mondani a Varsói szerződés szervezetében való részvételt, Hruscsov reakciójában a legkisebb jele sem volt tapasztalható a szovjet szorítás csökkenésének. 1956 novemberének elején a szovjet tankok benyomultak a magyar főváros utcáira. A felkelés során életét vesztette 20 000 magyar, tízszer ennyien menekültek nyugatra, Nagy Imrét pedig később kivégezték.

*

Szvjatoszlav Richter

Szvjatoszlav Richter

1957 márciusában újra zeneszerző-kong­resszust tartottak, melyet most a politikus Sepilov vezetett, de a partvonalról a kitűnő taktikus Tyihon Hrennyikov irányított. Sepi­lov nem rendelkezett sem Zsdanov poli­tikai hatalmával, sem tekintélyével, csu­pán a Köz­ponti Bizottság és a Zeneszerzők Egye­sülete közötti postás szere­pét töltötte be, és hamarosan el is tűnt a süllyesztőben. 1964-ben bekövetkező buká­sáig Hruscsov maga fogalmazott meg minden hivatalos kultúr­poli­tikai irány­vonalat. Hatá­rozottan de­szta­lini­zál­ta az országot, és elismerte, hogy a nagy népvezér komoly hibákat követett el, de mindenkit óva intett attól, hogy „ezeket a hibákat védekezésként használja az irodalom és a művészet állami és pártpolitikai irányításával szemben”. A sztálini kulturális ideológia érintetlen maradt.

*

1957. október 4-én a szovjetunió fellőtte a szputnyik űrhajót, az első, ember alkotta tárgyat a világűrbe, és jó három évvel később Jurij Gagarin elsőként űrhajójával körülrepülte a Földet. Sikerült meglepni az USA-t, és ezzel kezdetét vette az „űrverseny”. A szuperhatalmak között a presztízsért és elsősorban a technikában, sportban, zenében elfoglalt vezető helyért elkeseredett küzdelem kezdődött.

1958 elején a Szovjetunió és az Egyesült Államok egyezményt kötött a kölcsönös kulturális cseréről. Májusban Ormándy Jenő látogatott el a Philadelphiai Zenekar élén a szovjetunióba, akik – mint korábban már említettük – Richtert kísérték Prokofjev 5. zongoraversenyének előadásában. A karmester felszólította az akkori szovjet művelődési minisztert, Nyikolaj Mihajlovot, hogy mihamarabb adjon lehetőséget a Nyugatnak, hogy megismerhesse a zongoristát, akiről már annyit hallottak, de eddig még senkinek sem volt alkalma megcsodálni a játékát. Júniusban Leopold Stokowski első amerikaiként vezényelt szovjet zenekarokat Moszkvában és Kijevben, programján olyan művek szerepeltek, mint az amerikai Samuel Barber Adagio vonósokra című darabja. A fájdalmasan áradó művet – tulajdonképpen egy vonósnégyes lassú tételét – olyan tapsvihar fogadta, hogy a darabot meg kellett ismételni (a mű igazi sláger lett, számos filmben fel használták). A szovjet közönség néhány év alatt megismerkedett az USA legjobb karmestereivel és zenekaraival, például Charles Münch-sel a Bostoni Szimfonikus Zenekar élén és a New York-i Filharmonikusokkal Leonard Bernstein irányítása alatt.

*

1958 tavaszán rendezték az első Csajkovszkij-versenyt Moszkvában; a világraszóló esemény ezután négyévenként került meg rendezésre. A hegedűversenyt egy mára elfeledett orosz hegedűművész nyerte meg. A versenyek azonban kiszámíthatatlanok; óriási szenzációnak számított, hogy a zongoristák első díját egy fiatal texasi művész, a félénk, de karizmatikus Van Cliburn vitte el. A mindenféle versengéstől idegenkedő Szvjatoszlav Richter is tagja volt a zsűrinek (melyben kollégája, Gilelsz elnökölt). Neuhaus is zsűritag volt, és az eredményhirdetés után a következő megjegyzést tette a győztesre: „Nem nagyon tetszett a Chopinje. De őt magát kedvelem.” Cliburn a New York-i Juillardon tanult a szentpétervári származású, legendás Rosina Lhevinne-nél, és az orosz zongoristahagyományok folytatójának tekintették. A magas, kisfiúsan bájos, szerény, félszeg zongorista minden szívet meg hódított. Richter így nyilatkozik róla: „Mérföldekkel megelőzte a többieket. Három kivételével minden versenyzőnek nullát adtam. Végül aztán őket is kiejtettem. A közönség valósággal beleszeretett Van Cliburnbe, és szinte önkívületben fogadták a hírt, hogy ő nyert.” A magát makacsul tartó anekdota, miszerint Richter a tíz lehetségesből száz pontot adott Cliburnnek, csupán kitalálás. Szavazati lapjai még mindig megvannak, és ezek tanúsága szerint három másik résztvevőnek 15, 23, illetve 24 pontot adott. Van Cliburn pedig a lehetséges 25-ből 25-öt kapott…

A fiatal amerikait bálványként imádták a Szovjetunióban, nők tucatjai írtak verseket és szerelmes leveleket neki. Hazájában pedig konfettizáporral fogadták a Broadway-n, az éljenzés semmivel sem maradt el Lindbergh 1927-es ünneplése mögött. Ahogy Boris Schwarz az orosz zenéről és zenei életről példás kutatómunka alapján megírt, nélkülözhetetlen könyvében megjegyzi, Cliburn talán nagyobb jelentőséggel bírt az „olvadás” és a „népek közötti megértés” szempontjából, mint a magasabb diplomácia. Azt a lemezt, melyen Csajkovszkij 1. zongoraversenyét játssza Kirill Kondrasinnal (ez része volt a díjnak), az USA-ban mindenki megvette, a művelt emberek otthonának elengedhetetlen tartozéka lett, és elképesztő sikert jelentett az RCA-nak. Négy évvel később Van Cliburn már maga szervezett zongoraversenyt (az olajmágnások Fort Worth-ében, Texasban), a kölcsönös kulturális csere pedig folytatódott. Az első díjat Neuhaus tanítványa, Radu Lupu nyerte el. A hetvenes évek végén Cliburn hosszabb időre felfüggesztette koncerttevékenységét; 1989-ben újra fellépett, és hatalmas koncertturnéján nagy sajtóvisszhang kíséretében bejárta a Szovjetuniót, de azóta csak ritkán mutatkozott a koncertpódiumon. Státusza – mint a 20. század leghíresebb amerikai zongoristája – ennek ellenére érintetlen.

*

Karl Aage Rasmussen

Karl Aage Rasmussen

Emil Gilelsz volt az első szovjet muzsikus, aki a vasfüggöny leeresztése után már 1955-ben fellépett az Egyesült Államokban. Turnéja mögött a pénzes amerikai impresszárió, Sol (Salomon) Hurok állt. Az orosz születésű Hurok szoros kapcsolatokat ápolt a Szovjetunióval, korábban együttműködött a Goszkoncert állami koncertügynökséggel, hogy megismertesse a szovjet zenészeket az USA-ban. Gilelsz fellépése Csajkovszkij elnyűhetetlen 1. zongoraversenyével töltötte meg a szalagcímeket; a darabot Reiner Frigyessel vette lemezre, és később többször is visszatért Észak-Amerikába. Nem sokkal ezután David Ojsztrah, majd Msztyiszlav Rosztropovics és a hegedűművész Leonyid Kogan ejtette ámulatba az amerikaiakat a szovjet előadó-művészetről és virtuozitásról adott ízelítőkkel. egyre-másra ünnepelhették győzelmeiket, az embereknek pedig felnyílt a szemük, és meglátták, hogy a szovjet oktatási rendszer nem csupán megőrizte a büszke orosz zenészhagyományokat, hanem a legmagasabb rangú művészek páratlanul széles választékát is felvonultatja. Richter generációja önmagáért beszél. De voltak más, konkrétabb bizonyítékok is. Az 1961-es pártkongresszuson az új művelődési miniszter, Jekatyerina Furceva asszony bejelenthette, hogy „az utóbbi öt évben harminckilenc nemzetközi zenei versenyt rendeztek. A szovjet muzsikusok ezeken huszonhét első, valamint harmincöt második és harmadik díjat szereztek.” Büszkesége a sorok között is érezhető. Mindez a „rendszer” érdeme, nem a tehetségeké, akik megdolgoztak a megtisztelő címekért!

Karl Aage Rasmussen: Szvjatoszlav Richter – A zongorista
Rózsavölgyi Kiadó, 2010