Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek? (részlet)

Posted on 2012. december 9. vasárnap Szerző:

0


MurakamiH_Miről-beszélek-borElőszó | Nem kötelező szenvedni

Egy bölcs mondás szerint az igazi úriember nem beszél a nőkről, akikkel szakított, meg az adóról, amit befizetett – nos, ez a mondás úgy kitaláció, ahogy van. Én dobtam össze az imént.

Elnézést. Ha azonban valóban létezne ilyen mondás, talán szintén az úriemberség egyik feltétele lenne nem beszélni arról, hogy mit teszünk egészségünk megőrzése érdekében. Egy igazi úriember bizonyára valóban nem fecseg összevissza arról, hogy miképpen marad fitt. Ez az érzésem.

Mint azt mindenki tudja, én nem vagyok igazi úriember, tehát az előbbiekkel nem különösebben kellene törődnöm, de mégis, kicsit zavarba ejt, hogy a jelen könyvet írom. Mentegetőzésnek hangzik, ami kellemetlen, de akkor is igaz, hogy miközben ez a könyv a futásról szól, az egészségmegőrzésről nem esik benne szó. Nem hirdetem, hogy: „Na, kérem, egészségünk érdekében mindannyian fussunk naponta!” Csupán arról fogok elmélkedni, hogy mit jelent nekem a futás, és kérdéseket teszek föl magamnak, hogy aztán megválaszoljam őket.

W. Somerset Maugham írja, hogy „minden borotválkozásban filozófia rejlik”. Ami talán azt jelenti, hogy lehet bármilyen hétköznapi egy tevékenység, ha napi rendszerességgel folytatjuk, az elmélyült szemlélődéshez vezethet. Szívből egyetértek Maugham meglátásával. Vagyis ha íróként, továbbá futóként írok egy személyes jellegű, szerény kis szöveget a futásról, majd nyomtatásba adom, az valószínűleg nem tekinthető súlyosabbfajta tévedésnek. Nekem sok vesződséggel járó természetem van: az a típus vagyok, aki semmit nem képes végiggondolni, ha nem írja le. Ahhoz tehát, hogy megvizsgáljam, mit jelent nekem a futás, muszáj volt dologra fognom a kezem, és megírnom ezt a szöveget.

Egyszer, amint egy párizsi szállodában heverészve az International Herald Tribune-t olvastam, véletlenül találtam benne egy maratoni futókról szóló összeállítást. Interjút készítettek néhány híres futóval, megkérdezték tőlük, hogy verseny közben, saját maguk buzdítására mi ismétlődik mantra gyanánt a fejükben. Nagyon érdekes összeállítás volt. A végigolvasása után tele voltam csodálattal, hogy mi mindenre gondolnak, míg lefutják a 42,195 kilométert. Bizony, a maratoni futás rendkívül megterhelő sport. Valamiféle mantra ismételgetése nélkül kibírhatatlan.

Az interjúalanyok között volt egy futó, aki, mióta csak fut, mindig a (szintén futó) bátyjától tanult mondatokat hajtogatja magában verseny közben. Pain is inevitable. Suffering is optional.

Ez az ő mantrája. A pontos árnyalatokat nehéz japánul visszaadni, de egy szándékoltan egyszerű fordítás úgy szólna, hogy „a fájdalom szükségszerű, ám szenvedni nem kötelező (választható, rajtunk múlik)”. Ha például futás közben úgy érezzük, hogy „jaj, ez nagyon kemény, nem bírom tovább”, abból a „nagyon kemény” elkerülhetetlen tény, de a „bírom vagy nem bírom” rész mindenképpen magának a futónak a döntésére van bízva.

Azt hiszem, a fenti két mondat tömören összefoglalja a maratoni futás legfontosabb sajátosságait.

Több mint tíz éve jutott eszembe, hogy írnom kellene egy könyvet a futásról, de aztán csak telt-múlt az idő, és nem kezdtem bele a megírásába, hanem tépelődtem, hogy így se lenne jó meg úgy se lenne jó. A „futás” úgy általában témának túlságosan elnagyolt, és nem tudtam eldönteni, pontosan mit és hogyan kellene írnom.

Ám egyszer hirtelen rájöttem, hogy meg kellene próbálnom őszintén, az elején kezdve, szöveggé formálni azt, amit érzek és gondolok a futásról, más mód nincs. 2005 nyarán szépen, apránként nekikezdtem az írásnak, majd 2006 őszén befejeztem.

Néhol korábban írt szövegeimet is idézem, de túlnyomórészt az adott pillanatra jellemző érzéseimet írtam le úgy, ahogy jöttek.

A futásról őszintén írni számomra azt is jelentette, hogy (bizonyos mértékig) őszintén írok magamról. Erre menet közben jöttem rá. Azt hiszem tehát, hogy ezt a könyvet nyugodtan olvashatják egyfajta – a futás mint központi elem köré épülő – memoárként is.

Ha a filozófia szintjét nem is ütik meg, empirikus úton nyert következtetésből akad majd néhány. Lehet, hogy nem túl jelentősek, de az biztos, hogy saját testemet használatra fogva, a szabadon választott szenvedésen keresztül, abszolút mértékben személyesen jutottam el hozzájuk. Talán nem alkalmazhatóak túl széles körben. De akárhogy is, ez vagyok én.

2007 augusztusában

 

MurakamiH_Miről-beszélek-IND1 | Ugyan ki nevethetne Mick Jaggeren?

2005. augusztus 5.
Hawaii, Kauai sziget

Ma 2005. augusztus 5-e, péntek van. Hawaii, Kauai sziget, északi part. Már-már megdöbbentő, milyen tökéletesen derült az idő. Egyetlen felhőt se látni. Pillanatnyilag még a felhő fogalmának létezésére se utal semmi. Július végén érkeztem. Mint mindig, kibéreltem egy lakást, és reggelente, míg tart a hűvös, asztalhoz ülök és dolgozom. Most például ezt a szöveget írom, kötetlen szöveget a futásról. Nyár lévén természetesen forróság van. Hawaiit gyakran nevezik az örök nyár szigetének, de mivel az északi féltekén helyezkedik el, azért megvan a négy évszak.

A nyár (valamivel) melegebb a télnél. Ám Massachusetts állam Cambridge városának téglás-betonos, kínzókamrához is hasonlítható párás melegéhez képest az itteni kellemes idő paradicsomi.

Légkondicionálóra semmi szükség. Ha ablakot nyitunk, fogja magát, és csak úgy árad be a kellemes szellő. A cambridge-iek, ha elárultam nekik, hogy az augusztust Hawaiin töltöm, egy emberként lepődtek meg: „Tán elment az eszed, hogy pont nyáron, direkt odamész abba a melegbe?” Nos, fogalmuk sincs semmiről! Fogalmuk sincs, hogy az északkeleti irányból szüntelenül fújó passzátszél milyen hűvössé varázsolja a nyarat Hawaiin.

Hogy mekkora boldogság békésen olvasgatni egy avokádófa hűs árnyában, vagy fogni magunkat, és úszni egyet a Csendes-óceán egy öblében, ha hirtelen erre támadt kedvünk.

Azóta is, hogy itt vagyok Hawaiin, mindennap, kihagyás nélkül futok. Lassan két és fél hónapja, hogy újra elkezdtem így élni, vagyis hogy egyetlen nap sem hagyom ki a futást, leszámítva azokat az eseteket, amikor valamiért tényleg muszáj. Ma reggel 1 óra 10 percet futottam, míg egy hordozható lejátszón a Lovin’ Spoonful Daydream és Hums of the Lovin’ Spoonful című két albumát hallgattam.

Mivel abban az időszakban vagyok, amikor a távolságot kell kitartóan halmoznom, a szintidő pillanatnyilag nem túlságosan lényeges. Csak futok, egyre nagyobb távolságokat, néma kitartással, nem sajnálva az időt. Ha kedvem támad gyorsan futni, akkor azért rákapcsolok, de ha emelem is a sebességet, csak rövid időre teszem, és ügyelek rá, hogy a kellemes érzés, ami a testemben van, egy az egyben megmaradjon másnapra.

Ugyanezzel a beosztással írom a nagyregényeimet. Azon a ponton, amikor úgy tűnik, még tudnék írni, egy határozott mozdulattal leteszem a tollat. Így aztán következő nap könnyű fölvenni a munkát. Ernest Hemingway is írt valami hasonlóról, azt hiszem. Rendszeresség, beiktatott szünetekkel, töretlenül megtartott ritmus: hosszútávra szóló műveleteknél ez a lényeg.

Ha a ritmus egyszer beállt, utána már van valahogy. De amíg meghatározott sebességgel, megbízhatóan forogni nem kezd a kerék, nem lehet eléggé odafigyelni.

Ma reggel, míg futottam, egy darabig esett az eső, de épp csak annyi, amennyi kellemesen lehűtötte a testemet. A tenger felől vastag felhők érkeztek, beborították az eget a fejem fölött, egy kis eső csordogált belőlük, majd mintha azt mondanák, hogy „sürgős teendőnk van”, hátra se pillantva távoztak valahova. Azután a mindig tettre kész nap ismét teljes erővel ontani kezdte sugarait a földre. Könnyen értelmezhető időjárás. Nehéz feladványt vagy kétértelműséget nem találni benne, ahogy metaforákat vagy szimbólumokat se. Futás közben összetalálkoztam néhány kocogóval, részint férfiakkal, részint nőkkel. Voltak, akik szökellve, lendületesen haladtak, és olyan benyomást tettek, mintha egy csapat útonálló elől menekülnének. Ugyanakkor hunyorgó, hangosan lihegő, előreesett vállú, nagyon kínlódva haladó, elhízott kocogók is akadtak. Lehet, hogy egy hete voltak cukorszűrésen, és az orvosuk melegen ajánlotta nekik a rendszeres mozgást. Én meg valahol a két csoport között helyezkedem el.

A Lovin’ Spoonful zenéje, akárhányszor hallom, csodás. Nem tolakodik az előtérbe. Ha ezt a megnyugtató zenét hallgatom, apránként felrémlik mindannak emléke, ami az 1960-as évek közepén történt velem. Nem jelentős eseményekről van szó. Ha film készülne az életemről (amire csak gondolni is félelmetes), az utómunkálatok során mindet kivágnák. Azzal, hogy ezekre az epizódokra nincs különösebben szükség, mert nem rosszak ugyan, de szokványosak. Igen, tényleg apró és szokványos történetek. Ám számomra a maguk módján jelentőséggel bíró, értékes emlékek.

Lehet, hogy észre se veszem, és mosolygok, vagy egészen kicsit gondterhelt arcot vágok, amint eszembe jutnak. És végtére ezeknek a különféle, szokványos eseményeknek a halmozataként vagyok itt én. Itt, a Kauai-sziget északi partján. Ha végiggondolom az életem, néha az az érzésem, nem vagyok több uszadék fánál, melyet partra sodort a víz. A világítótorony felől fújó passzátszél közben az eukaliptuszfák leveleit borzolja lágyan a fejem fölött.

Idén május végétől, mióta Massachusetts állam Cambridge városában lakom, ismét a mindennapjaim egyik pillérévé vált a futás. Elég komolyan futok. „Komolyan futni” nekem heti hatvan kilométert jelent, ha konkrét számokban akarjuk kifejezni.

Ez annyit tesz, hogy a hét hat napján napi tíz kilométert futok.

Igazából jó lenne a hét minden napján lefutni tíz kilométert, de esős napok is akadnak, meg olyan napok is, amikor sok a munkám, és nem tudok a futásra időt szakítani. Sőt olyanok is, amikor fáradt vagyok, és nincs kedvem futni. Ezért eleve fönntartok heti egy szünnapot. Így jön ki a heti hatvan, havi körülbelül kétszázhatvan kilométer, számomra a „komolyan futni” hozzávetőleges standardja.

Júniusban tehát pontosan kétszázhatvan kilométert futottam.

Júliusban emeltem a távot, és háromszáztíz kilométert teljesítettem. Ez azt jelenti, hogy mindennap pontosan tíz kilométert futottam, a heti szünnap beiktatása nélkül. Természetesen nem volt ez mindennap pontosan tíz kilométer, olyan is előfordult, hogy egyik nap tizenöt sikerült, másnap meg csak öt.

Átlag napi tíz kilométerről beszélek (ha kocogós tempóban egy órát futok, az nagyjából annyira jön ki). Ez nálam az „elszántan futottam” szint. Azóta is, hogy Hawaiin vagyok, tartom a napi tíz kilométeres iramot. Elég rég futottam ilyen rendszerességgel és ekkora távokat.

A nyár New Englandben sokkal kegyetlenebb annál, ahogy azt mindazok képzelik, akiknek még nem volt részük benne.

Akadnak hűvös, kellemes napok is, de aztán jönnek az elviselhetetlenül forróak és kellemetlenek. Ha van egy kis szellő, még hagyján. De amint eláll a szél, a tenger felől érkező, ködszerű pára vékony, vizes lepelként tapad a testünkre. Egyórányi futás a Charles folyó partján, és minden, amit magamon viselek, úszik az izzadságban, mintha leöntöttek volna egy vödör vízzel.

Leégett bőröm bizsereg. A fejem kóvályogni kezd, képtelen vagyok bármiről is összefüggően gondolkodni. Ha nagy erőfeszítések árán így is befejezem a futást, az olyan, mintha az utolsó porcikámig teljesen kifacsartak volna, és valami minden mindegy felszabadultságérzés fog el.

Hogy miért szűntem meg egy bizonyos pillanatban „komolyan” futni, annak több oka is van. Először is az, hogy egyre elfoglaltabbá váltam, és nem tudtam már olyan egyszerűen időt szakítani rá. Arról szó sincs, hogy fiatalkoromban végtelenül sok időm lett volna, de ennyire sok ügyes-bajos dolgom legalábbis nem akadt. Úgy tűnik, az ügyes-bajos dolgok megszaporodnak, ahogy öregszünk. Aztán ott van még az az ok is, hogy inkább a triatlon kezdett vonzani, semmint a maratoni futás. Mint közismert, a triatlon úszásból és kerékpározásból áll a futás mellett.

Mivel eredetileg futó vagyok, a futás nem okozott különösebb gondot, de ahhoz, hogy a másik két sportágba is alaposan beletanuljak, megfelelő mennyiségű gyakorlásra volt szükségem.

Az alapoktól újratanultam úszni, elsajátítottam a kerékpározás technikáit, és megedzettem a szükséges izmaimat. Ezek időbe és fáradságba kerülő műveletek, és ennyivel leapadt a futásra szánt időm.

Ám legfőképpen valószínűleg azért vesztettem el lelkesedésem a futás iránt, mert egyszerre csak belefáradtam egy kicsit.

1982 őszén kezdtem el futni, és a rá következő majd huszonhárom évben végig futottam. Szinte mindennap kocogtam, évente legalább egyszer teljesítettem egy teljes maratont (ha utánaszámolok, eddig huszonháromszor), ezenkívül a világ számos pontján indultam megszámlálhatatlanul sok, különféle rövid- és hosszútávú futóversenyen. Hosszútávokat futni eleve passzolt hozzám, és örömöt okozott. A sok szokás közül, melyet eddigi életem során szedtem magamra, minden bizonnyal a futás a leghasznosabb és a legnagyobb jelentőséggel bíró. És azt hiszem, azáltal, hogy huszon-egynéhány éve megszakítás nélkül futok, testem-lelkem egészében véve jó irányba fejlődött és formálódott.

A csapatjátékokról nem mondhatnám, hogy illenek hozzám.

Akár jól van ez így, akár nem, így születtem. Ha fociztam vagy baseballoztam (gyerekkoromat leszámítva, ilyen élményem valójában nem nagyon van), kissé mindig kellemetlenül éreztem magam. Talán az teszi, hogy nincs testvérem, de azokat a játékokat, melyeket másokkal együtt kell játszani, nem bírom megszeretni. Az olyan sportokat sem nevezhetem erősségemnek, mint a tenisz, melyben egyik a másik ellen folyik a versengés.

A squasht szeretem ugyan, de ha egyszer meccsre kerül sor, fura nyugtalanságot érzek, akár nyerek, akár veszítek. A küzdősportok szintén nem az erősségeim.

Természetesen belőlem sem hiányzik a küzdeni akarás. Ám abból valamiért soha nem csináltam túlságosan nagy ügyet, hogy másokkal szemben nyerek-e vagy veszítek. Ez a tulajdonságom felnőttkoromra se változott lényegesen. A győzelem vagy a vereség nem izgat különösebben, lehet szó akármiről. Inkább arra irányul az érdeklődésem, hogy képes voltam-e teljesíteni a saját magam meghatározta szintet. Ebből a szempontból a hosszútávfutás a tökéletesen rám tervezett sport.

Ha valaki lefut egy teljes maratont, akkor megérti, hogy a futóknak nem számít, győztesként vagy vesztesként kerültek-e ki a versenyből valakivel szemben. A legkiválóbbak számára persze, akiknek a győzelem a cél, lényeges feladat az orruk előtt feltűnő rivális megelőzése, de egy átlagos futónak nem számít a személyes szintű győzelem vagy vereség. Akadhatnak, akiket az motivál, hogy „attól a pofától aztán nem akarok kikapni”, és ez valószínűleg segít mindent beleadniuk az edzésbe. Akkor azonban nem maradunk sokáig futók, ha mondjuk, egy bizonyos riválisunk nem tud elindulni a versenyen, és emiatt elvész (vagy felére csökken) motivációnk a táv lefutására.

Az átlagos futók többsége úgy indul neki a versenynek, hogy előre kitűzi egyéni időcélját. Ha ezen az időn belül fut, az azt jelenti, hogy teljesített valamit, ha meg esetleg nem, az azt, hogy nem sikerült teljesítenie. Azt is teljesítménynek lehet tekinteni, ha valaki nem tudott ugyan kitűzött idején belül futni, de elégedettség, vagyis előrevivő, pozitív érzés maradt benne, hogy minden tőle telhetőt megtett, avagy valamilyen nagyobb felfedezésre jutott a futásra és önmagára vonatkozóan. Más szóval, a hosszútávfutók számára az a lényeges standard, hogy futás után éreznek-e büszkeséget (vagy ahhoz hasonlót) önmaguk miatt.

Ugyanez a munkámról is elmondható. A regényírásban mint foglalkozásban – már legalábbis számomra – nincsen győzelem vagy vereség. Az eladott példányszám, az irodalmi díjak, a pozitív vagy negatív kritikák talán tekinthetők fokmérőnek, de nem érintik a kérdés lényegét. Az a mindennél fontosabb, hogy amit írtam, megüti-e a saját magam által meghatározott mércét, és erre vonatkozóan nehéz kifogásokat felsorakoztatni. Mások számára nyilván ki lehet találni valami megfelelő magyarázatot, saját magunkat azonban nem lehet becsapni. Ebben az értelemben a regényírás hasonlít a teljes maratoni táv lefutásához.

A lényeg az alkotó számára az, hogy a motivációja csendesen, biztosan ott rejlik saját magában, és a formát meg a mércét nem a külvilágban kell keresgélnie.

Számomra a futás hatékony testedzés, egyben kifejező metafora.

A mindennapos futóedzések meg az egymást követő versenyek során apránként egyre magasabbra tettem a lécet, és a szintek teljesítése által én magam is fejlődtem. Legalábbis igyekeztem fejlődni, nap mint nap megtettem érte az erőfeszítéseket. Jómagam persze nem vagyok valami nagy futó. Tökéletesen átlagos – vagy mondjuk talán úgy, közönséges – szinten vagyok. Ám ez egyáltalán nem fontos. Mert az a fontos, hogy akár csak egy kicsivel, de meghaladjam a tegnapi önmagam. Ugyanis ha a hosszútávfutásban létezik legyőzendő ellenfél, az a tegnapi önmagunk.

Murakami Haruki

Murakami Haruki

Azonban miután negyvenes éveim második felébe léptem, ez a rendszer, mely az önmagamhoz való viszonyításon alapult, apránként kezdett változásokat mutatni. Az egyszerűség kedvéért: nem javultak a versenyeken elért időeredményeim.

Az életkoromra való tekintettel ez bizonyos fokig elkerülhetetlen.

Élete egy bizonyos pontján minden egyes ember eléri és meghaladja fizikai teljesítőképessége csúcsát. Egyéni különbségek persze vannak, de normál esetben az úszók a húszas éveik első, az ökölvívók a második felében, a baseballjátékosok a harmincas éveik közepén átlépnek egy szemnek láthatatlan határvonalat.

Ezt lehetetlen elkerülni. Egyszer megkérdeztem egy szemorvost, hogy létezik-e a világon ember, akinek öregkorára nem romlik el a látása, mire ő furcsálkodó mosollyal válaszolta, hogy „ilyen embert még egyetlenegyet sem láttam”. Ugyanerről van szó. (A művészek esetében szerencsére mindenkinél máskor jön el a csúcs. Dosztojevszkij például élete hat évtizedének utolsó néhány évében írta az Ördögöket és A Karamazov testvéreket, két legfontosabb nagyregényét. Domenico Scarlatti élete során 555 zongoraszonátát komponált, legnagyobb részüket ötvenhét és hatvankét éves kora között.) Én magam futóként negyvenes éveim második felében haladtam meg a csúcsot. Addig nagyjából három és fél óra alatt futottam le egy teljes maratont. Ez pontosan öt perc/kilométeres, avagy nyolc perc/mérföldes tempót jelent. Olyan is előfordult, hogy három és fél órán belül teljesítettem, meg olyan is, hogy túlléptem ezt az időt (éppenséggel az volt a gyakoribb, hogy túlléptem). Ám körülbelül ennyi idő alatt viszonylag simán le tudtam futni egy teljes maratont. Még akkor is, amikor már egy kicsit kudarcosabbnak éreztem az eredményt, benne voltam a három óra negyven percben. Négy óra fölötti idő teljesen elképzelhetetlen volt, akkor is, ha szinte alig edzettem, vagy nem voltam a legjobb formában. Ez a periódus eltartott egy darabig, mint valami szélfútta síkság. Ám egy idő után új szelek kezdtek fújni. Hiába edzettem ugyanannyit, mint korábban, egyre nehezebben tudtam a három óra negyven percet teljesíteni, a tempóm öt és fél perc/kilométerre változott, a végére pedig súroltam a négyórás határt. Ez kisebbfajta sokként ért.

Mégis mi történhetett? Nem akartam azt gondolni, hogy mindezt a korom teszi. A mindennapi életben ugyanis még egyáltalán nem éreztem hanyatlást fizikai téren. De tagadhattam vagy háríthattam akárhogy, a számok egy kicsivel, majd megint egy kicsivel gyengébbnek mutattak.

Biztos az is belejátszott, hogy a teljes maratoni távon romlani kezdtek az eredményeim, de felfigyeltem a maratonnál hosszabb távok futásának lehetőségére. Más sportágak is felkeltették az érdeklődésemet, mint a triatlon vagy a squash. Talán nem tesz jót, ha csak futok, további sportokat is be kellene társítanom, és sokoldalúan edzenem a testem – gondoltam. Személyi edzőhöz jártam, az alapoktól újratanultam úszni, és könnyebben, gyorsabban is ment, mint korábban. Az izomzatom is jól fogadta az újfajta terhelést, a testem alakulása szemmel látható volt. A teljes maratonom ideje azonban, ahogy a tenger húzódik vissza az apállyal, lassan, de biztosan továbbra is romlott. Többé nem éreztem lazának és örömtelinek a futást, mint korábban.

Lassan elhidegültünk egymástól, ő meg én. Ebben csalódottság is volt, amiért erőfeszítéseim nem nyerték el a jutalmukat, és az elutasítottság érzése is, hogy az ajtó, melynek nyitva kellene állnia, egyszer csak bezárult. Ezt runner’s bluesnak „a futó melankóliájának” neveztem el. Hogy ez milyenfajta szomorúság volt, arról később még részletesen mesélek.

Mikor azonban tíz év után visszatértem Cambridge-be (korábban két évet töltöttem itt, 1993 és 1995 között, még Bill Clinton elnöksége idején), és megpillantottam a Charles folyót, egyszerre csak felbuzgott bennem, hogy „de jó lenne futni”. A folyók olyanok, hogy amennyiben nem ment végbe valami óriási változás, nagyjából mindig ugyanúgy néznek ki, de a Charles aztán végképp pontosan olyan volt, mint régen. Eltelt az idő, kicserélődtek a diákok, én tíz évet öregedtem, a Charleson szó szerint sok víz lefolyt. Ennek ellenére maga a folyó szinte egyáltalán nem változott, megtartotta régi arcát. Bő áramú vize hang nélkül igyekezett a Boston-öböl felé. Hullámai a partot mosták, zöld nyári növényeket neveltek, táplálták a vízimadarakat, áthaladtak a régi kőhíd alatt, visszatükrözték a felhőket a nyári égen (télen meg befagytak), és különösebb sietség nélkül, de soha meg nem pihenve, megingathatatlan, sokat túlélt gondolat módjára, kitartóan haladtak a tenger felé.

Miután elrendeztem Japánból magammal hozott holmimat, elintéztem a hivatalos ügyeket, és kialakítottam a mindennapjaimat, megint elkezdtem lelkesen futni. Életembe visszatért annak öröme, hogy mélyen belélegzem a kora reggeli friss levegőt, és egy ismerős helyen futok, ahol korábban annyit edzettem már. Azé, hogy lábdobbanásaim, lélegzetem és szívverésem hangja összekeveredik, és sajátos, többszólamú ritmust hoz létre.

A Charles folyó a regattaversenyek szent helye, mindig látni rajta evezősöket. Én versenyt futok velük. Legtöbbször természetesen a regatták a gyorsabbak. Ám a folyón felfelé haladó, lassan evező egyszemélyes hajókkal néha föl tudom venni a versenyt.

Talán azért is, mert itt tartják a Boston Maratont, de Cambridgeben nagyon sokan futnak. A folyó mellett hosszan nyújtóznak a futásra épített utak, ha úgy tartja kedvünk, bármilyen távolságba, órákon keresztül futhatunk. Az utat azonban a biciklisek is használják, tehát mindig oda kell figyelni a hátunk mögül elősüvítő kerékpárokra. Néhol útburkolati repedések is vannak, arra is vigyázni kell, hogy ezekben ne bukjunk föl. Az is megakaszthat a futásban, ha elkapunk egy hosszú piros lámpát.

Ezektől eltekintve azonban nagyon kellemesek itt a pályák.

Futás közben általában rockzenét hallgatok, néha jazzt is.

A futás ritmusához azonban szerintem leginkább a rock illik.

A Red Hot Chili Peppers, a Gorillaz, Beck, vagy olyan régebbi zenék, mint a Creedence Clearwater Revival meg a Beach Boys.

A lehető legegyszerűbb ritmus az igazi. Mostanában nagyon sok futó iPodról hallgat zenét, de én jobban szeretem jól megszokott hordozható MD-lejátszómat. Az iPodnál nagyobb is, és összehasonlíthatatlanul kevesebb információ tárolható rajta, de nekem tökéletesen megfelel. Úgy vagyok vele, hogy nem szeretném összekeverni a zenét meg a számítógépet. Ahogy a barátságba meg a munkába nem jó szexet keverni.

Mint korábban már elmondtam, július folyamán háromszáztíz kilométert futottam. Volt két esős nap, és másik kettő, amikor azért nem tudtam futni, mert éppen átutaztam egyik helyről a másikra.

Aztán sorozatban több, bágyasztóan meleg nap is következett. Ha belegondolok, nem is olyan rossz teljesítmény a részemről, hogy lefutottam háromszáztíz kilométert. Egyáltalán nem rossz. Ha havi kétszázhatvan kilométer azt jelenti, hogy „komolyan futok”, akkor háromszáztíz kilométer az „elszántan futok” kategóriába esik. Ahogy nőtt a lefutott távolság, úgy csökkent a testsúlyom.

Két és fél hónap alatt hét fontot fogytam, a derekamról eltűnt az alig észrevehetően odatelepedni kezdő fölösleg. Hét font kicsivel több, mint három kiló. Képzeljék el, hogy vesznek a hentesnél három kiló húst, és kézben, gyalog viszik haza. Így bizonyára érzékelhető, hogy mekkora súlyról van szó. Ha arra gondolok, hogy ekkora súlyt cipeltem magamon, meglehetősen vegyesek az érzelmeim. Az életből Bostonban nem hiányozhat a csapolt sör (Samuel Adams Summer Ale) meg a Dunkin’ Donuts, de a mindennapos, kitartó edzés eredménye akkor is magáért beszél.

Némileg eszementnek érzem, ha valaki ezt az én koromba érve még direkt leírja, de hogy a rend kedvéért azért tisztázzuk: az a típus vagyok, aki szeret egyedül lenni. Vagy, hogy kicsit pontosabban fejezzük ki, az a típus vagyok, akinek nem esik túlságosan nehezére egyedül lenni. Sem különösebben nehéznek, sem unalmasnak nem érzem, ha naponta egy-két órát, senkihez egy szót se szólva, egymagamban futok, vagy napi négy-öt órán keresztül az asztalnál ülve, kitartóan írok egy szöveget. Ez a tulajdonság fiatalkoromtól fogva, mindig is megvolt bennem.

Murakami Haruki

Murakami Haruki

Jobban szerettem egyedül, csöndben olvasni, vagy nagy odafigyeléssel zenét hallgatni, mint valakivel együtt csinálni valamit.

Végtelenül sok mindent ki tudtam találni, amivel egyedül lehet foglalatoskodni.

Mivel fiatalon (huszonkét évesen) nősültem, szép apránként mégis megszoktam együtt élni valakivel. Egyetem után egy bárt vezettem, tehát arra is rájöttem, milyen fontos a kapcsolatteremtés másokkal. Megtapasztaltam, hogy egymagunkban túlélni képtelenség – persze mennyire magától értetődő ez.

Mindennek eredményeként, akkor is, ha a magam fura módján, de szép lassan „összeférhető” lény lettem. Ha most visszagondolok, húszas éveim alatt rengeteget változott a világlátásom, és azt hiszem, emberileg is fejlődtem valamennyit. Jó néhány sarokba jó alaposan bevertem a fejem, de ezalatt elsajátítottam a túléléshez szükséges, gyakorlati jellegű praktikákat. Ha ez a tíz év nem hozta volna meg a maga meglehetősen kemény tapasztalatait, valószínűleg nem írnék regényeket, vagy ha akarnék is, nem tudnék, ez biztos. Alapvető természetünk azonban nem változik drasztikusan. Mindig, változatlanul ott rejlett bennem a vágy, hogy egyedül lehessek. Ezért aztán az, hogy napi egy órát fussak, és ezzel biztosítsam magamnak a csend idejét, ami kizárólag az enyém, mentális egészségem megőrzése szempontjából nagyon fontos tevékenység. Amíg futok, senkivel nem kell beszélnem, és senkit nem kell hallgatnom. Elég csupán a tájat néznem, és saját magamra figyelnem. Ez semmi mással föl nem cserélhető, értékes idő számomra.

Gyakran kérdeznek, hogy min gondolkodom futás közben.

A kérdést általában olyan emberek teszik föl, akik még sose futottak hosszabb távokat. Én pedig minden alkalommal gondolkodóba esem. Hogy tényleg, min is gondolkodom, míg futok? Az igazat megvallva, képtelen vagyok tisztességesen felidézni, hogy eddig mi mindenen gondolkodtam futás közben.

Hideg napokon mintha gondolnék valamennyit arra, hogy hideg van. Forró napokon meg arra, hogy forróság van. Amikor szomorú vagyok, gondolkodom valamennyit a szomorúságról.

Ha jókedvem van, akkor a jókedvről. Mint korábban említettem, az is előfordul, hogy összefüggéstelenül feltörnek bennem régi emlékek. Néha (bár ilyesmi nagyon ritkán esik meg) apró regényötlet villan be a fejembe. Ám mindezek ellenére valójában szinte semmi komolyra nem gondolok futás közben.

Míg futok, egyszerűen csak futok. Alapvetően ürességben futok. Vagy fordítva: talán éppen az üresség megszerzéséért futok. De még ebbe az ürességbe is beúsznak időnként gondolatok.

Magától értetődő. Mert az emberi lélekben nem létezhet valódi üresség. Az elménk nem olyan erős, hogy magába tudná fogadni az ürességet, és nem is olyan állhatatos. A gondolatok (bevillanó ötletek), melyek futás közben behatolnak elmémbe, azonban így sem többek, mint az üresség alattvalói. Nem valamiféle tartalom, hanem az üresség tengelye köré szerveződő gondolatok.

Futás közben felbukkanó gondolataim olyanok, mint a felhők az égen. Különböző formájú, különböző méretű felhők.

Jönnek, tovatűnnek, de az ég nem változik. A felhők csupán átutazó vendégek. Áthaladnak, majd eltűnnek, és csak az ég marad.

Az ég, amely létezik is meg nem is, amelynek van is fizikai valósága meg nincs is. Mi pedig nem tehetünk mást, mint hogy tudomásul vesszük és elfogadjuk a háttértároló létezésének megragadhatatlanságát.

Jelenleg az ötvenes éveim második felében járok. Fiatalon elképzelni se tudtam, hogy egyszer valóban eljön a huszonegyedik század, én meg viccen kívül belépek az ötvenes éveimbe.

Elméletileg persze magától értetődő igazság volt, hogy egyszer felvirrad a huszonegyedik század, amikor is én (ha semmi nem jön közbe) az ötvenes éveimet taposom majd, de fiatalon nagyjából ugyanolyan nehézséget okozott ötvenes önmagamat elképzelni, mintha arra szólítottak volna fel, hogy alkossak konkrét képzeteket a túlvilágról. Mick Jagger fiatalon azzal hencegett, hogy „ha még negyvenöt évesen is a Satisfactiont fogom énekelni, inkább meghalok”. Valójában azonban még most, hatvanon túl is énekli. Vannak, akik kinevetik mindezért. Nekem viszont nincs nevethetnékem. Mick Jagger fiatalon nem tudta magát negyvenöt évesnek elképzelni. Én sem magamat. Kinevethetem vajon Mick Jaggert? Nem. Én fiatalon nem voltam híres rockénekes. Beszélhettem akármilyen ostobaságot, senki nem emlékszik rá, tehát nem is idézik. Ennyi az egész, nem? Most pedig abban a világban élek, melyet elképzelni se tudtam.

Ha belegondolok, van ebben valami fura. Magam se tudom eldönteni, boldog vagyok-e vagy boldogtalan, most, hogy eljutottam ide, de azt hiszem, ebből nem szükséges különösebb problémát csinálni. Számomra – illetve bizonyára mindenki más számára is – az öregedés olyasmi, amit életemben először élek át, és az érzelmeket, melyeket megízlelek általa, bizony, életemben először ízlelem. Ha korábban csak egyszer is átéltem volna, nyilván kicsit világosabban tudnám analizálni, de először történik meg velem, úgyhogy nem megy olyan egyszerűen.

Ezért aztán nincs más, mint hogy a magam részéről későbbre halasszam az aprólékos ítéletalkotást, elfogadjam a körülményeket olyannak, amilyenek, és egyelőre mindenesetre együtt éljek velük. Mint az éggel, a felhőkkel meg a folyóval. Az egészben kétséget kizáróan van valami komikus, és felfogás kérdése, de úgy érzem, lehetne sokkal rosszabb is.

Korábban már írtam, hogy sem a mindennapokban, sem a munka területén nem célom másokkal rivalizálni vagy versenyezni.

Vacak kis közhelynek hangzik, de a világ úgy van megalkotva, hogy sokféle ember él benne. Mindenkinek megvan a maga értékrendje, és az annak megfelelő életmódja. Nekem megvan a magam értékrendje, és az annak megfelelő életmódom. Ezekből a különbségekből naponta születnek apróbb nézeteltérések, és előfordul, hogy több nézeteltérés összege nagy félreértéshez vezet.

Ennek eredményeként igazságtalan kritikákat is kaphatunk.

Amikor félreértenek vagy kritizálnak, az természetesen egyáltalán nem kellemes. Az ilyesmi nagy sérüléseket is okozhat. Ezek fájdalmas élmények.

Ahogy azonban éveim száma szaporodott, apránként képessé váltam felismerni, hogy az efféle fájdalmak és sérülések bizonyos mértékig szükségesek az élethez. Ha meggondoljuk, éppen azért vagyunk képesek megkreálni és önálló személyként fönntartani magunkat, mert többé-kevésbé különbözünk másoktól.

Vegyünk például engem: én képes vagyok regények írására.

Pontosan azért, mert egy tájban mást látok meg, mint mások, máshogy érzek, mint mások, és más szavakra találok rá, mint mások, egyedi történeteket tudok írni. Ennek nyomán pedig az a páratlan helyzet is előáll, hogy e történeteket egyáltalán nem kevés ember kézbe veszi és elolvassa. Hogy én én vagyok, és nem valaki más, az tehát számomra értékes tőke. A sérülések, melyeket a lélek szerez, magától értetődő ár, melyet önállóságunkért meg kell fizetnünk a világnak.

Mindezt egyrészt így gondolom, másrészt ennek alapján éltem az életem. Bizonyos területeken, pusztán mert így következett a helyzetből, talán aktívan törekedtem az elszigetelődésre.

Ez azonban, noha mértékbeli különbségek lehetnek, elkerülhetetlen mindazok számára, akik az én foglalkozásomat űzik. Az elszigeteltség érzése azonban, mint az üvegből kiboruló sav, néha észrevétlenül kikezdi és felolvasztja a lelket. Olyan, mint éles, kétélű kard. Miközben megvéd, azért apránként, szüntelenül karcolja a belső falakat. Ennek veszélyével a magam módján (nyilván tapasztalatból) tisztában voltam. Pontosan ezért kellett testem szüntelen edzése, időnként végletekig hajszolása által gyógyítanom és relativizálnom az elszigeteltség magammal cipelt érzését.

Nem annyira előre megfontoltan, mint inkább ösztönösen.

Hadd magyarázzam el konkrétan.

Ha valaki részéről igazságtalan (legalábbis a magam részéről annak érzett) kritika ér, vagy egy személy, akiről azt feltételeztem, hogy biztosan megért majd, mégsem értett meg, egy kicsivel hosszabb távot futok a szokásosnál. A hosszabb távval a szokásosnál jobban amortizálom magam fizikailag. És akkor újfent tudatosul bennem, hogy véges képességű, gyenge ember vagyok.

A tudatosulás legbelül, fizikailag megy végbe. Továbbá, azáltal, hogy többet futottam a szokásosnál, végeredményben, noha éppen csak egy kicsit, de erősítettem a testem. Ha dühös vagyok, hát önmagamon vezetem le a dühömet. Ha bánok valamit, hát azt önmagam tökéletesítésére használom. E felfogás alapján éltem, és arra törekedtem, hogy amit csöndben le tudok nyelni, azt maradéktalanul, egy az egyben magamba nyeljem, majd (lehetőleg minél jobban átformálva) beletegyem egy regényembe mint tárolóedénybe, és a történet egy részeként adjam ki magamból.

Nem hiszem, hogy túl sokan kedvelnének ezért a természetemért.

Lehet, hogy akadnak néhányan (valószínűleg éppen csak néhányan), akikre mély benyomást tesz. Az azonban igen ritka, hogy kedvelnék. Ugyan ki táplálna szimpátiát (vagy ahhoz hasonlót) egy olyan ember iránt, akiből hiányzik az együttműködés képessége, aki rögtön elbújna egy szekrény mélyére, ha történt vele valami? Habár, kérdem én, elméletileg lehetséges egyáltalán, hogy valaki szeressen egy hivatásos regényírót? Hát, nem tudom. Lehet, hogy van hely a világon, ahol lehetséges.

Biztos nem lehet egyszerűen általánosítani. Azonban legalábbis számomra, hosszú évek regényírói működése után nehezen elképzelhető, hogy személyes szinten kedveljen valaki. Az utálatot, a gyűlöletet, a lenézést inkább érzem természetesnek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ha ezeket érzik irántam, megnyugszom.

Mert azt azért én sem élvezem, ha utálnak.

De ez egy másik történet. Beszéljünk a futásról! A lényeg, hogy megint visszaszereztem a „rohanó életet”. Elkezdtem meglehetősen „komolyan” futni, és mostanra „elszántan” csinálom. Még nem tudom, hogy ez mit jelent ötvenes éveim második felébe lépett önmagam számára. Bizonyára jelent valamit. Lehet, hogy semmi különöset, és lehet, hogy nem sokat, de valamiféle jelentésnek kell itt rejtőznie. Akárhogy is van, most egyszerűen csak futok. Hogy ez mit jelent, arról ráérek majd később, alkalomadtán elgondolkodni (később, alkalomadtán elgondolkodni valamiről az egyik specialitásom, technikám e téren egyre finomodik az évekkel). Belebújok a futócipőmbe, arcomat és tarkómat alaposan bekenem naptejjel, beállítom az órám, kilépek az útra. Aztán elkezdek futni.

Közben arcomba fúj a passzátszél, fölnézek a kócsagra, ahogy a lábait szép rendesen egymás mellé zárva átrepül az égen, és a Lovin’ Spoonful régóta ismerős zenéjére fülelek.

Hogy a versenyeken elért időeredményeim nem javulnak, azzal nem tudok mit csinálni, jut eszembe hirtelen futás közben.

Bizony elmúltak felettem az évek, az idő elveszi azt, ami az övé. Erről senki se tehet. Ez a játékszabály. Ugyanolyan, mint hogy a folyók is egyre a tenger felé tartanak. Nincs más, mint egy az egyben elfogadni ezt az önmagamat, mintha a természeti táj része lenne. Lehet, hogy ez feladatnak nem túl szívderítő.

Lehet, hogy az eredmény, amire rátalálok a végén, nem lesz különösebben örvendetes. De nincs mit tenni, nem igaz? – gondolom én. Eddigi életemet a magam módján – ha azt nem is mondhatjuk, hogy teljesen –, de azért valamennyire kiélveztem.

Nem dicsekvésből mondom (ugyan ki dicsekedne ilyesmivel?), de nem vagyok valami nagy észlény. Az a típus vagyok, aki csak azt képes világosan felfogni, amit a puszta testével, kézbe fogható anyagként tapasztalt. Lehet az bármi, csak akkor fogadom el, ha egyszer a saját szememmel láttam. Vagyis nem annyira intelligens, hanem inkább fizikális alapokon felépülő ember vagyok. Valami kis intelligenciám azért persze van. Azt hiszem, talán van. Mert ha egyáltalán nem lenne, akkor nem tudnék regényeket írni. Az viszont nem jellemző rám, hogy fejben tiszta elméleteket és logikát építsek föl. Az az eset se vagyok, akinek a spekulációk jelentik az előrevivő üzemanyagot. Hanem inkább az, aki fizikai terhelésnek veti alá magát, az izmait nyögésre (időnként segélykérő sikoltozásra) kényszeríti, így indul el a megértés útján, hogy végül minden a helyére kerüljön a fejében. Mondani sem kell, hogy minden lépésen egyesével végigmenni, majd a végkövetkeztetéshez eljutni sok időmbe telik.

És sok erőfeszítésembe. Előfordul, hogy túl sok idő ment el, és mire minden a helyére kerül a fejemben, már késő. De nincs mit tenni. Ha egyszer ilyen vagyok.

Futás közben megpróbálok a folyóról gondolkodni. Megpróbálok a felhőkről gondolkodni. De lényegileg semmin sem gondolkodom. Egyre csak futok a házilag barkácsolt, otthonos ürességben, az ismerős csendben. És ez bizony csodálatos. Akárki akármit mond.

Fordító: Nagy Anita
Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?
Geopen Kiadó, 2012