Szegvári Katalin: Hogy vagytok, ti régi játszótársak? (részlet)

Posted on 2012. december 12. szerda Szerző:

0


Az Acélsodrony nem az életművem, hanem az életem műve | Aczél Endre

– Milyen a viszonyod az unokáddal?
– Ő öntörvényű ember. Három és fél éves, és már most nagyon szabatosan fejezi ki magát. Ha nincs kedve hozzám, elküld.

– Harcolsz a kegyeiért?
– Azt nem mondanám, de azért ilyenkor kitalálok valami érdekes elfoglaltságot, amiről tudom, hogy teszik neki. Nem hízelgő típus.

Szegvári_hogyvagytok-borAhogy a nagypapája sem, akit érzelmesnek sem igen láttunk a tévében. Ám most eddig ismeretlen arcát mutatja, amikor az unokájáról és a háromlábú cicájukról beszél. Sosem látott gyengédséggel meséli a kanapén királyként trónoló állat történetét.

– Egyszer ráugrott egy üvegtetőre, ami beszakadt alatta, és levágta az egyik lábát. Mi éppen külföldön voltunk, és ott kellett döntenünk, hogy elaltassák-e, vagy próbáljuk megszokni, hogy három lábon él. Ő előbb szokta meg, mint én. De megmaradt. És ez a fontos. Nagyon hozzánk nőtt.

– Családi körben ki tudod mutatni a szeretetet?
– Persze, a magam módján. A szó klasszikus értelmében nem voltam jó apa. A gyerekem mindig azt látta, hogy a papa ül az irodájában, és valamit olvas vagy ír. A munkámból adódóan nem lehettem „szabadidős papa”, aki ötkor leteszi a lantot, s onnantól a családjáé, mert mindig volt, amit el kellett olvasnom, mindig volt és van is, amiről úgy érzem, hogy el kell mondanom. A fiamban, bár erről sosem beszélt, de én érzem, maradt egy nagy tüske a gyerekkorából, mert az apja nem töltött elég időt vele.

Fáradhatatlan ember. Pedig a kíváncsiságán kívül már senki nem hajtja. Mindenről tud, ami itthon és a nagyvilágban történik. Egyaránt jártas a politikában, a kultúra világában, rádióműsort készít, tévéműsorban szerepel, jegyzeteket, kommentárokat, esszéket ír, és nagyon mérgelődik, ha nem tetszik neki valami. Képzelem, hogy püföli ilyenkor a klaviatúrát. Kevesen ismerik nála jobban számítógépet. Kamaszokat megszégyenítő gyorsasággal és hozzáértéssel szörföl a világhálón. De nem ezekre a tevékenységeire a legbüszkébb. Hanem…

– Megszállott sportrajongó vagyok. Az összes létező és fellelhető sportesemény érdekel. Mindent megnézek. Már minden lelőhelyet ismerek az interneten, és azzal szoktam baráti körben hivalkodni, hogy én azt is látom, ami egyetlen itthon fogható csatornán sem találnak meg. Mondok egy példát: a minap volt egy szép nagy női kézilabda világkupa, amit egy Dán Gyönyör névre hallgató webes szolgáltatónál találtam meg. Az internet titka a keresni tudás. Ha értesz a böngészőhöz, tied a világ.

– És micsoda segítség az évekkel kopó memóriának!
– Nekem ez különösen fontos, mert nagyon utálom magam, ha tévedek.

Ami azért ritkán fordul elő. Aki az Acélsodronyt írja és mondja a rádióban, az keveset felejtett az elmúlt évtizedekben. A hatvanas–hetvenes évekről szóló könyvek a kortársakat visszarepítik a fiatalságukba. Újra élhetjük a kort, ami Aczélnak köszönhetően a maga sokszínűségében jelenik meg.

– Szerintem rajtam kívül sok embernek jó a memóriája, és össze is tud szedni az internetről információkat, ám ezekhez én hozzákeresem a személyes élményeket. Ettől lesz az Acélsodrony az életem műve. Félreértés ne essék: nem az életművem. 94-ben indítottam el a Magyar Rádióban. Ha szépíró lennék, ennyi idő alatt már több regényt is kiadhattam volna. De én ezzel vacakoltam tizenöt éven át, és úgy látom, sokan méltányolják. Olvasom a különböző fórumokon megjelenő reflexiókat, és nagyon izgalmasnak találom, hogy az emberekben hányféle saját emléket tud felébreszteni egy pici bejegyzés, egy fél bekezdés. Jó hogy az olvasó megéli még egyszer ezeket az éveket. De legalább ennyire szeretném, hogy a mai harmincasok is kóstoljanak bele a nagyon is közeli múltba. Sajnos azt tapasztalom, hogy nemigen érdekli őket. Összecsipegetnek többnyire hamis információkat, és komolyan elhiszik, hogy a hatvanas–hetvenes években is minden sarkon állt egy ÁVO-s, és aki csúnyán nézett, azt azonnal letartóztatták. Nem mindig tudnak különbséget tenni Pol Pot Kambodzsája és Kádár Magyarországa között. Persze ebben nem ők a hibásak. El tudod képzelni, hogy mi nem tudtunk és nem tanultunk volna az első világháborúról? Kérdezem, milyen jogon fosztják meg a ma fölnövő nemzedéket attól, hogy az ’56 utáni korszakról átélhető ismeretanyagot szerezzen? Az Acélsodronyt ilyen aspektusból írtam meg.

Szegvári Katalin

Szegvári Katalin

Faust mondja: „a pillanathoz esdve szólnék: / Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!” Vajon mely pillanatokat állított volna meg Aczél? Kicsit bátortalanul kérdezem – mert attól tartok, elküld a fenébe, mondván, hagyjuk a romantikát –, mikor voltál nagyon boldog? Már éppen mondanám, de hagyjuk most a szakmát, amikor az édesanyjáról kezd el beszélni. Apaképe nincs. Csecsemő volt, amikor 1944-ben a munkaszolgálatban meghalt az édesapja.

– Nekem egyenes vonalú karrierem volt. Az iskolában úgynevezett jó tanuló voltam, az egyetemen pedig még jobb tanuló. Anyukámnak, aki szegényen és özvegyen nevelt fel, én voltam a mindene. Annál nagyobb boldogságot nemigen ismerek, mint amit az ő arcán láttam, amikor egy vizsga után az egyetemről elmentem a Nagymező utcai trafikjába, és azt mondtam: „Mama, megint ötösre vizsgáztam.” És ha a mama boldog volt, akkor a kisfia is. Élete végéig naponta beszéltünk telefonon. Mindenről tudni akart, ami velem történt, és én azt akartam, hogy mindenről tudjon, ami velem történik. A halála után még sokszor előfordult, hogy nyúltam a telefonhoz, hogy felhívjam. Ma vén fejjel is fel tudom idézni azokat a pillanatokat, amikor büszkén hallgatta a sikereimet. Mint ahogy kristálytisztán emlékszem egy másik boldog pillanatra, a gyerekem születésére Pekingben, ahol akkortájt tudósító voltam. Én vittem be Marit a kórházba, ahonnan egy idő után hazaküldtek, mondván, még nem jön a gyerek. Amikor hajnali fél háromkor megszólalt a telefon, és meghallottam a feleségem jókedvű csicsergését a túloldalon: „Bandika, van egy szép kisfiunk”, na akkor, ha szárnyaim lettek volna, fölröppenek az égbe.

– Bőgtél?
– Dehogy! Rögtön fölhívtam egy barátomat, aki történetesen egyedül élt, és azt mondtam neki: „Figyelj ide, nekem született egy gyerekem, te most azonnal felöltözöl, idejössz, és úgy berúgunk, mint a szamár. Van időnk, mert én 11 tájban leszek hivatalos a kórházba.”

Szegvári Katalin: Hogy vagytok, ti régi játszótársak?
Napvilág Kiadó, 2012

Aczél Endre köteteiről: