Sandro Monetti: Aki a király hangján szólt: Colin Firth (részlet)

Posted on 2012. augusztus 1. szerda Szerző:

0


Első fejezet | Firthassuk a múltat

„Mi a f…t bámulsz, Firthie? Talán nem tetszik valami, b… meg?” – mordult rá az osztály fenegyereke, és a nyomaték kedvéért ököllel belevágott a leendő sztár arcába. A csendes, szelíd, visszahúzódó fiút naponta érték ilyen és hasonló megaláztatások a hírhedt winchesteri Montgomery of Alamein állami általános fiúiskolában.

Számba véve mindazokat a filmeket, amelyekben Colin arisztokratákat alakít, joggal feltételezhetnénk, hogy hősünk egy elegáns magániskolában végezte tanulmányait, ahol kedvenc plüssmackójával a hóna alatt majszolta a kaviáros szendvicseket a krokett- és krikettmeccsek szüneteiben. Persze távolról sem ez az egyetlen meghökkentő tény az Oscar-díjas megasztár életrajzában. Firth a maga visszafogottságával, megfontoltságával és önkritikus humorával sokak szemében az angol gentleman prototípusa, pedig – íme az élet iróniája – az angolsága nagyjából ki is merül abban, hogy a szigetországban született a hampshire-i Greyshottban 1960. szeptember 10-én.

A szülei – mindketten indiai misszionáriusok gyerekei – az egykori brit gyarmaton születtek és nőttek fel. Colin mindössze kéthetes volt, amikor átköltöztek Nigériába, innen néhány évvel később a Missouri állambeli St. Louisba vezetett a család útja. Colin tizenhárom éves volt, amikor végleg visszatelepültek Angliába, de saját bevallása szerint sehol sem érezte magát igazán otthon. Felnőttkorában is sokat volt távol Angliától – ebben, színészi pályája mellett, más kultúrák érdekében végzett jótékonysági tevékenysége és magánélete is jelentős szerepet játszott. Szíve választottjai többnyire más országokbeli hölgyek voltak: a kanadai Meg Tilly, az amerikai születésű Jennifer Ehle, aki a Büszkeség és balítéletben volt a partnere, és a felesége, az olasz Livia Giuggioli is.

A sok utazás és a világpolgári életvitel ellenére Firth Oscarral megkoronázott karrierjét mégiscsak tősgyökeres angol szerepekkel alapozta meg. Az egyetemi tanár házaspár, David és Shirley Firth három gyereke közül Colin Andrew Firth a legidősebb. Öt évvel fiatalabb öccse, Jonathan Firth, befutott B kategóriás színész, akit népszerű tévéfilmekből (Üvöltő szelek, Middlemarch, Pompei: Az utolsó nap) és showműsorokból (Szentivánéji gyilkosságok, Morse felügyelő) ismerhet a nagyérdemű. Kate Firth, a középső gyerek, ugyancsak megpróbálkozott a színészettel, és rövid ideig a National Theatre-ben is dolgozott, de később hátat fordított a színpadnak, és születésszabályozási tanácsadónak állt, hogy végül hangképzés-tanárként és beszédterapeutaként váljon ismertté és keresetté. Szaktudásával sokat segített a bátyjának is, amikor Colin a beszédhibás VI. György király szerepének megformálására készült. Colin élete első négy esztendejét Nigériában töltötte, ahol apja egy állami középiskolában dolgozott történelemtanárként. Firth húga, Kate még itt született.

A család 1965-ben költözött vissza a trópusi Afrikából a ködös Albionba – ezúttal az essexi Chelmsfordba –, ahol Colin megkezdte általános iskolai tanulmányait. Minden bizonnyal a fagyos klíma is szerepet játszott a leendő Oscar-díjas sztár első színpadi fellépésének sikerében, amikor ötévesen ő alakította Jack Frostot (hóember) az iskola karácsonyi pantomim-produkciójában. A hóember szerepének kellékei – egy Darcy-stílusú fodros, fehér ing és egy királyi korona – mintha egy égi jóslat jegyében vetítették volna előre jövendő alakításait. Colin ebben a szerepben jegyezte el magát a színjátszással. 2011-ben Los Angelesben, egy színinövendékeknek tartott előadása során a következő szavakkal idézte fel a sorsdöntő eseményt: „az előadás után úgy éreztem magam, mint egy isten. Valósággal megrohamoztak a lányok.

Egymást taszigálva igyekeztek a közelembe kerülni, hogy megérinthessenek. Egy ilyen siker után egyenes út vezet a kokainhoz a limuzin hátsó ülésén.

Szerencsére nem így történt. a szülők tették meg a következő lépéseket az utazó színész jövendő pályája felé vezető úton, amikor a gyakori költözésekkel – Chelmsfordból Brentwoodba, onnan Barkingba, majd Billericay-be, később pedig Alresfordba, egy Winchester melletti kedves hampshire-i városkába – hozzászoktatták a gyerekeiket az állandó helyváltoztatáshoz. De bárhová is költöztek, Colin mindenhol tanúbizonyságot tett született előadói képességeiről. az órák közötti szünetekben is rendszeresen szerepelt, amikor az udvaron maga költötte történetekkel szórakoztatta iskolatársait.

Colin 11 éves volt, amikor apja megpályázott és el is nyert egy csereprogramban meghirdetett állást a St. Louis-i Florissant Valley Community College-ban. A tervet Shirley Firth is lelkesen támogatta. Gyerekkorában hét évig élt Iowában, és mindig is otthon érezte magát Amerikában. Colint a Hazelwood West Gimnáziumba íratták az 1972–73-as tanévre, de brit kiejtése és veleszületett félénksége miatt nem tudott beilleszkedni az iskolai közösségekbe, és reménytelenül idegennek érezte magát Missouriban. Bármennyire is igyekezett úgy beszélni, mint a helybeliek, mindig kiszúrták a brit kiejtését, és rendre meg is kapta az elmaradhatatlan megjegyzéseket.

Amerikát szerette, különösen Texast, ahová nyaralni vitték a szülei, hogy megnézzék Alamót és más nevezetességeket, amelyeket már ismert kedvenc westernfilmjeiből; de az iskolát ki nem állhatta. Ráadásul, az amerikai és a brit oktatási rendszer közötti különbségeknek köszönhetően, hamarosan átíratták az eggyel magasabb évfolyamba, ahol mindenki idősebb volt nála, ami tovább rontotta a helyzetét. Nem volt könnyű barátokat találnia egy olyan közegben, ahol a diáktársai már a drogokkal ismerkedtek, amikor őt még a játékvonata várta otthon. A többiek military shopokból öltöztek, amikor ő még ki sem nőtte az utolsó rövidnadrágját. Colin ezeket a hónapokat többnyire kedvenc könyvei társaságában töltötte, elmerülve a képzelet világában, amelyet sokkal vonzóbbnak talált, mint a valóságot.

*

1973-ban tértek vissza Angliába, miután a szülők tanári állást kaptak a King Alfred College-ban, a mai Winchesteri egyetem elődjében. David történelmet és társadalomtudományokat tanított, Shirley pedig, egy szakirányú PhD birtokában, összehasonlító vallástörténetet. Shirley több, az egyes kultúrák közötti különbségekkel foglalkozó írást is publikált, és lelkes társadalmi munkásként sokat tett – és tesz a mai napig – a harmadik világból érkezett menekültek érdekében.

Colin szülei – ma már mindketten nyugdíjasok – iskoláskorukban ismerték meg egymást Indiában, és sok tekintetben hasonlóan gondolkodtak, különösen a gyermeknevelésről, melyben kiemelt szerepet kaptak a könyvek, az igényes zene – mint Joan Baez és Woody Guthrie – és a tartalmas beszélgetések, leginkább az angol ITV közszolgálati televíziós csatorna programjainak rovására. Mindez abban a reményben, hogy így sikerül olyan értelmes, igényes és művelt gyermekeket nevelni Colinból és testvéreiből, akik egyenes úton követhetik szüleiket az egyetemre. az ITV-ben a tömegeknek szánt közönséges szórakoztatás eszközét látták, így Colin sok olyan műsorról lemaradt – Magpie, Crossroads, Coronation Street –, amelyek közkedveltek voltak osztálytársai körében, és nap mint nap szóba kerültek az iskolaudvaron. De nem ez volt az egyetlen különbség, ami elszigetelte iskolatársaitól. Az egykori igyekezet, hogy St. Louisban elsajátítsa a helyiek beszédmódját, kitörölhetetlen nyomot hagyott a kiejtésén, így most a saját hazájában vált idegenné, amikor az osztálytársai rásütötték a „jenki” gúnynevet. Colin mindent megtett, hogy beilleszkedjen, és igyekezett a hampshire-ieknél is hampshire-ibben beszélni, de hiába. Itt is kiközösítették, ahogy korábban St. Louisban és a Montgomery of Alameinben, ami a folytonos cikizés mellett ezúttal is gyakran fajult tettlegességig.

Sandro Monetti

Mindebben persze nem volt semmi rendkívüli. A legfrissebb statisztikai kimutatások szerint tíz emberből heten voltak alkalmanként vagy rendszeresen kitéve fizikai bántalmazásoknak az iskolában. Ugyanakkor arról sem szabad elfelejtkezni, hogy azokban az időkben, amikor Colin felnőtt, a hasonló kihívásokat, beleértve a fizikai erőszakot is, sokan a szocializáció és a jellemfejlődés hatékony eszközének tekintették. A gyermek Firthnek persze fogalma sem volt róla, hogy éppen a jellemét acélozzák, amikor újra és újra ellátták a baját. Utálta az osztálytársait, akiknek többsége az iskola tőszomszédságában épült, meglehetősen rossz hírű stanmore-i lakótelepről járt a Montgomerybe, és még jobban utálta a tanárait, akikről úgy gondolta, hogy azért nem szeretik, mert nem jeleskedett a tanulásban. Colin sohasem volt jó tanuló. Megbukott a hatodik osztályos záróvizsgáján (Nagy-Britanniában ennek a vizsgának az alapján döntik el, hogy egy 11–12 éves diák milyen iskolatípusban tanuljon tovább), és a Montgomeryben egy kémia felmérőt sikerült 3 százalékos eredménnyel abszolválnia. Csak az első fokozatú középiskolai vizsgáira szedte össze magát annyira, hogy tovább mehessen a felsőbb évfolyamra, addig mindössze kerékpározásból sikerült elsőre letennie a jártasságot igazoló vizsgát. Jobbára hadilábon állt a tanulással, különösen a merev, teljesítménycentrikus követelményrendszert nem szerette, de változatlanul falta a könyveket, és irodalomból a legjobbak közé számított. A tanár szülőknek rengeteg könyvük volt otthon, és Colin kedvére válogathatott közülük. Szívesebben olvasott Homéroszt és Camus-t – amikor annak is eljött az ideje –, mint a kötelezőkben előírt regényeket, amelyekkel az órákon foglalkoztak. az irodalom mellett csak a zene és a színjátszás érdekelte igazán. Szombatonként drámaórákra járt a testvéreivel a helyi közösségi házba, és gyakran szerepelt a környéken működő amatőr színtársulatok előadásain. Colin színjátszó-ambícióit és tevékenységét nem igazán értékelték az iskolában, tekintettel arra, hogy a művészetek nem tartoztak az intézmény főprofiljába. tűrték, mert tiltani nem tilthatták, de elismerés nem járt érte.

Colin egykori iskolája – ide járt annak idején Jack Dee, a komikus színész és a focista Wayne Bridge is – ma már lényegesen jobb hírnévnek örvend. Időközben átkeresztelték King’s Schoolra, bevezették a koedukált oktatást, és az utóbbi évek kiemelkedő vizsgaeredményeinek köszönhetően ma már a környék egyik legjobb iskolájaként tartják számon. A King’s néhány évvel ezelőtt mégsem az eredményeivel, hanem a szokatlanul szigorú egyenruha-viselési szabályzatával hívta fel magára a sajtó figyelmét. Felháborodott szülők beszámolói szerint előírták a gyerekeiknek, hogy milyen alsóneműt viselhetnek az iskolában – fehér vagy fekete alsónadrág a fiúknak, fehér, szivacs nélküli melltartó a lányoknak. Az iskola vezetősége azzal védekezett, hogy ezek csupán javaslatok voltak, nem előírások. A King’s-ben ugyanakkor a szabályostól eltérő hajviseletet sem tolerálják: a 13 éves Kirby Moore-nak például 2008-ban felfüggesztették a tanulói jogviszonyát, mert egy alkalommal festett hajjal jelent meg az iskolában. Az iskola egykori diákja, a 36 éves James Lowman így mesél a King’s-ről: „Nem emlékszem, hogy valaha is szóba került volna Colin Firth neve. Hogy annak idején ő is oda járt. Nemigen verték nagydobra. Mi tudtuk, hogy Jack Dee is odajárt, és hogy ugyanúgy utálta, mint Colin. Montgomery vagy King’s, mindig is a környék egyik legszigorúbb iskolája volt. Tősgyökeres »old school« a maga merev, tekintélyelvű vezetői hierarchiájával és a szigorú szabályaival: kötelező egyenruha-viselés, tiszteletadás – valahányszor egy tanár belépett az osztályba, felállással kellett üdvözölni – ilyesmi. Nem mondom, jó iskola volt, de meglehetősen régimódi.”

Colin boldog volt, amikor végre maga mögött tudhatta az iskolát, és még boldogabb lett, amikor felvették a hampshire-i Eastleigh-ben működő Barton Peveril College dráma szakára. Ekkor már minden vágya az volt, hogy színész legyen. a dráma tanszéknek kifejezetten jó híre volt, és Colin nagy várakozással kezdte meg tanulmányait, abban a reményben, hogy innen egyenes út vezet a színészpálya felé. Az ifjú Firth úgy érezte, sohasem lenne boldog és sikeres egy hagyományos polgári pályán. Még a gondolattól is irtózott, hogy reggelente öltönyben és nyakkendőben induljon munkába egy irodába vagy hivatalba. A színészet azért is tűnt annyira vonzónak számára, mert ezen a pályán nem kellett öltönyt hordania – a sors iróniája, hogy legtöbb szerepét éppen ebben a viseletben kellett játszania. Az első film, amelyet szülői kíséret nélkül nézett meg, a Le Mans volt, mely olyan nagy hatással volt rá, hogy elhatározta, egyszer ő is benevez a híres 24 órás autóversenyre. Egy másik korai kedvence az On her Majesty’s Secret Service volt. A film hatására sokáig kísértette a gondolat, hogy kémként szerez nemzetközi hírnevet és elismerést. A végső döntést, amellyel elkötelezte magát a színészet mellett, 14 évesen hozta meg, amikor először látta az A Man For All Seasonst (Egy ember az örökkévalóságnak) a televízióban. Valósággal lenyűgözte Paul Scofield Oscart érdemlő Morus-alakítása, és maga a szerep, az a belső erő és tartás, amellyel a humanista tudós és politikus kiállt az eszméiért a zsarnoki VIII. Henrik királlyal szemben, akit Robert Shaw alakított a filmben. Arról ábrándozott, hogy egyszer ő is eljátszhat majd egy ilyen rendkívüli, tántoríthatatlan jellemet. Elhatározását megosztotta a szombati iskolában tanító drámatanárával, Freda Kelsallal is, aki lelkesen támogatta a tervet. Colin ezt követően a családjának is ünnepélyesen bejelentette, hogy színész lesz, mégpedig olyan, mint Paul Scofield, de míg Firth az eljövendő Oscar-díjas szerepekről álmodozott, a két egyetemi tanár szülő nem sok reményt fűzött fiuk színészi pályájának sikeréhez, és ezt közölték is vele.

Az apja arról próbálta meggyőzni, hogy csak egy egyetemi diploma birtokában lehet biztos állása és jövedelme – ne felejtsük el, hogy abban az időben még valóban létezett biztos állás bizonyos szakmákban és munkaterületeken.

Egy este, amikor együtt nézték a tévét, az anyja a képernyőre mutatva, ahol éppen egy tömegjelenet következett, az alábbi szavakkal fordult Colinhoz: „Látod azt a sok embert ott az utcán? Mind színészek. Te is ezt akarod csinálni? Mert a legtöbb színésznek ennyi jut. Ketten mondják a szövegüket a kamera előtt, kétszázan pedig fel-le sétálgatnak mögöttük a háttérben.” Colin csak annyit mondott válaszképpen, hogy ő nem sétálgató lesz, hanem egyike a szövegmondóknak.

Arról persze fogalma sem volt, hogy fog odáig eljutni, ahogy a színészi pálya kihívásaival sem igen volt még tisztában, de az elhatározása felmentette a kemény tanulás kötelezettsége alól, és lehetővé tette, hogy minden energiáját a színjátszásra fordítsa.

A színészet egyetlen potenciális alternatívája a rockzene volt. Paul Scofieldnek csupán a legismertebb rocksztárok, Colin kamaszkori bálványai lehettek kihívói: Mick Jagger, John Lennon vagy a fő kedvenc, Marc Bolan. Kapott egy gitárt, és elkezdett zeneórákra járni, ahol a Hot Love és a Paint in Black helyett a szülei kedvenceit, a Kumbayát és a Lord of the Dance-ot kellett tanulnia. Az iskolában nem tanulhatott gitározni, mert a Montgomeryben a gitár nem számított „komoly” hangszernek. Hasonló volt a helyzet a szaxofonnal is. Tanárai azt ajánlották, hogy tanuljon inkább euphoniumozni – a tuba egy karcsúbb változata –, de Colin nem kívánt élni ezzel a lehetőséggel. Egy idő után fel is hagyott a zenetanulás tervével, és csak a 20-as évei elején vette újra kezébe a hangszert. A színjátszás szeretete azonban megmaradt, változatlanul a színház és a film jelentette számára a jövőt, a siker, a boldogság ígéretét.

Amikor elvégezte a középiskolát, a nukleáris háború fenyegető rémének árnyékában komolyan tartott tőle, hogy nemsokára sem színházak, sem közönség nem lesznek, ahol és akiknek játszhatna. Egy alkalommal azt mondta az apjának: „Egyetlen generációnak sem kellett ilyen rettegésben kezdenie az életét, mint nekünk”. Az apja azonban, aki tisztában volt a történelmi folyamatok ciklikus mozgásával, korántsem látta ilyen sötéten a dolgokat, és csak ennyit mondott: „hallottál már a kubai rakétaválságról?”

Fordító: Gellért Marcell