A Garmann-para | Stian Hole: Garmann nyara

Írta: Jónás Erika

A mese gömbölyű. Amíg a kisded még nem olyan ügyes, addig elgurul. Jó móka. Majd amikor már elég ügyes, hogy elkapja, akkor hosszú-hosszú ideig pattog a gyerekszoba falai között. Aztán még rá lehet ülni, körbeugrálni a lakást. Az uszoda vizében rá lehet borulni és így tovább. Mikortól egyenesedik ki a történet? És aztán mikortól kuszálódik össze? Az egyik lehetséges pillanat: a gyerek hat-hétéves kora körül, amikor a külvilág „kötelezően” behatol az életébe, iskola formájában. Stian Hole [ejtsd: Sztian Hul] talán így gondolja, hiszen ezt a pillanatot kapja el Garmann nyara című gyerekkönyvében.

A kötet nem mindennapi tárgy. Mint gyerekkönyv – bizony be kell vallani – egyöntetűen negatív kritikákat kapott a kör­nyeze­temben. Igaz, a felnőttek körében. Mert a képek – szókimondóak, ez tény. A felnőttek meghökkennek, aztán vérmérsékletük szerint ítélnek.

A hároméves hercegnő viszont már a saját polcára pakolta, időnként előveszi. Ő még nem szorong (remélhetőleg) semmilyen ismeretlentől, mindenesetre élvezi a könyv képeit. Hatéves ismerősöm sajnos nincs. Ami engem illet, nekem egyre inkább tetszik. Jobban tetszik, mint elsőre. Ez jó jel. (A jó könyv jele?)

Garmann (már a neve is milyen komoly) a nyár utolsó napján házuk kertjében: az almafán, a sövény mögött gubbaszt, lógatja a nóziját, figyel. Holnap iskola. Nézi a kert hulló virágszirmait, leveleit, szen­dergő kilencvenéves nagy-­nagy­né­nikéit, akik álmukban már egy ugyanilyen csodás, csak sokkal-sokkal nagyobb kert felé tipegnek mosolyogva.

Kérdezget mindenkit, apát, anyát, néniket: „Te mitől tartasz?”, „Te aggódsz valami miatt?”, „Ugye, nemsokára meg fogsz halni?”. Igen, mindenki aggódik valami miatt (bár a nénik a halál miatt nem túl látványosan). Garmann úgy érzi, még nincs felkészülve erre az új világra, ahol már számítanak a dolgok, ahol teljesíteni kell. És ő még nem tud úszni, biciklizni, még egyetlen foga sem mozog.

Talál egy halott verebecskét, törékeny, megsimogatja puha kis testét, majd eltemeti. Enélkül a kismadár sem juthat fel a nagy kertbe – és majd a nénik sem, és senki sem, gondolja talán Garmann, csak nem teszi hozzá.

Ez a könyv nem magyaráz túl sokat, nem is beszél mellé: igyekszik a lényegre koncentrálni: egy kisfiúra és a nagy kérdésekre. A gyerek – amúgy skandináv módra – felnőttnek van nézve. Bizonyára jelen időben írta a szerző, Vaskó Ildikó mindenesetre úgy fordította, így igyekezve még közelebb hozni ezt a szorongó kis hőst, aki holnap iskolába megy.

A képek is ilyen lényegre törőek: tulajdonképpen inkább a képek mesélnek, a szavak csak illusztrálnak.  A jelenidő a hiperéles (kollázstechnika), a fantasztikus valóság és a még fantasztikusabb gyermeki képzelet által közösen teremtett képekkel együtt mesél, teljes egységben. Hát persze, hiszen Stian Hole-é a történet is és a kép is.

Olyanok valahogy ezek a képek, mint amilyenek a felnőttek képzeletében élő (álló)képek saját maguk gyerekkoráról. Valami óriásira nagyítva (pl. egy nagy szemölcs egy néni orrán), meg ahogy egyentutyiban, egyengurulós kis szatyrot húzva maguk után „egyszerre lépnek” – és persze mogyorótortát is kapnak estére. Vagy pl. egy elképzelt kép egy elképzelt jelenetről, ahogy egy öreglány egy gördeszkán pörög. Ahogy a virágok égővörösebbek, a fák hatalmasabbak, ahogy a sövényben pontosan száz veréb lakik (pontosan úgy, ahogy gyermekkorunk kertjében volt valaha). Ahogy az emlékezet és a képzelet épít, és segít is abban, hogy könnyebben átkecmeregjünk egy nehéz napon.

Ez a gyerekkönyv lehet, hogy „réteggyerekkönyv”. Azok a szülők fogják megvenni, akiket nem riaszt el a műfogsor a pohárban, egy kilencvenéves arc ráncai, a Garmann mellkasáról készült röntgenfelvétel, az elhullott veréb a kicsi fejfájával (megértjük azokat is, akiket igen) meg Hanna és Johanna, a rettenetes ikrek (főleg az utóbbiak) – viszont megindítja őket az ablakon kinézve mélázó, szőke üstökű, pilincka kisfiú képe.

Garmann életében ezentúl a világ, a kert, a nyár sosem lesz már gömbölyű. Nagyon is lesz vége, most már mindig. A nyárvég, a vasárnap este szomorúságához már elég érett egy hétéves is, és feldolgozhatatlan egy negyvenéves számára is.

Szóval nincs mese. Para nélkül nem lehet megúszni. Viszont meg lehet úszni, az a jó hírünk (anyáé, apáé), és úszni is megtanul az ember előbb, utóbb. És az is bizonyos, hogy van gyerek, akinek segíthet ez a könyv. Az ő anyukája ezt tudni fogja. Apukája meg pláne. Talán mert neki is jól fog jönni időnként.

Fordító: Vaskó Ildikó

Stian Hole: Garmann nyara
Scolar Kiadó, 2012

• Fülszöveg
• Olvass bele!

»Stian Hole: Garmann nyara – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«