Siri Kolu: Mi, Banditáék! (részlet)

Posted on 2012. június 14. csütörtök Szerző:

0


1. fejezet | amelyben megtudjuk, milyen is egy rablófurgon, és mi történik akkor, ha Vakmerő Károly rögtönöz

Június második hetében raboltak el. Örülök, hogy elraboltak. A nyár már amúgy is romokban hevert. Úgy volt, hogy biciklitúrára indulunk, de otthon maradtunk, amikor szemerkélni kezdett az eső, éppen csak egy kicsit. Úgy volt, hogy sátorozni megyünk, de apának befutott valami rendkívüli munka, így mégsem mentünk. Remek közös tevékenység az egész család számára! Apa mindig ezt hajtogatja, amikor programot szervez, de tőlünk, lányoktól még egyszer sem kérdezte meg, hogy mit szeretnénk csinálni. A tervei pedig sose valósulnak meg. Többé nem is dőlök be semmiféle nyári ígérgetésnek, mert állandóan visszavonják.
Azon a napon, amikor olyan kánikula volt, mind a négyen apa új kocsijában ültünk, csomagokkal fölpakolva, úton a nagyihoz. A nyári programok közül ez volt a legunalmasabb, legalábbis szerintem és Vanda szerint. Mindketten már amúgy is rosszkedvűek voltunk, és egy zacskó vegyes cukorkán civakodtunk. Vanda, az idősebb testvér jogán, mindig magának akarta az összes medvecukrot, pedig tudta, hogy én csak azt szeretem. Kizárólag az autó formájút. De muszáj volt idegesítenie, mint mindig. A kocsiban éppen a következő zajlott:
– Azonnal fejezzétek be ezt a zenebonát ott hátul, vagy mindketten repültök, még mielőtt a pizzázóhoz érünk! – fenyegetőzött apa.
Vanda rám öltötte a nyelvét, amin egy medvecukor autó díszelgett.
– Csak hallgassatok apátokra! – próbálkozott anya, bár senki nem figyelt rá. Anya nem fordult hátra, mindig előre, az út irányába kellett néznie, különben rosszul lett.
– Vilja, nem szabad lopni! Neveletlenség, csúnya dolog.
Mint mindig, most is én voltam a hibás. Örökké Vanda került ki győztesen minden helyzetből.
– Tolvaj! – csúfolódott.
– Álszent keselyű! – mondtam, amikor senki sem állt mellém.
Egyáltalán nem voltunk fölkészülve a támadásra. Ez is csak egy szokásos nyári nap volt, és javában veszekedtünk.
Abban a pillanatban nekünk ütközött a rablóautó.
Jóval később, amikor külső szemlélőként már több rablásnak is tanúja voltam, könnyen el tudtam képzelni, mi játszódhatott le akkor a rablófurgonban. A távcsővel megfigyelt célpont – a mi autónk – egy kanyar takarásában volt. A rablóautó támadósebességre kapcsolt. A kalózzászló a tetőablakon át kibukkant a teleszkóp rúdján, és vadul lobogni kezdett. Bandita Hilda fékezés nélkül, egy elegáns mozdulattal levágta a kanyart. Egészen biztos vagyok benne, hogy a világ összes gondatlan sofőrje közül Hilda a legfélelmetesebb. Általában bikiniben vagy ujjatlan pólóban vezetett, mivel mindig teljes gőzzel kormányzott, és folyton melege volt.
Az autó belsejében a Bandita család többi tagja készen állt a bevetésre. Vakmerő Károly, a rablóvezér már az egyik katapulton csüngött, pompás rablóhajfonata lobogott a szélben. Arany Petó a másik katapultba kapaszkodott, és vérfagyasztó rablómosolyát gyakorolta.
– Elég nagy vagyok már a rabláshoz, de tényleg – könyörgött Kalle. – Már ezt a kést is megélesítettem.
– Á, hát nálad van a zöldségpucoló kés – szólalt meg Hilda mama, szemét az úton tartva.
– Persze, aztán meg majd ha ott leszel az autónál, és azt kéne mondani, hogy kezeket fel, elkezdesz sírni – mondta Hele, és mit sem törődve az őrült irammal, a lábujjkörmét lakkozta, mindegyiket más színűre. A tizenkét éves Hele született tehetség volt mindenben, ezért ő volt a család legveszedelmesebb rablója, olyan veszélyes és vad, hogy nem is hagyták, hogy részt vegyen az akciókban, hacsak nem kifejezetten az elrettentés volt a cél. Hele hátul ült, a lábujjait a levegőben tartva, tökéletesen egyensúlyozott, bár az autó fara ide-oda lengett, ahogy rablómama fokozta a sebességet.
– Hallgass csak apádra! Apád tuggya, mi a legjobb – nyilatkoztatta ki Arany Petó. Arany metszőfogai megvillantak, ahogy az egyik katapulton lógva megpróbált Kalléra mosolyogni. A külső szemlélő számára olyan lehetett, mintha egy tigris vicsorogna. Egy tigris két aranyfoggal.
– Majd ha apád asztat monggya, hogy készen állsz, akkor készen állsz.
– Oké – mondta Kalle. – Ez valószínűleg akkor lesz, ha nyugdíjba megy.
Vakmerő Károly a katapulttal egészen Kalle orra elé lendítette magát.
– Ide hallgass, kölyök! Én TÉNYLEG SOHA nem megyek nyugdíjba! Ismételd meg!
A kilencéves Kalle megijedt, ugyanakkor el is nevette magát.
– Ööö… TÉNYLEG nem mész nyugdíjba. SOHA! Oké, oké.
– Menő vagyok, rémisztő és erős, mint az acél!
Hilda mama kecsesen bevágódott a rablóautóval a BMW-nk elé, megállásra kényszerítve az út közepén, és elkezdődött a kilövés előtti visszaszámlálás. Ez azért fontos, hogy mindenki egyszerre tudjon cselekedni.
– Parkolás! Most! Kapcsolat! Most! Öt, négy, három, kettő, katapult kész. Kilövés!
A visszaszámlálás alatt a következő történt: a „parkolás” pillanatában éles fékcsikorgás hallatszott, ahogy a sebesség nullára csökkent. Az autó hirtelen rándulással megállt. A „kapcsolat”-nál az első ajtók kicsapódtak. Számlálás közben Vakmerő Károly és Arany Petó szilárdan megvetették a lábukat az ajtónál, és minden erejükkel arra összpontosítottak, hogy – a katapult segítségével – egyetlen ugrással a célpontnál teremjenek. Egészen pontosan egyidejűleg a „kilövés” parancs elhangzásával.
– Szemtanúk ne maradjanak! – kiáltotta Hele, amikor Vakmerő Károly és Arany Petó kiröpítették magukat a rablóautóból a lehető legjobb támadóállásba. Egyenesen elénk. Minden nagyon gyorsan történt. Vanda azt hitte, hogy egy valóságshowba csöppentünk, és annál a résznél, amikor Vakmerő Károly elragadott engem és a cukorkás zacskót a hátsó ülésről, egy pillanatig hatalmas csalódást érzett.
– Hé! Ne Vilját vigye! Én sokkal jobb versenyző vagyok!
Nekem csak egy dologra maradt időm. Miközben a nagy, szőrös mancs közeledett felém, felkaptam az egyetlen számomra fontos tárgyat: a rózsaszín naplómat, ami nélkül egy lépést sem tettem sehová.
A rablótámadás a legkisebb ellenállás nélkül zajlott le. Az autónkat villámgyorsan kirámolták. Apa csak azon izgult, nehogy megkarcolják a kocsit. Még elveszítene egy bónuszt! Miután Banditáék furgonja elhajtott a helyszínről, eltartott egy ideig, amíg a családom rájött, hogy már nem vagyok a kocsiban.
– Ez derék munka volt! – mondta Vakmerő Károly elégedetten, amikor a zsákmánnyal együtt visszalendült az autóhoz.
A katapulton való hintázástól felfordult a gyomrom. A vidám parkban sem bírtam soha a hullámvasutat.
– Katapult be! Most! – vezényelt Hilda. – Ajtók! Most! – Két csapódás hallatszott. – Gázt! Most!
A rablóautó hatalmas csikorgással elhagyta a terepet. Csak amikor mozgásba lendült, ébredtem rá, hogy minden kétséget kizárva rossz járműben ülök, úton az ismeretlen sorsom felé.
– Derék rablók és útonállók! Csak nem medvecukor autót látok?! – kiáltotta Arany Petó, és a zacskót a hátsó ülésre hajította. – Valakinek jó ízlése van a cukorkák terén.
– Ez meg mi? – kérdezte Hele, és villámló szemmel tekintett rám.
Miközben a hátsó ülésre tuszkoltak, megpróbáltam karmolni és kiabálni. Hiszen ha valakit elrabolnak, illik legalább valamiféle zajt csapnia. De még csak figyelemre se méltattak. Mindnyájan a zsákmányt nézegették. Vanda, apa, anya cuccait, és az én holmimat. Ott volt apa oldalzsebes rövidnadrágja és a Finn erdei bogyók szamárfüles példánya. Anya kedvenc bikinije, amit Hilda felpróbált. Vanda csillámos körömlakkja és körömdíszei, amelyeket Hele hasznosnak minősített, és bedugta a saját ládájába. Anya úti patikája, amelyben a szúnyogcsípés elleni kenőcstől kezdve a szemránckrémig mindent tartott. Szegény anya, a nélkül a kenőcs nélkül szörnyűségesek lesznek a szúnyogcsípései. Észrevettem, hogy tőlem szinte nem raboltak semmit. Az egyetlen ismerős holmim a szürke, kapucnis felsőm volt, amit a hideg esték miatt pakoltunk be, és amiről éppen most derült ki, hogy pontosan illik Kalléra.
– Hé! – próbáltam magamra vonni a figyelmet.
Egyedül a korombeli fiúnak keltettem fel a kíváncsiságát. Leeresztette maga mellé a pulcsimat, mintha lelkiismeret-furdalása lenne a zsákmány miatt. Megpróbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne.
– Hé, figyeljetek! – A hangom vékony kis nyekergésnek hallatszott.
Az autó egyre jobban hánykolódott, mivel Hilda mama igyekezett teljes sebességgel hajtani, miközben hátrafelé bámult, nem pedig előre, ahogy kellett volna.
– Károly! Mi?! Az?! Ott?! – Hangjától a kocsiban fagyos lett a levegő, mint egy frizsiderben.
– Micsoda? Mire gondolsz? – próbálta megjátszani magát Vakmerő Károly.

Siri Kolu

– Az a gyerek, ott! Magyarázatot! Most rögtön!
Csak egyvalaki volt rettenetesebb Helénél, mégpedig Hilda, ha elvesztette az önuralmát. És most nagyon közel állt hozzá.
– Mindig azt mondod, hogy én nem tudok gyors döntéseket hozni – mondta Vakmerő Károly sértődötten. – Hogy nem vagyok jó problémamegoldó, pedig itt volna az ideje, hogy az legyek. Hogy csak ösztönösen! Na, tessék, most megcsináltam! Most az egyszer a saját fejem után mentem. Villámgyorsan, főnökhöz méltóan döntöttem. Azonkívül meg – itt Vakmerő Károly cinkosan rávigyorgott Kalléra –, mielőtt nyugdíjba vonulunk, mindnyájunknak joga van egy rögtönzött rabláshoz.
A kocsi egyre elképesztőbb sebességgel száguldott. Az egyik pillanatban még az ismerős betonúton mentünk, ami a nagyihoz vezetett, de aztán egy kézifékes fordulással egy földútra hajtottunk, amit már nem ismertem. Tudtam, hogy ezen a szakaszon apa még akkor is szem elől tévesztené a rablóautót, ha eddig megpróbált volna követni minket. Teljesen egyedül maradtam, egy autóban ezzel a félelmetes bandával.

Fordító: Szakonyi Csilla