Umbert Eco: A prágai temető (részletek)

Posted on 2012. szeptember 19. szerda Szerző:

0


Kit gyűlölök? A zsidókat, mondanám, de ha ily szolgaian hagyom, hogy dirigáljon az az osztrák (vagy német) doktor, nyilván még sincs nekem bajom az átkozott zsidókkal.

A zsidókról csak azt tudom, amit a nagyapámtól tanultam.

– Ők a par excellence ateista nép – fejtegette. – Abból indulnak ki, hogy az üdvösségnek nem a síron túl, hanem itt kell megvalósulnia. Máson sem jár tehát az eszük, mint ennek a világnak a meghódításán.

Végigkísértette gyermekéveimet a rémük. Nagyapámtól hallhattam, hogy miféle szemekkel fürkésznek, de álnokul ám, hogy belekékülsz, hogy milyen a nyálkás mosolyuk, a felhúzott hiénaajkuk, a súlyos, beteges, állatias pislogásuk, a gyűlölet vájta, mindig nyugtalan barázda az orruk s a szájuk közt, az egzotikus madárcsőrt idéző orruk… És hát a szemük, a szemük… Ahogy lázasan forog prézliszínben és májbajosan, tizennyolc századnyi gyűlölködés váladékaitól betegen, az idővel egyre sokasodó ezernyi apró ránc gyűrűjében, melyek fonnyadt vénembernek láttatják a biboldót már húszévesen is. Mosolygás közben elnyílik a duzzadt ajka, de alig észrevehetően, épp csak résnyire, ami egyesek szerint ravaszság jele, de nagyapám úgy mondta, hogy a paráznaságuk miatt van… S amikor már nagyobbacska lettem, figyelmeztetett rá, hogy a zsidó nemcsak hiú, mint a spanyolok, buta, mint a horvátok, kapzsi, mint a levanteiek, hálátlan, mint a máltaiak, szemtelen, mint a cigányok, mocskos, mint az angolok, mézesmázos, mint a kalmükök, gőgös, mint a poroszok és rossz nyelvű, mint az astiak, hanem buja is a végtelenségig – ez pedig a körülmetélés miatt van, attól nagyobb a merevedhetnékjük, ezért a förtelmes aránytalanság törpe termetük s megnyirbált kinövésük roppant térfogata között.

A zsidókkal én bizony álmodtam éjjelente, hosszú-hosszú éveken át.

Találkozni szerencsére sosem találkoztam velük, kivéve gyerekkoromban azt a kis kurvát a torinói gettóban (de vele két szó nem sok, annyit sem váltottam), meg azt az osztrák doktort (vagy németet, de az édes mindegy).

*

Németeket ismertem, még dolgoztam is nekik: náluk aljább embert elképzelni sem lehet. Egy német átlagosan kétszer annyi székletet produkál, mint egy francia. Hiperaktív bélműködés az agyfunkciók rovására: ebből is látszik, hogy fiziológiailag alacsonyabb rendűek. A barbár betörések idején hihetetlen tömegű fekália szegélyezte a germán hordák útját. És hát a francia utazó az elmúlt századokban is azonnal megállapíthatta az útfélen hagyott exkrementumok abnormális mérete láttán, hogy átlépte Elzászban a határt. Jellemző ezenfelül a németekre a brómhidrózis, vagyis a bűzös verejtékezés, és bizonyított tény, hogy egy német vizelete húszszázaléknyi nitrogént tartalmaz, míg más fajoké mindössze tizenötöt.

A németek állandó bélműködészavarban szenvednek, ami a túlzott sörivásnak és a magukba tömött rengeteg disznókolbásznak tudható be. Elnéztem őket egyik este, mikor először és utoljára Münchenben jártam, ahogy azokban az angol kikötőket idézően füstös, zsír- és szalonnabűzös profán katedrálisféleségeikben akár párosával is, egy férfi, egy nő, akkora söröskrigliket markolásznak két kézzel, amekkorákból egy is elég volna, hogy egy egész elefántcsorda a szomját oltsa, szaglásszák egymást, mint a kutyák, a rájuk jellemző zajos és otromba röhögéssel, torokból jövő zavaros derűvel, valami állandó zsírtól áttetszően, mely úgy vonja be az arcukat és minden porcikájukat, mint antik cirkuszi atléták bőrét az olaj.

Habzsolják a Geist -et, ami szellemet jelent, de valójában nem más, mint a serital szelleme, mely zsenge koruktól butítja őket – érthető is, miért nem hozott létre soha semmi érdekeset a Rajnán túli művészet néhány torzpofaképmást és dögunalmas költeményt leszámítva. A zenéjükről jobb nem is beszélni: a harsány és gyászos Wagner nevű, akitől manapság még a franciák is eszüket vesztik, még csak hagyján, de annak a kevésnek az alapján, amit a dicső Bachjuk szerzeményeiből hallottam, nyugodtan mondhatom, hogy összhangnak nyoma sincs bennük, és hidegek, mint a téli éjszaka, annak a bizonyos Beethovennek a szimfóniái pedig tobzódnak a tahóságban.

A mértéktelen sörivás miatt fogalmuk sincs, mennyire közönségesek, ám e közönségesség netovábbja az, hogy még csak nem is szégyenkeznek, amiért németek. Komolyan vettek egy olyan haspók és parázna szerzetest, mint Luther (hogy képes valaki egy apácát feleségül venni?), csak mert tönkretette a Bibliát azzal, hogy lefordította a nyelvükre. Ki is mondta, hogy a két nagy európai narkotikum, az alkohol és a kereszténység rabjai lettek?

Mélynek hiszik magukat, csak mert ködös a nyelvük, nem olyan világos, mint a francia, és sohasem mondja pontosan azt, amit mondania kéne, amiért is egy német nem szokta igazán tudni, hogy mit akart mondani, és ezt a bizonytalanságot téveszti össze a mélységgel. A németekkel úgy van az ember, mint a nőkkel: sosem érti, hányadán áll velük. Sajnos, nekem ezt a kifejezésképtelen nyelvet, melyben az igéket mindig úgy kell keresgélni olvasás közben, mert egyszer sincsenek ott, ahol lenniük kéne, meg kellett tanulnom gyerekkoromban, mert rám parancsolt a nagyapám – nem csoda, hisz osztrákpárti volt. Meg is utáltam a németet, akárcsak azt a jezsuitát, aki nagy körmösosztogatás közepette a fejembe verte.

*

Amióta az a Gobineau megírta művét a fajok egyenlőtlenségéről, úgy tetszik, azért szól meg valaki egy másik népet, mert a sajátját magasabb rendűnek tartja. Nekem nincsenek előítéleteim. Azóta, hogy francia lettem (anyám miatt félig már eleve az voltam), megtudhattam, hogy új honfitársaim mennyire lusták, csalók, rosszindulatúak, féltékenyek, hogy mérhetetlen beképzeltségükben vadembernek vélnek mindenkit, aki nem francia, s hogy nem tűrnek semmiféle bírálatot. Rájöttem azonban, hogyan lehet mégiscsak rávenni egy franciát, hogy ismerje el a saját nációja valamely fogyatékosságát. Elég megszólni neki egy másikat, hogy például „nekünk, lengyeleknek, ez és ez a hibánk”, mire ők – mivelhogy semmiben, még a rosszban sem hajlandók lemaradni senki mögött – azonnal rávágják: „á, ugyan, nálunk, Franciaországban még rosszabb a helyzet”, s már szapulják is a franciákat, míg észre nem veszik, hogy lépre mentek.

Nem szeretik embertársaikat, akkor sem, ha hasznuk van belőlük. Nincs, aki modortalanabb volna, mint egy francia vendéglős, aki mintha utálná a vendéget (ez talán igaz is), és azt kívánná, hogy nyelje el a föld (ez viszont nem igaz, mert a francia nagyon mohó). Dirmegnek-dörmögnek, ils grognent toujours . Próbálj csak kérdezni tőlük valamit: sais pas, moi, vonják meg a vállukat, és pukkantanak hozzá a szájukkal, mintha szellentenének.

Gonoszak. Unalomból ölnek. Nincs még egy nép, amelynek polgárai hosszú évekig egymás lenyakazásával lettek volna elfoglalva, tiszta szerencse, hogy Napóleon végül más fajok ellen fordította a dühüket, amidőn felsorakoztatta őket, hogy elpusztítsák Európát.

Büszkék az erősnek mondott államukra, de szünet nélkül azon vannak, hogy romba döntsék: nincs, aki hozzájuk fogható készséggel emelne barikádokat minden szíre-szóra, gyakran azt sem tudva, hogy miért, s hagyva, hogy utcára rángassa őket a legalja csőcselék. A francia nemigen tudja, mit akar, az azonban holtbiztosan nem kell neki, amije megvan. Minderről pedig jobb híján csak énekelni tud.

Azt hiszik, az egész világ franciául beszél. Néhány évtizede az a Lucas nevű zseni harmincezer kéziratot hamisított antik papírra, amit a Bibliothèque Nationale-ban őrzött régi könyvek előzéklapjaiból vagdosott ki, kinek-kinek a kalligráfiáját is utánozva, bár nem annyira ügyesen azért persze, mint ahogyan én csinálnám… Nem is tudom, mennyit, méregdrágán eladott belőlük mármost annak az agyalágyult Chasles-nak (aki állítólag nagy matematikus, a Tudományos Akadémiának is tagja, de azért nagy marha). És nemcsak Chasles, hanem sok akadémikustársa is elhitte, hogy Caligula, Kleopátra vagy Julius Caesar franciául írta a leveleit, és szintén franciául levelezett Pascal, Newton és Galilei, holott a gyerek is tudja, hogy az írástudóknak azokban a századokban csakis latinul volt szokásuk írni. A francia tudósoknak meg sem fordult a fejükben, hogy más népek nem franciául beszélnek. A hamis levelek mindenesetre arról szóltak, hogy Pascal húsz évvel hamarabb fedezte fel az egyetemes gravitációt, mint Newton, a Sorbonne nemzeti gőgtől dagadozó urainak pedig több se kellett.

A tudatlanságuknak talán nemzeti szenvedélyük, a fösvénység az oka, melyet ők erénynek hisznek, és takarékosságnak mondanak. Sehol másutt nem írhatott volna valaki egész komédiát egy fösvényről. Hogy Grandet apóról már ne is beszéljünk.

A fösvénység meglátszik a csupa por lakásaikon, a soha újra nem tapétázott falaikon, a felmenőktől örökölt fürdőkádjaikon, a szűkös teret kihasználni hivatott rozoga csigalépcsőiken is. Oltsanak csak be, ahogy növényeket szokás, zsidóval (ha tetszik, német zsidóval) egy franciát, és eredményképpen megkapják azt, ami van: a harmadik köztársaságot…

*

Umberto Eco

Francia azért lettem, mert nem bírtam elviselni az olaszságomat. Piemontiként (mert annak születtem) úgy éreztem, kicsinyes torzképe vagyok csupán a galloknak. A piemontiak, no hiszen: az újdonságoktól megdermednek, a váratlan fordulatoktól halálra rémülnek, a Két Szicíliáig csak azért jutottak el (bár piemonti a garibaldisták közt amúgy is alig akadt), mert két ligur, egy megszállott és egy bajhozó, Garibaldi és Mazzini nógatta őket. Azt pedig hagyjuk is, hogy Palermóban mit tapasztaltam, amikor odaküldtek (mikor is? fel kell elevenítenem). Csak Dumas, az a hiú fráter szerette az ottani népeket, talán mert azok jobban hízelegtek neki, mint a franciák, akik végső soron mindig is a meszticet látták benne. Bezzeg rajongtak érte a nápolyiak és a szicíliaiak, hiszen ők maguk is félvérek, és nem ám azért, mintha kinek-kinek a lotyó anyja lépett volna félre, hanem nemzedékekre visszamenőleg: kétes levanteiek, izzadós arabok és degenerált keleti gótok kereszteződésének leszármazottai, akik valamennyi hibrid ősüktől a legrosszabbat, a szaracénoktól a renyheséget, a sváboktól a kegyetlenséget, a görögöktől a szertelenséget és a szőrszálhasogató bőbeszédűséget örökölték. Egyébiránt pedig tessék megnézni, hogyan bűvölik el Nápolyban a külföldieket a kézzel markolászott spagettitől fuldokló, félrenyelt paradicsomtól lucskos utcakölykök. Látni azt hiszem, nem láttam őket, de tudom.

Az olasz megbízhatatlan, hazug, gyáva, áruló, jobban bánik a tőrrel, mint a karddal, s a méreggel, mint a gyógyszerrel, tárgyalófélnek alamuszi, következetesnek csak a köpönyegforgatásban mondható – láttam én, mit csináltak a Bourbon-generálisok, mihelyt megjelentek Garibaldi kalandorai és a piemonti tábornokok.

Az olaszok tudniillik a papokat utánozzák, soha nem is hallgattak igazán másra, amióta az utolsó római császárt, azt a perverz alakot, szodomizálták a barbárok, mert a kereszténység addigra már elpuhította a büszke ősi fajt.

A papok… Hogyan is ismertem meg őket? A nagyapáméknál, azt hiszem: rebbenő pillantásokra, fogatlan szájakra, nehéz leheletekre, izzadt tenyerekre emlékszem, ahogy cirógatni próbálják a tarkómat. Undorító. Henye népség, veszedelmes osztály, mint a tolvajoké és a csavargóké. Pap vagy szerzetes csakis azért lesz valaki, hogy henyélhessen, és annyi van belőlük, hogy erre bizton számíthat is. Ha, mondjuk, ezer emberből mindössze egy volna pap, akkor annak annyi dolga volna, hogy nem érne rá napot lopni és kappanhúst zabálni. S a legméltatlanabb papok közül a kormányzat kiválasztja a legostobábbakat, és püspöknek nevezi ki őket.

Alighogy megszülettél, már a keresztelődkor ott vannak a nyakadon, aztán, ha rájuk bíztak a bigott szüleid, az iskolában megint beléjük botlasz, és ott az elsőáldozás, a hittan, a bérmálkozás is; pap mondja meg az esküvőd napján, hogy mit csinálj majd a hálószobában, és a másnapi gyónáskor is pap kérdezi meg, hányszor csináltad, hogy felizgulhasson a rács mögött. Borzadva beszélnek a nemiségről, de naponta kászálódnak ki az ágyasuk mellől úgy, hogy még csak kezet sem mosnak, és már mennek is, hogy megegyék-megigyák, majd kikakálják és kipisálják az ő urukat.

Azt hajtogatják, hogy az ő országuk nem e világról való, s közben megkaparintanak mindent, amit csak érnek. Tökéletes társadalomról mindaddig nem beszélhetünk, amíg az utolsó templom utolsó köve az utolsó papot is agyon nem csapta, s meg nem tisztul a Föld a fajzatuktól.

A kommunisták azt terjesztették, hogy a vallás a nép ópiuma. Így igaz, mivel a vallás gátat vet az alattvalókat fenyegető kísértéseknek, és ha nem volna, kétszer annyian másznának fel a barikádokra. A kommün napjaiban nem is voltak elegen, és végezni lehetett velük minden különösebb teketória nélkül. De miután végighallgattam, hogyan dicséri az az osztrák orvos a kolumbiai kábítószert, amondó lennék, hogy a vallás a nép kokainja is, mert a vallás háborúra, a hitetlenek lemészárlására sarkallt és sarkall, s ez keresztényekre, muzulmánokra meg egyéb bálványimádókra egyaránt vonatkozik; az afrikai négerek ugyanis még csak egymást mészárolták, a misszionáriusok azonban megtérítették őket, és gyarmati hadsereget csináltak belőlük, mely rendkívül alkalmassá tesz rá mindenkit, hogy meghaljon az első vonalban, és fehér nőket erőszakoljon meg egy-egy város bevételekor. Az emberek sosem teszik a rosszat olyan tökéletesen és lelkesen, mint amikor vallási meggyőződésből teszik.

 *

A legrosszabbak persze a jezsuiták. Rémlik, mintha borsot törtem volna az orruk alá itt-ott, de lehet, hogy ők bántottak engem, nem igazán jut még az eszembe. De az is lehet, hogy tejtestvéreikre, a szabadkőművesekre gondolok. Szakasztott, akár a jezsuiták, csak épp egy kissé gőzösebb fejűek. Amazoknak legalább van egy teológiájuk, és tudják, hogyan bánjanak vele, emezeknek viszont túlságosan sok is van, és beléjük zavarodnak. A szabadkőművesekről a nagyapám beszélt. Levágták a zsidókkal a király fejét. És tőlük származnak a karbonárók, akik olyanok, mint ők, csak egy kissé butábbak, mivelhogy hol lelövették, hol pedig lenyakaztatták magukat, mert nem jó bombát fabrikáltak, máskor pedig szocialisták, kommunisták és kommünárok lettek belőlük. Falhoz valamennyit. Bravó, Thiers.

Szabadkőművesek és jezsuiták. A jezsuita olyan szabadkőműves, aki nőnek öltözött.

Fordító: Barna Imre

Umbert Eco: A prágai temető
Európa Kiadó, 2012