Füstbe ment terv | Vámpír járt a Városmajorban

Posted on 2012. szeptember 18. kedd Szerző:

0


Vásári Mónika (középen), Lőrincz Levente, Kisfaludy Zsófia, Berecz György

Írta: Dalnoki Fanni Abonyi Barbara

Vámpírok fognak énekelni! / Tudom, ezért hoztam kólát és rágcsát. (Nézőtéri párbeszéd)

Az ember már az általános iskolában megtanulja, hogy ha kritikát mond valamiről, akkor azt a pozitívumokkal kell kezdeni.

Nos, jelen kritikánk pozitívuma, hogy a darab zenei, dalszövegbeli és dramaturgiai hiányosságairól nem a társulat tehet. Azonban ők döntöttek úgy, hogy színpadra viszik a VAMP-ot, úgyhogy a pozitívumok sora itt véget is ér. Illetve mindenképpen érdemes még kiemelni, hogy bizonyára nagyon sok munkát fektetett az előadásba a négy színész, Vásári Mónika, Lőrincz Levente, Kisfaludy Zsófia és Berecz György. Felmerül a kérdés, hogy vajon minek.

Elöljáróban egy pár szó a történetről: Alexandra, a kortalan arcú szépség, egyedül él egy nagy házban, a környék lakói pedig tiltják tőle a gyerekeket, ki tudja, miért. Ennek ellenére három kisgyerek – két fiú és egy lány – mégis nála tölti ideje nagy részét, az asszony inspirálja őket. Hatására húsz évvel később mindhárman művészpályára kerülnek. Már ismertek és népszerűek, amikor egykori mentorukat meglátogatják. Hármójuk között eleve vannak ellentétek, és ahogyan az egy jó kamaradarabban lenni szokott, a negyedik fal mögött ezek kiéleződnek. Ha ezt a szituációt Lars von Trier írta volna meg, minden bizonnyal lerágtuk volna a körmünket az előadás alatt az izgalomtól, még akkor is, ha az egész vámpír témakör kimarad belőle. És ha nem énekelnek. Sőt ha mindez elmarad, talán még élvezhető is lett volna. Nem kellett volna sok hozzá: kis tehetség, de legalább némi jó iparos munka.

„A” vámpírmusical – az ilyen alcímek mindig kétségesek: A hang, A színdarab, A film. Azt sugallja, hogy az adott dolog műfajának csúcsa, minden alkotóeleme iskolapélda. Azonban a tapasztalat azt mutatja, hogy ez általában nem így van. A műfajmegjelölés – Elfogyás két részben – viszont jó és eredeti. Ezt kellett volna használni alcímként.

Némi gyanút keltett már induláskor a temérdek műpókháló. Ez természetesen elkerülhetetlen velejárója a vámpír tematikának, de ha egy társulat önmagát modern kísérleti színházként jellemzi, akkor talán nem szerencsés a legelcsépeltebb vámpíros díszletelemhez nyúlni. Ráadásul ilyen mennyiségben.

Amikor felcsendültek a nyitó akkordok (Jake Perrine), még élt a remény. Különösen annak fényében, hogy míg várakoztunk, kiszűrődtek a Városmajori Szabadtéri Színpadról a beéneklés bizalomgerjesztő taktusai. Azonban az Alexandrát, a magányosan élő vámpírt megformáló Vásári Mónika úgy ült fel a csillogó lepellel leterített asztalon, hasizomból, hogy azt Lugosi Béla is megirigyelhetné. Ez a túlságosan direkt gesztus kicsit elrettentett. Látod, kedves néző, ő a vámpír, mert rugóra járva kel fel a koporsóból. Ráadásul vörös-fekete, tölcsérujjú ruhába van öltözve! Remélem, világos számodra, hogy ő a vámpírfőgonosz. Ezt követően énekelni kezdett. Ez még nem lett volna baj, de alig lehetett érteni a szöveget. Erre a problémára még visszatérünk.

Jake Perrine, a zeneszerző-szövegíró

De sebaj, a zene elég élvezetes, kicsit Az Operaház Fantomját idézi, lehet még ebből valami. Sajnos a hatás nagyon hamar elmúlt. Az egész darabon ugyanaz a három-négy dallam vonult végig. Sejtelmes, misztikus, nagyszabású zene – de két és fél órán keresztül! Fárasztja nézőt, az énekest – az utóbbi számára azért kínos, mert az előadás végére kifogy a tiszta hangokból.

Megérkezik a három látogató. Kínos jelenetek, mint egymást rég látott ismerősök húsz év utáni első találkozása: csupa feszengés. De ez végigvonul az egész előadáson. Vagyis ez a zavar nem szándékos és nem a darab része.

Hármójuk közül Rosemary és Simon egy pár. Az ő duettjük a következőképp kezdődik: „Gondolkodtam, Rose, már szakíthatnánk. Más monogám, én nem. […] Maradjunk barátok!” Csak úgy süt a dráma és az érzelmi feszültség, nem?

Erről még mindig nem a társulat tehet. Azonban a hangképzési és artikulációs hiányosságokat nem tudják leplezni. Ezen kívül nem tudtuk nem észrevenni, hogy míg a két és fél órás előadást sajnos végigéneklik, két mondat prózában marad. Valahogy így hangzanak: „Rosemary, miért nem mész le a pincébe pár üveg borért” és „Azért vigyél magaddal egy gyertyát is”. Ezért reklámozzák úgy az előadást, hogy „feszegeti a határvonalat opera, musical és prózai színház között”?

A darabnak ezen a pontján találkozunk először a misztikus szimbóleummal: Simon a pincében éppen a sötéttől félő, és ezt a félelmét elénekelni nem habozó barátnője szemét beköti egy fekete (csillogós!) kendővel. Miért? Ez vajon vakon szerető kedvesének jelképe? Vagy tényleg lemegy, és megteszi? Így lesz egy amúgy nem rossz elemből a szimbóleum szimbóluma, szemmel láthatóan azért, mert a rendezőnek annyira tetszett ez az ötlet, hogy sajnálta eldobni, függetlenül attól, hogy mennyire illik bele a darab képi realizmusába.

Ejtsünk pár szót a karakterekről is. A szerző nem döntötte el, hogy Rosemaryt szende kislányként szeretné megírni, aki a darab végére kinyílik, vagy szenvedélyes nőt, aki csak visszafogja magát, mert ezt várják tőle. Ezért aztán, biztos, ami biztos, egymásra hajigálta a kettőt. Ennek megfelelően Kisfaludy Zsófia sem biztos abban, hogy mit szeretne játszani, úgyhogy az összes musicales manírt felvonultatja. Kezdi a „szubmisszív (behódoló viselkedésű) kislány”-nál, és az „éhes démon” szócikknél fejezi be. A többi színészből sem süt a természetesség, de belőle a legkevésbé.

Vásári Mónika (jobbra), Lőrincz Levente, Kisfaludy Zsófia, Berecz György

Az, hogy Drakulát játssza színpadon Simon, a színész, lehetne jó drámai kiindulópont: a színészt felemészti és uralni kezdi a szerepe – gondoljunk Lugosi Bélára, aki végrendeletében rendelkezett arról, hogy a Drakulaként viselt vörös köpönyegben temessék el. Simon karaktere azonban az égvilágon semmilyen drámaiságot nem mutat. Nem derül ki az sem, miért ő lenne Alex szívének a legkedvesebb, pedig az események valami ilyesmire utalnak. Ráadásul a jelmeztervező által ráálmodott csillogó ing inkább idéz külvárosi dzsigolót, mint sármos Broadway-színészt.

Carmine – nála látszik legjobban az előtanulmányok hiánya. Is. Annyira egyértelművé akarják tenni, hogy Carmine festő (FESTŐ!), hogy mindenhová magával visz egy teljes festőapparátot (állvány, ecset, paletta stb.) Talpig öltönyben áll neki festegetni a nappali közepén, miközben nincs is témája. Rosemary sem hurcolja magával az írógépét, Simon sem a színpadi függönyt. Ő miért? És még valami: Carmine ártatlan lelkű, istenfélő művész. Ám ha egy fiatal lány egy szál semmiségben és harisnyakötőben az öledbe mászik, és erre azt kérdezed: „Mi a szándékod?”, az komplett hülye, nem pedig szűzies. Ezen a ponton a nézőtér tekintélyes része már nem is nagyon próbálta elnyomni nevetését.

Elvben Alexandra lenne a főszereplő. Viszont egysíkú, unalmas és a legkevésbé sem vamp. Hiányzik belőle a vamp tüze, szenvedélye, ereje, bűbája. Egy vamp a csábítást szórakozásként űzi. Vásári Mónikától egy fáradt, kicsit éhes és nagyon bizonytalan vámpírt kapunk.

A sor túl sokáig folytatható. A kezdés nem rossz, a folytatás annál inkább. Ami hiányosságot tapasztalhattunk az előadás során a színészi játék, a dramaturgia és a rendezés terén, azt a dalok szövege pótolta szótagszámban. Rengeteg volt belőlük. Szinte bele sem fértek a rendelkezésre álló ütemekbe. Lehet, hogy ez a fordítás hibája, de nem csodálkoznék, ha az eredeti sem volt jobb.

A szöveget betemetik a közhelyhalmok: „a holdsugár lesz közöttünk a híd” – mi más köthetne össze vágyódókat, mint a holdsugár? Később: „Szemében a végzet” – mi más is lenne, ugye, majd gerenda, nem? „Az idő óceánját együtt szeljük át” – Jó estét kívánok, Közhelyrendőrség. Helyszíni bírság 100 000 Ft.

A darab legnagyobb baja a dilettantizmus. Szükség lett volna egy erős rendezőre, egy kritikus tekintetre, amelyik kiszűri ezeket a hibákat. Sőt valószínűleg rögtön el is utasítja a darabválasztást. Ha ez kísérleti színház volt, hát elárulhatjuk, a kísérlet nem sikerült. Októbertől egyébként a József Attila Színház tűzi műsorára Thália-Frankenstein szörnyetegét, de nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy nincs jóvátehetetlen hiba. Még nem késő visszakozni.

Jake Perrine: VAMP, a vámpírmusical
Rendező: Lőrincz Levente

Alexandra: Vásári Mónika
Simon: Lőrincz Levente
Rosemary: Kisfaludy Zsófia/Perei Zsuzsanna
Carmine: Berecz György

Fordító: Galambos Attila
Jelmeztervező: Rományi Nóra
Díszlettervező: Árva Nóra

Posted in: NÉZŐ, Színház