Kjell Askildsen: Úgy, mint azelőtt (részlet)

Posted on 2012. október 22. hétfő Szerző:

1


| Nyárutó |

Az igazság az‚ bár nyilván nem ez a legmegfelelőbb felütés‚ nem próbálom azt a látszatot kelteni‚ mintha… mindössze annyi a cél‚ hogy hozzátegyek valamit‚ az én változatomat‚ mert az egészet nagyon közelről‚ ugyanakkor bizonyos távolságból figyeltem‚ rendes körülmények között nem foglalhattam volna állást‚ ha nincs apa látcsöve‚ amivel tilos volt embereket néznem‚ ez egy csillagnéző messzelátó volt‚ így aztán mindent fejjel lefelé‚ fejtetőre állítva láttam‚ de hát ez megszokás dolga. Egyszóval mindent láttam‚ bár hangok nélkül‚ tizenhat éves voltam‚ apa kongresszuson volt Írországban‚ ősz volt vagy nyárutó‚ szeptember eleje‚ anya egy barátnőjéhez ment‚ én elvettem a látcsövet a dolgozószobából‚ és megszegtem apa tilalmát – a nő ott ült cigarettával a kezében‚ vékony könyvet olvasott‚ még sosem közelítettem meg ennyire – és megértettem az apa által‚ valószínűleg a messzelátó‑ügy kapcsán írt szavak mondandóját: a tiszta embernek minden tiszta‚ a világhoz nem kell látcső. Mindenesetre egyszer már láttam őt‚ persze látcsővel‚ de akkor nem volt elég időm‚ csak leszakított három rózsát‚ nagyon gyorsan‚ a közeledés mértéke összefügg az idővel‚ s bár én türelmesen vártam‚ nem jött ki újra.

A nő a háznak háttal ült‚ ha felnézett a könyvből‚ a rozstáblára látott és az azt kettészelő keskeny földútra‚ ami a Kråkeskogenbe‚ a Varjúerdőbe vezetett; nem volt ez igazi erdő‚ csak egy csoport fácska‚ a hossza kőhajításnyi‚ a szélessége feleakkora‚ s itt is voltak varjak‚ mint egyébiránt mindenütt; távolabb‚ puszta szemmel alig kivehetően a Gråknausen‚ a Szürke Bérc állt‚ amely szintén jogtalanul viselte a nevét‚ nem volt ez igazi bérc‚ csak egy domb‚ amely menedéket nyújtott a tengeri szél elől.

Jócskán elmerenghettem‚ mert anélkül‚ hogy észrevettem volna‚ a nő eltűnt‚ a szék üres volt‚ azaz mégsem‚ a könyv ott hevert‚ tehát visszajön. De most megjelent egy férfi‚ egy idegen‚ felvette a könyvet‚ leült és olvasni kezdett. Noha fejjel lefelé láttam‚ biztos voltam benne‚ hogy nem ismerem. Aztán a nő visszajött‚ erre a férfi felállt‚ egy ujjával felemelte az állát‚ és könnyedén‚ gyorsan szájon csókolta‚ majd beszélgetni kezdtek‚ a nő heves volt és rábeszélő‚ a férfi mosolygott‚ elég izgatott lettem‚ nem‚ azt azért nem lehet mondani‚ hogy féltékeny voltam‚ akkor nem‚ nagyon közel álltak egymáshoz‚ s a férfi‚ amikor nem a nő szemébe nézett‚ akkor a mellét bámulta‚ majdnem egy fejjel magasabb volt nála‚ bizonyára biztonságban érezték magukat‚ sehonnan nem láthatták őket‚ csak az én szobámból‚ és ez olyan messze volt‚ hogy ha nincs látcsövem‚ amire természetesen nem gondoltak‚ az egész ház az övéké‚ a férje valószínűleg nem volt otthon. A férje kellemes ember volt‚ mindig udvariasan és szinte mindig barátságosan viselkedett; egyszer találkoztam vele Kråkeskogen és Gråknausen között a földúton‚ megállt‚ és azt mondta: Ha mi ketten nem volnánk‚ ez az út biztosan felszívódna. Láttalak ám‚ fiú‚ ez igen szép módja az egyedüllétnek. Nem állítom‚ hogy a szavai pontosan így szóltak‚ most úgy idézem fel ezeket a szavakat‚ amilyennek azután tűntek‚ hogy újra elővettem és mérlegeltem őket vagy talán saját magamat mérlegeltem e szavak fényében‚ ő minderről mit sem tud‚ lehetetlen tudnia‚ hogy mit jelentettek számomra‚ egy koronával nyugtázta magányomat; de elég ebből‚ szóval úgy érezték‚ övék a ház‚ senki nem figyel rájuk‚ és amikor a férfi másodszor is megcsókolta‚ a nő átölelte‚ és láttam‚ ahogy a férfi keze… végtére is csak tizenhat éves voltam‚ és teljesen tisztességes‚ már ami azt illeti‚ hogy sosem éltem ki a vágyaimat‚ bár megpróbáltam arra törekedni‚ hogy beteljesítsem az álmaimat‚ tisztességes voltam az istenfélelem‚ a nemiségtől való félelem miatt‚ a szüleim ráadásul eléggé elfüggönyözték erotikus életüket‚ semmivel sem voltak nyitottabbak a nemiségre‚ mint a szülők általában‚ még ma is‚ mi után ennyi éve fekszenek a föld alatt‚ nem tudok úgy gondolni arra az órára‚ amikor fogantam‚ hogy ne érezném visszataszítónak‚ igen‚ belátom‚ hogy ennek kevés köze van az ügyhöz‚ egyszóval ott álltam és láttam a férfi kezét‚ a nő nem tanúsított ellenállást‚ nem húzódott el‚ hát nem csoda‚ hogy nehezen tudtam elaludni aznap este‚ attól féltem‚ hogy ennyi bűnnel a retinámon meghalok‚ és hát nem csoda‚ hogy másnap és az azt követő délutánokon a szobámban ültem‚ az ablak előtti asztalra helyezett látcsővel. Kitartó odafigyelésem miatt lettem részese e drámának‚ vagy nem is volt dráma‚ a kifejezés nem teljesen helytálló‚ talán mert mindent fordítva láttam‚ vagy mert nem hallottam semmit‚ noha láthatóan nagyon hangosak voltak‚ vagy talán az idilli kulisszák kontrasztja miatt: a sűrű‚ mozdulatlan koronájú fák‚ a madáritatóig párhuzamosan sorjázó dáliák‚ a madáritató Ámora‚ amint a napba néz‚ a házfalon szétterjedő borostyán és a rózsák‚ amelyek a farácson felfutottak a veranda tetejéig és a szobaablak párkányáig‚ a kék terítős kis asztal‚ ahol talán délelőttönként szokott üldögélni‚ amíg én iskolában vagyok‚ semmi‚ de semmi nem figyelmeztetett arra‚ hogy valami történni fog.

Az első‚ ami történt‚ az volt‚ hogy a verandalépcsőn megjelent Ferdinand Storm. Látcső nélkül nem ismertem volna meg‚ legalább két alkalommal megbántott‚ nem mondom el‚ hogyan‚ mintha nem lett volna amúgy is elég komplexusom‚ most is‚ mint mindig‚ úgy nézett ki‚ mintha még az a földdarab is az övé volna‚ amin éppen áll – túl tapasztalatlan voltam ahhoz‚ hogy megértsem‚ mi keresnivalója a nő kertjében‚ meg sem járta a fejemet a gondolat –‚ ott állt zsebre vágott kézzel‚ a nyelvével csettintgetett‚ aztán a nő is megjelent‚ pulóvert és szoknyát viselt‚ a kezében cigaretta‚ s amíg le nem ültek az asztalhoz‚ a fiú háttal nekem‚ addig nem láttam őket egyszerre. Az ablakom előtti nagy fának köszönhető‚ hogy a nő azt gondolta‚ nem láthatom‚ mindig így van ez‚ a távoli elfedi azt‚ ami a háttérben rejlik‚ lovagló ülésben ültem egy széken‚ a látcsövet a magas háttámlán nyugtattam‚ és ráláttam egy hajdanvolt éden kertjére. A nő ott ült‚ és kellette magát‚ a fiú a gimnázium ötödik osztályába járt‚ az anyja lehetett volna‚ s nem volt semmiféle hátsó gondolatom‚ míg játszani nem kezdett a fiú ujjaival‚ egyszer a fiú keményen megragadta a nő meztelen alkarját‚ úgy tűnt‚ fáj neki‚ mert azt mondta: ó‚ de mosolyogva. Annyira lefoglaltak‚ hogy nem vettem észre a férjét‚ egyszer csak ott állt a verandalépcső alján‚ úgy‚ mintha mindig ott állt volna‚ mozdulatlanul és csendesen‚ kellett tudnia róla‚ semmi nem utalt arra‚ hogy meglepődött volna. Aztán négyet vagy ötöt előrelépett‚ megállt és mondott valamit. Ferdinand Storm felállt és válaszolt. Most nem olyannak tűnt‚ mintha övé volna az a földdarab is‚ amin áll‚ de szembeszállt a tulajdonjoggal. A válaszai rövidek voltak‚ fejbiccentések kísérték‚ valószínűleg pimasz szavakat használt‚ mert Beck hirtelen hármat lépett előre‚ és tenyérrel pofon vágta. Ferdinand Storm visszaütött‚ gyorsan és pontosan‚ szemmel láthatóan minden bűntudatát belevitte az ütésbe. Beck megingott. A felesége felállt… ő‚ a küzdelem kiváltója azzal próbálta megakadályozni a további erőszakot‚ hogy közéjük áll‚ ebből természetesen semmi jó nem származhatott; Beck hevesen oldalra lódította‚ olyan hevesen‚ hogy átesett az alacsony sövényen‚ s noha nem ütötte meg magát‚ mégsem volt nevetséges‚ senki nem méltatta figyelemre‚ csak én‚ Beck kizárólag Ferdinand Stormra figyelt‚ aki‚ mint ezt Beck a rákövetkező per során elmondta‚ a házassága területére betolakodók összességét jelképezte‚ így nem csoda‚ hogy teljes erejéből ütött. Nem volt hosszan tartó harc‚ azt hiszem‚ egy percig sem tartott‚ noha Ferdinand Storm nem volt sem nyápic‚ sem gyáva; talán azért veszített‚ mert úgy érezte‚ morálisan alulmaradt. Egyszer láthatóan felülkerekedett‚ de elbizonytalanodott‚ és Beck már rajta is volt‚ hatalmasat ütött‚ láttam‚ hogy a fiú feje egy palakőhalomnak csapódik‚ és a harcnak vége volt. Bár egy hangot sem hallottam‚ láttam‚ milyen csönd lett. Beck mellette állt‚ az arcát nem láttam‚ csak keskeny hátát és lelógó karjait‚ így állt egy darabig‚ aztán odament a verandalépcsőhöz‚ be a házba‚ anélkül hogy egy pillantásra is méltatta volna a feleségét.

Kjell Askildsen

A nő lassan feltápászkodott‚ odament és Ferdinand Storm fölé hajolt‚ a fiú elfordított arccal‚ mozdulatlanul feküdt‚ nem nyúlt hozzá‚ nézte‚ nem tudtam‚ vajon meghalt‑e vagy csak eszméletlen; aztán felegyenesedett és elgondolkodva elindult a dáliák között‚ a madáritató és az Ámor mellett a kertkapuhoz‚ kiment a kapun‚ továbbment a földúton‚ ahol még sosem láttam‚ és eltűnt a Kråkeskogen fái között. Letettem a látcsövet; tudom‚ Beck hogy értette‚ amikor azt mondta‚ hogy én tudom‚ mit csinálok‚ de nem tehettem egyebet – akkor is tudtam‚ hogy mit teszek‚ amikor a nő nyomába eredtem‚ felülkerekedett rajtam egy érzés‚ amely elsöpört minden ellenállást‚ átvágtam a rozstáblán és a Kråkeskogenen‚ nem láttam őt‚ talán már a Gråknausenhez ért‚ de nem így történt‚ mert egyszer csak ott ült húszméternyire tőlem az út mentén‚ a kanyarban‚ előbb meglátott‚ mint én őt‚ látta‚ ahogy elbizonytalanodom‚ aztán továbbmentem‚ merev léptekkel és túlságosan egyenes testtartással‚ tudtam róla‚ de nem tudtam mit kezdeni vele‚ az elvörösödött arcommal sem‚ lehajtottam a fejem‚ és közelebb mentem‚ arcát az egyik térdén nyugtatva ült‚ az órámra néztem‚ aztán már mellette voltam‚ felemeltem a tekintetem‚ és szavak nélkül köszöntöttem‚ de nem nézett rám‚ nem nézett… nem vett rólam tudomást…

…és amikor visszafelé jöttem‚ nem tudom‚ mennyi idő telt el‚ sokáig feküdtem a fák között‚ megfosztottam minden tollától a jövőt‚ s ez időbe tellett‚ a nap már lefelé tartott‚ elvégre szeptember volt‚ akkor már nem volt ott‚ de láttam a fűben a nyomát. Hazamentem‚ felmentem a szobámba‚ és a látcsövet egy üres kertre irányítottam.

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Kjell Askildsen: Úgy, mint azelőtt
Európa Kiadó, Budapest, 2012