Nem tartozik ránk | Michael Haneke: Szerelem

Posted on 2012. november 10. szombat Szerző:

0


Írta: Jeges-Varga Ferenc

A főcím síri csendjét a rendőrségi behatolás robaja töri meg. Az öregasszony, akinek a holttestére az imént bukkantak, egy jelenettel később egykori tanítványa koncertjéről érkezik haza a férjével. Michael Haneke Szerelem című filmje már a legelején kegyetlen közönnyel szembesíti a nézőt a valósággal: a játékidő végére mindkét főszereplője meghal.

Haneke vajon milyen filmet forgathat a legtöbbet tárgyalt emberi érzelemről? Szentimentális történetet semmi esetre sem. Eddigi munkáiban a hétköznapok dermedt ürességét fogalmazta bele a képkockákba. A Szerelem sem a vak szenvedélyről, hanem az indulatoktól mentes ragaszkodásról szól. Hogyan tudjuk feldolgozni, amikor azok szenvedésével szembesülünk, akiket nagyon szeretünk.

Jean-Louis Trintigant, Emmanuelle Riva

Georges (Jean-Louis Trintigant) és Anne (Emmanuelle Riva) a tágas, jó ízléssel berendezett polgári lakás magányában élik hátralévő napjaikat, valahol Párizsban. Klasszikus zenét hallgatnak, könyvet olvasnak, reggeliznek, vacsoráznak. A külső szemlélő számára érdektelen dolgokról csevegnek egymással.

Egy nap Anne reggeli közben agyvérzést kap. Férje segítséget hívna, de mialatt öltözködik, a nő magához tér. Tanítanivaló megoldás, ahogy Haneke egy csobogó konyhai vízcsap szerepeltetésével egy csapásra romba dönti a rendet. Anne műtétje hiába jár kevés kockázattal, jobb oldalára mégis lebénul. Férje kitartóan ápolja a tolókocsiba kényszerült asszonyt, de igyekezete vajon mire elég?

Michael Haneke

Haneke örök témáját, civilizációnk agóniáját húzza elő ismét a kalapból. Hasonlóan korábbi filmjeihez, kizökkenti szereplőit a biztonságérzetükből. Csak most az emberi méltóság lerombolását sokkal valóságosabb formában mutatja meg, mint például a Furcsa játék erősen stilizált, elvontabb verziójában. Az egyik legvitatottabb, de talán a legjobb munkájában két jól fésült, látszólag „normális” fiú kopogtat be az ajtón, hogy aztán, csak úgy kedvtelésből, végezzenek a mintaéletet élő család minden tagjával. Ezzel szemben az osztrák származású rendező a Szerelemben eddigi legemberibb arcát fordítja felénk.

Már az elején világossá válik, hogy ezúttal sem csak két ember történetéről van szó.

A néző akkor még nem tulajdonít nagy jelentőséget annak, hogy ismeretlenek próbálták meg feltörni a házastárs bejárati ajtaját. Későbbiekben megértjük, Haneke ezzel az apró momentummal is a komfortérzetünket veszi célba. Rossz előérzeteink a férj álomjelenetében rémálommá válnak. Ki csöngetett? Miért nem látható a lépcsőház sötét homályában? Nem csoda, ha Georges később kikergeti, majd elkapja a lakásba betolakodó galambot. Elrejti a lánya elől a haldoklót, s végül eltorlaszolja az elhunytat. A Szerelem szinte észrevétlenül bontja ki, hogyan borul fel egy középosztálybeli család belső harmóniája.

Nem szeretünk belegondolni abba, hogy egy gyógyíthatatlan betegség az érző, értő lényből egyik pillanatról a másikra élőhalott hústömeggé változtathat. Kényelmetlenül érezzük magunkat akkor is, ha másokat látunk szenvedni. Holott benne van a pakliban, hogy egyszer csak elkezd leépülni egy nyolcvan fölötti ember.

Haneke távolságtartóan figyeli szereplőit. Anélkül beszél a szerelemről, hogy akár egy csók is elcsattanna a szereplők között. Idős emberek esetében ez nem is feltétlenül meglepő, az azonban már igen, hogy csak kevés igazán bensőséges pillanatnak lehetünk a szemtanúi. Az egyik ilyenben a szinte öntudatlan asszony megfogja férje kézfejét, aki azonban csak egy kis hezitálás után viszonozza az asszony érintését. A legintimebb pillanat a filmben mégis az, amikor Georges először segíti ki Anne-t a kerekesszékből. Egy pillanatra megkapaszkodnak egymásban, majd lassú, táncszerű mozgással araszolnak el a fotelig. Egészen megdöbbentő, milyen mély érzékiség árad a jelentből.

Cannes-ban, civilben

Mindig elcsodálkozom az európaiakra jellemző pehelykönnyű, pontos színészi játékon, amely távol áll az amerikaiak mesterkéltségétől. Trintigant és Riva alakítása azonban nem egyszerűen színészet. Olyasfajta jelenlét, amely elmossa film és valóság határait. Szinte szégyenkezünk, miközben a két sokat megélt színészóriást nézzük. Mintha egy titkos erődítménybe lesnénk be, ahol semmi keresnivalónk sincs. Nagyszerű kettősüket Isabelle Huppert alázatos epizódalakítása egészíti ki.

Van abban némi igazság, hogy Haneke örökké önmagát ismétli. Mégsem állítanám, hogy mindig ugyanazt mondja. Ellentétben korábbi, kíméletlen önmagával mostanság már megenged magának egy cseppnyi részvétet is főhősei iránt. Nézhetjük filmjét úgy is, mint tartózkodóan érzelmes kamaradrámát két egymáshoz közel álló ember végnapjairól. De ha jól odafigyelünk, meglátjuk a rendező régi arcát is, a társadalomkritikust, aki rátapint kényes pontjainkra. Ez az ábrázat mutatni látszik az öregedés jeleit, mégsem áll rosszul neki.

Nem tudom eldönteni, hogy a régebbi Haneke tetszik-e nekem jobban, vagy az új. A Szerelem mindenesetre eddig a legfogyaszthatóbb és legérzelmesebb filmje. Nem érint minket olyan kínosan, mint mondjuk a kilencvenes évekbeli munkái.

Együtt érzünk a szereplőkkel, ugyanakkor nem feledjük: az elmúlás állandóan ott lebeg a fejünk felett.

Szerelem (Amour)
Francia filmdráma, 2012
Rendező: Michael Haneke
Szereplők: Jean-Louis Trintignant, Emmanuelle Riva, Isabelle Huppert
Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálma Díj, 2012

Posted in: Film, NÉZŐ