Ha megindul a tömeg | Benedek István Gábor: Miskolc, Zsidó utca ’46

Posted on 2013. január 7. hétfő Szerző:

0


BIG-Zsidó utca-borÍrta: Nádudvari Anna

Érdekes: az emberek nem gondolkodnak. Pedig ettek a tudás fájáról. S szabad akaratot is nyertek. Mégis leginkább gondolattalanul, akarattanul sodródnak a némelykor elcsendesedő, máskor hatalmas hullámokat vető életóceánon.

A nyájszellem a meghatározó. A ’tartozzam valahová’. Az ’együtt üvöltsek a többiekkel’. A kereszténység zsidó vallás. Zsidók találtak rá, ők dolgozták ki az összes csínját-bínját, csak a zsidó vallás más ágait gyakorlókkal szemben a zsidó-keresztények nyitottak. Merőben eltérően a minden nem zsidót – különösen a babiloni fogságot követően – szigorúan elutasítóktól maguk közé fogadták a pogányokat. Terjesztették közöttük az eszméiket. Mondjuk, hogy pechjükre?

Ne mondjuk, mert mindenképpen ráfizettek volna, hogy mások mertek lenni, mint a többség. A tömeg. Nem az a lényeg, hogy miben hiszünk. Hanem hogy hányan vagyunk. Olvashatnak a keresztények, az immár szinte kivétel nélkül pogányokból lett keresztény hívek minden istentiszteleten – mert olvasnak – Mózes, Sámuel és az összes zsidó próféta könyvéből, énekelhetnek – mert énekelnek – Izraelről, Jákob fejedelméről, Dávid házáról, a szép ünnepi alkalom elmúltán azt rögtön elfeledve, különösen, ha csak szokásból követték a liturgiát, oda sem figyeltek, vagy figyeltek, de a pap, aki beszélt hozzájuk, megérte a pénzét, leszegik a fejüket. Agyalnak a sokfajta bajukról. Ugrásra készek. Csak egy szó kell, csak egy szikra. Kinek a hibájából nem tudom kifizetni a villanyszámlát? Ki tehet róla, hogy nem tudok enni adni a gyerekemnek?

A Rákosi-korszakban Kőbányán – s nyilván máshol is – bödön zsírokat, zsák liszteket tettek közszemlére az üzletek kirakatában. Hogy lássák a kőbányai melósok, miért nincs mit enniük. A feketézők felhalmozzák az árut. Nekik már nem jut belőle. Kisgyerek voltam még, mégis éreztem, mennyire szánalmas ez: bödön zsírokat, zsák liszteket kiállítani. Nem is tartottam soknak a bemutatott mennyiséget. És ezeknél finomabb dolgok is vannak – azokkal mi a helyzet? Arra nem emlékszem, közöltek-e közelebbi tudnivalókat a nyomorunkért felelős feketézőkről, de Benedek István Gábornak a most megjelent Miskolc, Zsidó utca ’46 című könyvében az követhető, a felheccelt emberek hogyan jutnak el arra az eredményre: mindennek az okai a zsidók. A „mások”. A másfajták. Ők bizonyára jól élnek. S elégedetten dörzsölik a markuk: jól becsaptuk, kihasználtuk őket. A tömegeket. Nincs más hátra: elégtételt kell venni rajtuk. Megtehetjük. Mi vagyunk az erősebbek.

Benedek István Gábor, BIG

Benedek István Gábor, BIG

Benedek István Gábor regényt írt. Dokumentumokra támaszkodva, de regényt. Főhőse van, a háború során az összes hozzátartozóját elvesztő, maga is munkatábort megjárt zsidó fiatalember, aki mindennek ellenére boldognak, felszabadultnak érzi magát, bizakodva tekint a jövőbe. Visszatért hajdani családja hajdani szűkebb pátriájába, Miskolcon lakik, albérletben, el-elruccan a környékre is, az emlékei után jár. Sikerül fényképet szereznie az édesapjáról, mi több, egy élő hozzátartozóra is rábukkan, unokahúgára, a még kislány Évikére, aki a Miskolcon létesített zsidó árvaházban várja társaival együtt, hogy Palesztinába menekítik, ott kezdhet új életet.

Hősünk is tervez: majd megkomolyodik, szakmát tanul. Egyelőre azonban bohém módon múlatja az időt, éjszakákon át pókerezik a Bagolyról elnevezett vendéglőben. Mintha kezdene magára találni az ország, a társadalom. A teljesen elértéktelenedett pengőt 1946 nyarán felváltja a jó pénz, a forint. Ám éppen ekkor szabadulnak el az indulatok. A fiatalember tanúja lehet a felbőszült tömeg vonulásának a miskolci főutcán. Hamarosan pedig lincselésnek, akasztásnak is. Malomtulajdonosok, rendőrtisztek az áldozatok. Valamennyien zsidók. Ki mások lennének? Hiszen az emberek a közelmúlt évtizedeiben is ahhoz szoktak: a zsidókat ütni kell, törvényekkel, eltiltással, kitiltással, elutasítással, kiközösítéssel – vagy a szó szoros értelmében is. Látták, amint csapatostul vitték el őket, s talán azzal is tisztában voltak, hogy a megsemmisítésük a cél. Persze, nem jönnek már vissza, nyugodtan el lehet foglalni a lakásukat, széthordani a javaikat. Megérdemlik, amit kaptak, kapnak, most ez a malomtulajdonos is valahová eladja a lisztet, busás haszonnal, azért nem jut kenyér a miskolci családoknak, a vasgyáriaknak, a bányászoknak.

Mint már oly sok mástól nem, a lincselések látványától sem omlik össze hősünk. Utazik, most távolabbra, mint Miskolc környéke, Mezőhegyesre, a barátjához, Ullmann Edéhez, akiből közben Udvaros Pál lett. Neki mondja el a tapasztalatait, vonja le a tanulságokat: „A kommunisták kiengedték a palackból a szellemet, halált követeltek a feketézőkre, s meglepődtek, hogy a lincsvas alatt egy zsidó áll, és megijedtek, amikor a forradalminak kikiáltott proletárok lezsidózták a moszkovita kommunistákat, és meglincselték a zsidó rendőröket.”

BIG-Zsidó utca-INDTerjedelmes utószó, Pelle János tanulmánya csatlakozik a szépirodalmi eszközökkel megírt szöveghez. Dokumentálja mindazt, amiről a regény szól, az 1946-os pogromon kívül még az éppen tíz évvel későbbiről, az 1956-osról is beszámolva.

Vajon bármikor megismétlődhetnek a történelem legsötétebb cselekedetei? Valószínűleg igen. Pedig az emberek ettek a tudás fájáról. Mégsem gondolkodnak. Vagy mégis?

Benedek István Gábor: Miskolc, Zsidó utca ’46
K.u.K. Kiadó, 2012

»Benedek István Gábor: Miskolc, Zsidó utca ’46 – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«