Szántó T. Gábor: Édeshármas (részlet)

Posted on 2012. május 30. szerda Szerző:

0


Ismerkedünk

Szenvedtem az egyedülléttől. Otthonról bemenekültem a kiadóba, és rettegtem, hogy haza kell mennem. Esténként vártam a pillanatot, amikor bevehetem az altatót, hogy megrövidítsem az ébrenlét szorongással és kilátástalansággal teli óráit. Sejtelmem sem volt róla, hogy találok új nőt, az életet egyedül elviselni pedig elképzelhetetlennek tűnt.

Sárival az egyetemen ismerkedtem meg, korábbi barátnőimmel ismerőseim révén, házibulikban, hanuka- vagy purimbálokon, zsinagógák mindig kissé hideg kultúrtermeiben, ahol imádkozás után, vagy olykor helyett, ott maradhattunk beszélgetni. Az akkori társaság szétesett, hajdani barátaim házasságban éltek, gyerekeket neveltek, vagy magányosan kallódtak, mint én. Baráti körükben nemigen akadt szóba jöhető jelölt, s ha mégis, kínosnak éreztem a közvetítést. Akik párban éltek, nem jártak szórakozni; akkor találkoztunk csupán, ha meglátogattam őket. Nem szívesen szembesültem mások családi idilljével, de nemigen volt választásom: a magány elől menekültem hozzájuk. Ilyen körülmények között viszont nem futhattam össze senkivel. Rá kellett jönnöm, változtatnom kell az életemen, csak azt nem tudtam, hogyan. Nem bíztam abban, hogy találhatnék valakit, aki elfogad. Túlságosan bonyolult képletnek láttam magam.

– Adj le egy kicsit az igényeidből, fiam – mondta anyám. – Egy kicsit kevésbé szép, kevésbé okos, de nyugodtabb lány kéne melléd. Aki elfogad. Mintha csak azt mondta volna: eljött az igazság pillanata. Hendikepes vagyok, ne is számítsak jobbra, mint amit érdemlek. Eszembe jutott apám vicce egykeségemről: a prototípus félresikerült, a sorozatgyártást nem kezdték meg. Mindig rosszul éreztem magam, amikor ezt mondta, különösen, ha mások előtt emlegette, most mégis kezdtem úgy érezni, igaza van. Vagy talán éppen a vicceitől lettem ilyen?

Egy barátom látott el alapvető tanácsokkal, hogy kell kiválasztani a megfelelő jelöltet:

– Bemész egy buliba, kiszúrod a legjobb nőt. Megszólítod, hosszasan beszélgetsz vele, hozol neki egy italt, kérdezgeted az életéről, aztán mellékesen felhívod magadhoz még egy utolsó pohárra. A többi megy magától.

Nem hittem el, hogy bárkinek is kellenék.

– Árva és meddő lányt akarok – ironizáltam magamon.
A hallban ültünk reb Slojménál, a szétnyitott étkezőasztal két oldalán. Káosz volt az asztalon, felbontatlan levelek, számlák, könyvek, születési anyakönyvi kivonatok és különféle héber szövegek fénymásolatai.

– Ne vicceljen ezzel.
– Mégis, mit tegyek, ha mindig olyan lányokba szeretek bele, akiknek hányatott a gyerekkoruk? Mondja, miért? Aztán pedig elmondjuk egymásnak az összes gyerekkori sérelmeinket, és közösen szomorkodunk, mert együtt örülni, szórakozni nem tudunk. Mi a fenét tegyek? Ne mosolyogjon, ebben semmi vicces nincs! – emeltem fel a hangom, mivel szokatlanul derűs tekintettel hallgatta vergődésemet. Aztán én is elmosolyodtam zavaromban. Nem tudtam volna megmondani, miért.

– Árva és meddő… – ismételte meg a szavaimat. – Nem örül – nézett rám továbbra is derűsen –, hogy ilyen tisztán és pontosan meg tudja fogalmazni a problémáját?
Pofát vágtam.
– Sokra megyek vele.
– Ahhoz, hogy az ember meg tudja oldani a gondjait, nem árt, ha tudja, mik azok, nem gondolja? – kérdezte. – Legyen kíváncsi önmagára. Tartsa érdekesnek a tapasztalatát. Tűnődjön rajta, hogy miért. Egy kicsit sem érdekli, hogy mindez miért van így? Vagy próbálkozzon mással, feltéve, hogy mást akar. Ha pedig nem akar gyereket, keressen olyat, akinek már van. Azt persze meg azért nem tudja elfogadni. Ezt ismerem.
Felnevetett.
– Nem olyan vicces – jegyeztem meg.

– Szűk a választék: vagy van gyereke egy nőnek, vagy akar. Jobb, ha ezzel számol.

– Én se zárom ki, csak nem tudom, van-e bennem annyi életkedv, hit az élet értelmében, ami elég a szaporodáshoz. Közben persze zavar, hogy nem tudom teljesíteni a „sokasodj és szaporodj” micváját.

– A többi hatszáztizenkettőt mind teljesíti?
– …
– Mondja, miért nem jár maga szórakozóhelyekre? – kérdezte.
– Hogy jön ez most ide? – kaptam fel a fejem. – Pont a szórakozás.
– Free association.
– És ott támasszam egyedül a pultot? Minden barátom megnősült, kisgyerekeik vannak. Nincs kivel mennem. Különben is, pont egy szórakozóhelyen fogom megtalálni azt, akivel leélem az életem?

– Ne az igazit keresse, Miklós, hanem olyasvalakit, akivel szóba tud elegyedni. Vagy tudja mit? – hallgatott el egy pillanatra az öreg. – Ne is mást keressen, hanem inkább magát. Ismerkedjen önmagával. Derítse ki, mire vágyik, és miért vágyik arra. És mi az, amiből elege van, és többet nem szeretné. Ne akarjon mindjárt szerelmes lenni. – Hát akkor mit akarjak?

– Ismerkedni. Barátkozni. Élni.
– Élni?
– Mondja – halkította le a hangját reb Slojme. – Már bocsánat, hogy megkérdezem, de vannak nemi vágyai?
– Hát persze hogy vannak! – fortyantam fel. Hogy kérdezhet ilyet?
– Csak mert ha az ember nagyon maga alatt van, olykor a vágyai sem… De akkor ez legalább rendben van.
Elhallgatott, fürkészte az arcom. Ideges lettem.
– Mondja, amit akar. Látom, hogy van valami mondandója.
– Miért nem nőzik egy kicsit, Miklós? Magának olyan helyes barátnői voltak. Nem gondolja, hogy ez nem véletlen? Hogy van magában valami, ami vonzza őket? Valami charme. Én nem tudom, mi az, talán maga se tudja, de a nők megérzik, még akkor is, ha maga nem is tudja magáról. Legalább nekik higgyen. Miért nincs egy kicsivel több önbizalma?
– Mert egy csődtömegnek érzem magam. Olyan nő, aki nekem kéne, és aki engem elfogadna, nincs.
– Gondolja, hogy másnak nincs problémája? Mindenkinek van puttonya, és mindenki egyedül van. Még akkor is egyedül vagyunk, amikor van mellettünk valaki.
– Ezt tudom – kaptam fel a fejem.
– Jó, ha megjegyzi. Az emberek magányosak. Ezért vágynak egymás társaságára, de csak az Isten társaságában oldódik a magányuk. Beszéltem magának Soloveitchikről, nem? Rabbi és egzisztencialista. Aki a The Lonely Man of Faith-t írta. Én néha úgy gondolom, nemcsak az ember, hanem az Isten is magányos, ezért köt szövetséget az emberrel. Az embereknek meg egymással kell dűlőre jutniuk. De hagyjuk ezt, most nem erről akartunk beszélni. Vannak olyan helyzetek, amikor rövid távon engedni kell a szükségnek, ha nem akarunk belebetegedni a magányba. Nem nagy morális kérdésekről beszélek. A fenéket! Csak arról, hogy ki kell menni az emberek közé, és megtalálni azt, akivel később talán úgy tudunk élni, ahogy korábban… ahogy mindig is szerettünk volna, legfeljebb kompromisszumokkal. De amíg meg nem találjuk, addig is kell élnünk. Még az én haszidjaim is randevúznak New Yorkban, a modernebb ortodoxokról nem is szólva. A sadchen [házasságközvetítő] megnézi a pedigréjüket, javasol nekik egy hozzájuk illő partnert, és aztán megbeszélnek egy date-et. Tudja, randevút. Elmennek egy szálloda halljába, a szüleik ülnek az egyik asztalnál, ők egy másiknál. Aztán ha nem tetszenek egymásnak, kapnak egy új jelöltet. De nem erről akartam mesélni.

Elhallgatott, levette a szemüvegét, és az asztalon lévő szemüvegtokból szarvasbőr kendőt vett elő, azzal törölgette.

– Említettem már magának, hogy amikor Auschwitzban felszabadultunk, én még szűz voltam?
Bólintottam.
– És azt is, hogy vesztettem el a szüzességem?

Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Mintha beszélt volna róla, de nem emlékeztem a részletekre.

– Tudja, amikor átvittek a kórházba, aztán a DP-campbe, ott könnyen lehetett nőt szerezni. Nagy volt az ínség Németországban. A nők eljöttek néhány szál cigarettáért, egy húskonzervért, pláne selyemharisnyáért, amit az amerikai katonáktól lehetett seftelni. De én semmit se tudtam kezdeni velük. Nem voltam hozzászokva az ilyesmihez. Mégiscsak egy vallásos családból jönnék, ugye. Pedig már majdnem húszéves voltam. Máskülönben pedig voltak ott magyar lányok is. Akiket a nácik, még a lágerben, bordélyba kényszerítettek. És utána… Azt nagyon fájt látni. – Elhallgatott.
– Mit?
– Hogy ezek a lányok – mondta elcsukló hangon, s amikor folytatni tudta, szinte suttogott –, akik a láger előtt egy fiúra rá nem mertek nézni, olyan vallásosak voltak, miután felszabadultak, azután is folytatták… Meztelenül járkáltak. Elvesztették a szeméremérzetüket. Sose voltam képes megérteni. És azokat se, akik elmentek velük. Hogy ezekkel a rendes zsidó lányokkal mit tett a láger… azt nem lehet megbocsátani. – Elnémult. Kellett néhány másodperc, míg magához tér. Nagyot sóhajtott. – Na, de nem erről akartam beszélni. Nem is értem, hogy jutott mindez az eszembe. Lássa, ez az én agyam. Régebben kellett volna jönnie, amikor még eszemnél voltam.

– Maga most is az eszénél van, reb Slojme! – mondtam határozottan. Igyekeztem higgadtan beszélni, bár türelmetlen voltam, mert nem értettem, hogy függ össze története az enyémmel, s engem abban a pillanatban, és abban az állapotban, amiben voltam, magamon kívül nem érdekelt semmi más. Magányomat és nyugtalanságomat enyhítette a társasága, de nem szüntette meg. – Folytassa csak.

– Szóval, engem kezdetben kiborított ez az egész… Hogy a barakkban a priccseken úgy henteregtek a fiatalok, mintha magukban lettek volna. Tudja, hány gyerek született ott az első évben? Hihetetlen! Éltek, és örültek, hogy élnek, vagy mit tudom én. De én ezt nehezen viseltem. El is vittek elmeosztályra, nem meséltem?

– Nem, eddig mindig azt mesélte, hogy tüdőszanatóriumba került.

– Hát nem. Elmeosztály volt. Na, most már legalább ezt is tudja. Nem részletezem. Mindenesetre a kórházban is voltak nők. Mindenhol voltak nők. Finom, egyszerű, kedves nők, németek is meg mások is, hontalanok, mint mi, akik nem csináltak gondot a szexből. De én magam nem tudtam volna boldogulni velük. Volt viszont a szobámban egy lengyel zsidó. Egy cipész. Nagydarab, jóképű ember. Na, az szintén nem csinált gondot a dologból. Ő hozott magának is, nekem is nőt a városból. És én, tizenkilenc évesen éreztem meg először, milyen egy női test, ahogy az emberhez simul. Melegített, mint ahogy Dávid királyt a sunámita Abiság, akit mellé rendeltek. Ez nem titok, bibliai történet. Selymes volt a bőre, a simogatása. Sokat jelentett abban az időben, ott a kórházban. Őrülten sokat. Visszatért az életkedvem. Élni akartam újra. De azt is megtanultam, hogy a test csak test. És hogy tényleg nem kell belőle olyan nagy ügyet csinálni. Most nem vallásilag mondom, mert az probléma. Hanem emberileg. Ért engem, ugye?

Bólintottam, mert szólni nem nagyon tudtam volna. Nekem emberileg is, vallásilag is problémát jelentett, hogy szerezzek egy nőt, aki vonz, akivel beszélgetni is lehet, és aki elfogad. Évekkel ezelőtt, még Sárit megelőzően, ugyanúgy gondolkodtam, mint ő. Körülugráltam a nőket, mint a kölyökkutya, eljátszadoztunk egymással, azután továbbálltam. Nem éreztem bűntudatot, igaz, nem is jelentettek sokat azok a kalandok. Korombeli férfiakkal nem tudtam barátkozni, érdesnek találtam a stílusukat, harsányságukat. Úgy éreztem, nincs is szükségem férfitársaságra, a nők sokkal érdekesebbek, minden szempontból. Nőkkel barátkoztam, mert velük tudtam beszélgetni, vágyaimat elégíteni és magányomat oldani, igaz, ebből számos félreértés is adódott. Ahogy mondani szokás, mintha egy másik emberrel történt volna.

Mert azután jött Sári, majd a szakítás. Mintha megnyílt volna a föld, és a szakadék peremén egyensúlyoztam volna, mégis átélve a zuhanást. Kiszolgáltatott voltam, és kétségbeesett. Odaveszett a könnyedségem.

– Én később se csináltam problémát a nőkből – mondta az öreg. – De a feleségem sose csaltam meg, és más feleségével se feküdtem le. Vagy ezt már említettem magának?

Zavaromban nemcsak bólintottam, hanem a vállam is megrándítottam. Felnevetett.

– Figyeljen ide, magának ki kell mozdulnia otthonról! Meg kell tanulnia szórakozni, és könnyedébben venni a dolgokat. Élni kell az embernek, ha már a világon van. Mit csinál, mondjuk, csütörtök este? Van programja? Megmutatnék magának egy helyet, egy kellemes bárt, ha szórakozni akar. Iszunk valamit, körülnézünk. Jár ennyi az embernek, nem?

– Már kijöttem a gyakorlatból – vágtam rá idegesen. – Különben sem ismerkedtem soha szórakozóhelyen. Úgy értem, ha régebben összejöttem valakivel, mindig olyanokkal, akiket már ismertem mások révén, társaságból. Tulajdonképpen azt se tudom, hogy kell ismerkedni idegenekkel… – böktem ki végül meglepetten.

– Annál inkább ki kell próbálnia. Jobb későn, mint soha. Az embernek szüksége van társaságra.

Miért is ne? – gondoltam, ha kissé nevetséges is, hogy egy hetvensok éves ismerőssel megyek szórakozni. Igaz, jutott eszembe, kamaszkoromtól fogva gyakorta éreztem szükségét idősebb barátoknak.

– Csütörtök este. Hallja, Miklós, amit mondok? Magához beszélek. Néha olyan, mintha nem lenne itt.
– Hallom, reb Slojme, hallom.
– Na, és van kedve hozzá? Jó magának az időpont?
– Jó, akkor csütörtök este átjövök – mondtam.
– Veszünk egy taxit, és elviszem magát. Vagy tudja, mit? Sétálhatunk is. Meglátjuk, milyen idő lesz. Tíz órakor legyen nálam.
– Tízkor?
– Na, hallja, akkor kezdődik az éjszaka.

Lehet, hogy itt kezdődik a saját élet – gondoltam hazafelé baktatva –, hogy nem külső szempontokat mérlegel az ember állandóan? Nem azt figyeli szüntelenül, vajon mások hogy látják őt, mit gondolnak róla, hanem olykor hagyja magát sodortatni, még ha ehhez olyan különös társasága akad is, mint nekem. Habár mennyivel furcsább az én szemszögemből nézve a mi kettősünk, mint az övéből?

Szántó T. Gábor: Édeshármas

L’Harmattan Kiadó, 2012