Nógrádi Gábor: Marci öröksége (részlet)

Posted on 2012. június 13. szerda Szerző:

0


1. fejezet | A kitagadott fiú örököl * A testvéri gyűlölet oka * Mért verekszik össze Marci és Ricsi? * Tünde és egy elszakadt póló

Az ősz hajú, fehér szakállú arab férfi, kis fehér sapkával a fején, a hatalmas ágyon feküdt. Szemét becsukta. Nehezen lélegzett. Szava el-elakadt, miközben a végrendeletét diktálta az ügyvéd fiatal írnokának.

– Százmillió dollár értékű vagyonom felét Szálemre, Magyarországon élő fiamra hagyom – mondta.

Szempilláját lassan felemelve, véreres barna szemével a lányára nézett.

Fatima az aranyozott karfájú fotelben ült, az ágy közelében. Barnás arcbőrén látszott, hogy elsápad. Mások, idegenek, talán nem vették volna észre az elhalványodó bőrszínt. Az apa azonban ismerte a lányát. Tudta, hogy a mindig konok és céltudatos Fatima élete negyven éve alatt ritkán sápadt el. S ha mégis, akkor harag és düh tombolt benne némán vagy fájt a hasa. Az öreg sejtette, hogy a lányának most nem a hasa fáj.

Az ügyvéd – alacsony, kopaszodó férfi – levette a szemüvegét, és idegesen tisztogatni kezdte. A tisztításhoz használt meglehetősen mocskos szarvasbőrt zakója egyik titkos kis zsebéből halászta elő.

Egész életében a most haldokló egyiptomi milliomost, Ali Ahmed Bedzsavit és családját szolgálta. Sok bonyolult feladata volt már. Ezek dollármilliók megszerzéséről, vagy a család ellenségeinek megbüntetéséről szóltak. De egyik sem volt ilyen váratlan és nehéz, mint ez a végrendelet.

– Szálem fiamat egykor kitagadtam – folytatta nehéz lélegzetvétellel az ágyban fekvő magatehetetlen öreg. – Kitagadtam, mert – szigorú tilalmam ellenére – magyar nőt vett feleségül, amikor Budapesten megszerezte az orvosi diplomáját… Tizenöt esztendő telt el azóta. Ezek az évek számomra a szenvedés évei voltak. Szeretett fiamra nagy szükségem lett volna a munkámban és az életemben. Ő azonban tőlem távol, talán méltatlan, szegényes körülmények között élt és él… Ha él még…

A beteg elhallgatott, hogy visszafojtsa kitörni készülő könnyeit.

Ritkán sírt. Utoljára talán tíz éves korában, amikor egy királyi fogadáson órákig állt a trónteremben és bepisilt. Felnőtt korában azonban sohasem ejtett könnyet. Most is úgy gondolta, hogy egy férfi, aki egész életében parancsokat osztogatott, és emberek sorsáról döntött, az betegen, a vég felé közeledve sem gyöngülhet el annyira, hogy sírjon.

– Betegségem és a közeledő elmúlás arra figyelmeztet – folytatta néhány pillanat múlva Ali Ahmed –, hogy hibáinkat belátni, bűneinket megbánni, tévedéseinket kijavítani sohasem késő. Keressétek meg a fiamat, vagy ha – Allah óvja meg! – nincs az élők sorában, keressétek meg a gyermekeit, és tegyétek őket gazdaggá. Ez a végakaratom. Hozzátok ide, hogy aláírjam.
Az ügyvéd Fatimára pillantott. Az asszony sötét, bokáig érő ruhájában mozdulatlanul ült a fotelben. Tekintetét mereven apja arcára függesztette. Mintha el akarná varázsolni az öreget, hogy változtassa meg a végrendeletét. De az apa már nem nézett a lányára. Aláírta a papírt és behunyta a szemét.

Forró májusi nap volt Kairóban. Bár a hatalmas szobában kellemes hőmérsékletet biztosított a klímaberendezés, az ügyvéd izzadt. Ezt az órát szívesen kihagyta volna az életéből. Tudta, Szálem nővére mindent megtesz majd, hogy gyűlölt öccse egy centet se kapjon az örökségből.

*

A nagydarab Kaposi Ricsi fájdalmában feljajdult és összerándult, amikor Marci felrántotta a térdét. Az alacsony, fekete hajú fiúnak ezzel a mozdulattal sikerült ledobnia magáról termetes osztálytársát, és fölébe kerülni. Miután Ricsi hasára ült, eszeveszetten csapkodni kezdte Ricsi fejét, nyakát és vállát. Ütötte, verte, ahol érte.

– Ki a terrorista?! – üvöltötte. – Ki a terrorista?!

– Hagyjátok abba! – kiabált felettük Tünde. Vörös haja a szemébe lógott. – Hagyjátok abba! – ismételgette, és Marci pólóját rángatta, hogy leszedje a védekezésbe szorult Ricsiről. Körülöttük azonban néhányan nem értettek egyet a lánnyal.

– Üsd-vágd, nem apád! – kiabálták és röhögtek.

Jól nevelt tizenegy éves gyöngéd lelkületű lurkók jártak az ötödik b-be. Az anyucik és apucik otthon bájos és udvarias gyermekei néha-néha így vesznek meg a vérszagtól az általános iskola ötödik, hatodik stb. osztályában, ha nincs a közelben tanár, vagy egyéb felnőttnek nevezhető élőlény. Mert a legtöbb gyerekben két ember lakik. Az egyik többnyire észnél van.

Rángatás közben végül Tündének sikerült elszakítania nyaktól vállig Marci pólóját. A fiú azonnal fordult, hogy lendületből pofon kapja a tettest, de amikor elévillantak a zöld szemek, és a tűzvörös haj, visszafogta magát, és egy pillanatnyi tétovázás után felkelt áldozatáról.

Ekkor futott be Nusinusi.

Nusinusi (hivatalos nevén Mónus Anna tanárnő) az ötödik b osztályfőnöke volt. Ebben a beosztásában hol tigrist, hol anyamackót kellett alakítania. Most éppen a tigrisváltozat volt műsoron.

– Nem tudtok nyugton maradni, átokbanda? Megbolondultatok? Lefújjam a kirándulást? – bömbölte az alacsony, kövérkés asszony, aki nyaktól felfele Julia Robertsre hasonlított mosolygós állapotában.

Magyar irodalmat és angol nyelvet tanított, ha a diákjai hagyták.

Kaposi feltápászkodott a földről, és igyekezett összetört végtagokkal vánszorgó félholt gladiátornak látszani. Ő volt ugyanis a hunyó: a verekedés okozója.

– Ki kezdte? – kérdezte Nusinusi vészjósló sziszegéssel, mire Ricsi Marcira bökött.

– Ez az állat! Nekem jött, mint egy terrorista!

Marci már mozdult, hogy újra a szemétkedő torkának essen, legyen meg Allah akarata, itt fojtja meg ezt a mocsadékot, de Tünde a fiú elé ugrott.

– Nem igaz, Nusi néni! Kaposi azt mondta, hogy Marci terrorista, mert az apja arab.

A tanárnő némán nyelt egyet.

Mért nem ment ő állatidomárnak, ahogy kiskorában akarta?! Oroszlánok és krokodilok között csupa derű és kacagás lehet a munka az iskolai élethez képest.

– Richárd! – kezdte, és el akarta kérni az ellenőrzőt, hogy a fiú apját behívja. Aztán csak nyelt egyet. Mi értelme van megveretni a fiút a két méteres, másfél mázsás hentes papával? Ki lesz jobb tőle? Kinek lesz jobb tőle?

– Richárd! – kezdte újra halkabban, de ijesztőbben. – Ha ez a szöveg még egyszer elhangzik, akkor te nem jössz velünk Ausztriába. És szeptembertől nem jársz ebbe az osztályba. Gyűlölöm, ha egy másik embert a származása miatt csúfolnak. Te is epét hánynál dühödben, kisfiam, ha egy francia vagy olasz gyerek azt mondaná neked, hogy büdös magyar! Nem írok be az ellenőrződbe, és nem szólok apádnak. Ez a mi ügyünk, ez az osztály ügye. Ezt nekünk kell megoldani. – Majd még hozzátette. – Az osztály egyébként szégyellje magát. Ahelyett, hogy megakadályoztátok volna a verekedést, hergeltétek őket.

Csend volt. Aztán Tünde csak ennyit mondott:
– Bocsánatot kérünk! – És a többiekre nézett.
Néhányan bólintottak.
Néhányan azonban csak bambán ide-oda pislogtak. Miért kellene bocsánatot kérni? Élvezetes kis bunyó volt. Kár, hogy már vége. És egymásra vigyorogtak.

Nógrádi Gábor

A butaság fertőző, mint a lábgomba, csak, sajnos, nem viszket.

Nusinusi szerzett egy alig használt pólót Marcinak, amelynek a hátán az iskola címere virított: egy szárnyas ló.

– Ez sokkal szebb, mint a másik volt – nevetett Tünde, és a haja is lángolt a vidámságtól.

– Kösz! – motyogta Marci. – Majd szakítsd el ezt is, hátha kapok egy még szebbet. – És elvigyorodott.

Olyan szerelmes volt Tündébe, hogy néha a saját neve se jutott eszébe, ha a lányra nézett. Pedig elég különös vezetékneve volt. Bedzsavinak hívták. Bedzsavi Mártonnak.

Nógrádi Gábor: Marci öröksége
Móra Kiadó, 2012.