Így született a Jadviga párnája | Bemutató előtt és után

Írta: Zsedényi Balázs

Lezajlott a bemutató a Belvárosi Színházban. Závada Pál 1997-ben megjelent, naplóformában írt regénye, a Jadviga párnája egyszerre szerelem-, család- és falutörténet. Sokadik kiadását érte meg idén, és a bemutatóval egy időben megjelent az író drámakötete is, a Janka estéi,  benne a Jadviga színműváltozatával.

A naplót eleinte Osztatní András (Ondris) írja, esküvője napján kezdve a bejegyzéseket. Halála után felesége, Jadviga is beleír, majd második gyermekük, Miso is.

* * *

Korábban  beszélt már a rendező, a koreográfus, a címszereplő, de még a technikai háttérművészek is. Most a nem-főszereplők szólalnak meg. (Az interjúk a próbaidőszakban készültek.)

Gáspár Sándor három szerepet is játszik a Jadvigában, Misót, egy férfit és a karnak is tagja. Az, hogy végig színpadon vagy, mennyiben más, mint amikor az ember csak egy-egy jelenetre jön be?
Gáspár Sándor: Ebben van már némi gyakorlatom: a Bethlent – ami szintén Závada Pál írt – úgy játszottuk az Új Színházban, hogy folyamatosan színpadon volt mindenki. Nehezebb így színpadon lenni, sokkal jobban érződik a tűrésküszöb – viszont az előadást kifejezetten gazdagítja. Ráadásul ezáltal sokkal nagyobb rálátásunk van a produkcióra: sokkal inkább benne vagyunk és sokkal inkább találkozunk egymással. Úgy fogalmaznék, hogy kicsit szemérmetlenebb helyzet – ami a színházban nem biztos, hogy baj.

Mennyiben nehezít vagy könnyít ezen, hogy három szerepet kell eljátszani?
G. S.: Színészileg szeretem. De könnyíteni csak akkor tud könnyíteni, ha a közönség is érti, hogy miért van. Ha nem érti, akkor vesztesek vagyunk. Például ha nem tudja követni a három szerep útját, mert összemosódik benne azáltal, hogy egy színész játssza őket. Pontosan fel kell tudni építeni azt a rendszert, amin keresztül megérthetik, hogy mi miért történik. Misót például nagyon erősen el kell helyeznem az előadásban, meg kell találnom az arányait, mert nagyon személyes dolgokat oszt meg magáról. Fontos kérdés például, hogy amikor Misó a saját történetét látja, az hogyan hat rá vissza, mert annál cikibb dolog szerintem nincs színpadon, mint amikor a színész „illusztrálja” a látottakat. Ezek kényes dolgok, de bízom a rendező ízlésében és a közösség intelligenciájában.

De ezek a szerepek egy tőről fakadnak nem?
G. S.: Persze, noha ez kétségtelenül nincs kiírva a homlokomra. Utólag gondolhat rá az ember, de akkor már mindegy, a nézőnek ott kell leesnie, hogy éppen ki vagyok. Ha belegondolok, hogy milyen emberek társaságában törjük a fejünket ezen a fantasztikus kihíváson, akkor minden fáradság és egyebek ellenére azt mondom, hogy ez a Paradicsom – remélem, a közönség számára is az lesz.

Miért tartod fontosnak ezt a történetet? Egy nagyon komplex szerelmi kapcsolat látható benne, amiben nagyon sok görög drámai elem jelenik meg.
G. S.: Számomra hihetetlenül izgalmas, ahogy látom dolgozni Pál Andrást és Ónodi Esztert. Csodálatos napról napra látni, ahogy ők belebonyolódnak ebbe az egész szerelmi ügybe. Maga a regény a 20. századból majdnem 80 évet ölel át, az esküvőtől Misó haláláig, 1915-től 1987-ig. A színházi változat nem dolgoz fel ekkora időt, nálunk Jadviga halálakor kezdődik a történet, a jelen 1954-ben van, innen lapoz vissza Misó 1917-ig. Bár ez az idő se kevés.

Eseménydús, sőt viharos időszak.
G. S.: Igen. Ezért érdekel a történet. Van egy elképesztően izgalmas, titokzatos családi dráma, ezer szálon felfejtve, amihez kötődik két ember. De míg ők ebben vannak, zajlik körülöttük a világ, amiben ezáltal öntudatlanul sodródnak: egyáltalán nem látnak rá, de hat rájuk – megélői és szenvedői annak. Mindez a mára vonatkoztatva is rendkívül izgalmas. Mi is így vagyunk ezzel. A saját életemre nézvést: a színház amellett, hogy munka és egy igazi menedékhely, terápia is mindarra, hogy magamról beszélhessek szerepek által, szerzők, rendezők és partnerek gondolatait közvetítve, miközben ami körülvesz, öntudatlanul hat rám. Ez a párhuzam számomra borzasztóan izgalmas és nagyon korszerű.

* * *

Pokorny Lia Ancit, a cselédlányt és Irmust, Jadviga barátnőjét alakítja. Az első pillanattól kezdve tudtátok, hogy ez nem egy klasszikus formavilágú előadás lesz?
Pokorny Lia: Igen. De ha az alkotókon végignéz az ember, akkor lehet számítani váratlan dolgokra. Nem közhelyes, nem olyan, hogy ránézek és tudom, mi fog történni. Igen erős egyéniségű alkotó emberek vannak együtt – az írótól és a zenésztől, a dramaturgon keresztül, a rendezőig, a színészekig és a koreográfusig: mindenki egy külön világ.

Elsőre az ember nem gondolná egy kereskedelmi színházról, hogy színpadra visz egy már-már klasszikussá váló kortárs regényt, ráadásul úgy, hogy saját koreográfiát, zenét készít hozzá, de nem operettként vagy musicalként mutatja be, hanem egyéni formát hoz létre. Milyen ez a forma?
P. L.: Regényt állítunk színpadra. Az nem várható el, hogy egy ekkora regényt egy egész estébe besűrítsenek szöveg szinten, így a koreográfiának és a zenének nem csak aláfestő, hanem hangsúlyos része van az előadásnak. Ezáltal olyan, mintha egyszerre három szinten zajlana az történet – és ezáltal lesz komplex. Nem az van, hogy megy a történet, ami közben egy kicsit táncolunk, egy kicsit énekelünk, hanem a mozgás is külön mesél olyat, ami a szövegben nem hangzik el, viszont kiegészíti a történetet – ugyanígy a zene. Závada úgy írta meg a verseket – amiket aztán Szokolay Dongó Balázs megzenésített –, hogy mindig olyan, mintha egy picit kikacsintana a nézőre. Sok informális dolog hangzik el – viszonyokról, kapcsolatokról, helyzetekről –, amit egy párbeszédből nem tudunk meg – például Jadviga vagy Ondris gyerekkoráról, a mama szerelméről stb. –, amik nagyon gyomorszorítóak és sűrűek. De valahogy mindig olyan érzésem van a dalokkal kapcsolatban, mintha rajtuk keresztül egy kis ördög kacagná kis a szereplőket. A történet buja, erotikus, szenvedő és fájdalmas, viszont a dalok humorral, feloldással vagy drámai éllel egészítik kis az egészet.

Mindehhez hogyan társul a zene?
P. L.: Itt a zene sem egy magától értetődő dallam, a fül számára megszokott vagy elvárt dolog, hanem annál sokkal különlegesebb és meghökkentőbb. Nem csak csúcspontokon szólal meg aláfestőként, hanem ugyanúgy működik, mint egy jelenet az előadásban. Ráadásul Balázs keveri az urbánus és a népi vonalat – zongorából és különböző fúvós hangszerekből épül fel.

Sok év társulati létezés után már egy jó ideje alkalmi csapatokkal dolgozol. Ez felszabadít vagy éppen ellenkezőleg?
P. L.: Hiába próbálok úgy csinálni, hogy nem, egy szakasz véget ért az életemben. Mindig nagyon könnyen engedek el dolgokat, és még mindig nagyon könnyen lépek tovább, de ez most nem az a pillanat. Amikor elindult az évad, és nem az Új Színház öltözőjébe mentem be, annak volt egy szomorúsága. Nagy hiány volt bennem. De az hogy két „új” színházban kezdhetem az évadot az nagyon motivál. Amíg föltérképezed az új partnereket, teljesen új impulzusokat kapsz – ez nagyon izgalmas dolog. Miközben az mégis nagyon jó érzés, hogy ezzel együtt a régi társulatból is együtt dolgozom emberekkel, most éppen Takács Katival, Gáspár Sándorral és Szikszai Rémusszal. Nem csak azért akarok egy közösség tagjai lenni, hogy azt érezzem, hogy biztonságban vagyok, hanem mert egyszerűen fontosnak tartom, hogy az ember aktívan részt vegyen és tevékenykedjen egy közösségben. Ennek a hiányát nehéz elviselnem, mert csapódni mindig van hová. Olyan helyen szeretek lenni, ahol az emberekkel egy nyelven beszélünk, közösen gondolkodunk. Egy ilyen közösséget aztán jó alakítani, törődni vele, építeni. Ebből a szempontból fontos nekem egy társulat.

Egy alkalmi együttlétnél ez megszületik? Mondjuk a Jadvigánál megszületett?
P. L.: Igen, és azt gondolom, ez most nagyon olyan. Pál András és Ónodi Eszter az abszolút főszereplők, mi többiek sok szerepet játszunk, és sokszor főleg a színpadi jelenlétünkkel veszünk részt a jelenetekben, ami nagyon nagy alázatot kíván mindenkitől, de ez itt megvalósul, és azt gondolom, hogy ennek csak így van értelme.

* * *

Szikszai Rémusz szintén több szerepben jelenik meg. Hogyan kerültél bele a Jadviga párnája stábjába?
Szikszai Rémusz: Azt tudni kell, hogy a darabnak egy másik élet volt tervezve. Eredetileg az Új Színházban akarták bemutatni. Engem nagyon régről ismer Závada Pál és amikor szóba került, hogy lesz ez az előadás, akkor megkérdezte, hogy lenne-e kedvem játszani benne. Az Új Színházból azóta más lett, de úgy néz ki, hogy ez a darab sok mindent túl tud élni.

Többen említették már, hogy ez inkább kísérleti jellegű előadás lesz.
Sz. R.: Feltétlenül. És minden tiszteletem ebből a szempontból Orlai Tiboré, hogy ezt vállalta. Hiszen tudom, hogy ő erősen más műfajú produkciókat szokott létrehozni. Az az igényes szórakoztatásról szól, miközben ez mindenképpen egy kicsit más. Ezt mi is érezzük, és nekünk is frászunk van attól, hogy hogyan fog majd működni – remélem venni fogják a nézők. De mindenképpen fantasztikus dolog, hogy Orlai ennek teret ad.

Sokan játszotok benne több karaktert, miközben kar-szerű szerepetek is van.
Sz. R.: Mindannyian több szerepet játszunk Ónodi Esztert és Pál Andrást kivéve. Én az első világháborúról szóló részben Gyurkovics kapitányt alakítom, aki rá akarja venni Ondrist, hogy spionná váljon. Aztán egy Kurilla nevezetű ávós tisztet, aki 1954-ben az utolsó generációs Misót szorítja az ajtóhoz, és mesélteti el vele a napló felét. Ezen kívül még Mikit, Ondris zsidó barátját is én alakítom. Van két olyan szerepem, amik egymásból fakadnak, két különböző korban és van egy harmadik, ami ezeknek a szöges ellentéte. A kar mindig jelen van mint háttér. Tulajdonképpen az a szerepe, hogy reagáljon az eseményekre, kicsit olyan mint az antik tragédiákban.

Mitől különleges az előadás?

Sz. R.: Egyrészt a zenétől, másrészt Ladányi Andrea koreográfiáitól, harmadrészt a Czigler Balázs tervezte tér, amiben játszunk is nagyon izgalmas, valamint a történetfűzés is eltér a megszokottól. Ez egy hihetetlenül nagy regény – képtelenség lenne egy az egyben színpadra vinni. Hargitai Iván kiválasztotta azt a rétegét, ami számára a legérdekesebb és arra fűzi fel a történetet: egy párkapcsolatra és arra, hogy mit bír ki egy szerelem, és hogy bírja ki azt, amit kibír. Ettől lesz egyedi.

Fotók: orlaiprodukcio.hu

• Jadviga Jadvigáról | A címszerepben: Ónodi Eszter
  
• Jadviga a pajtában | Jelmez: Kárpáti Enikő, díszlet: Cziegler Balázs
• A test igazsága | Ladányi Andrea koreográfus Jadvigáról, testbeszédről, mozgásról
• A nagy történet | Hargitai Iván rendező a Jadviga párnájáról