Tanulságok | Szinetár Miklós: Pályázat

Posted on 2012. május 22. kedd Szerző:

2


Írta: Tóth Zsuzsanna

Pályázat - borítóSzinetár Miklós levélregényének különös ízei vannak. Egyszerre megnyugtató és felkavaró – legalábbis abban az értelemben, ahogyan ráismerünk a minket körülvevő világra. Ahogy a fülszöveg megfogalmazza, a kötet „a Tanár úr ifjúkori generációjának és mai önmagának levélváltása egy reflektorfényes kisvilágról és a nagyvilágról. Az ifjú sok arcból néz vissza a Mesterre, több tanítvány alakjából és sorsából ötvöződött.”

Milyen előnyökkel is jár ennek a laza levélregény formának a használata? Először is, valójában nem kell történet, amelynek szálait gondosan szövögetve az író észrevétlenül behúz minket egy teremtett világba. Nem szükséges igazi jellemrajz, a szerző így nem sokat foglalkozik azzal, hogy pontos rajzot kapjunk a pályázat városáról, mint ahogy a színházról sem, ahol, ami körül éppen zajlanak az események.

Ugyanakkor – mivel Szinetár Miklós magamagáról ír, vagyis nincs okunk fikciót feltételezni – az első reflex, hogy az ember megpróbálja kitalálni, mennyire valós személy a pályázat beadására készülő tanítvány. Mert vannak utalások. Ám a levelezésben kibontakozó – valójában nagyon izgalmas, feszültségekkel teli – párbeszéd során, ha ki is rajzolódik a Tanítvány alakja, megmarad szellemi szinten, nem válik konkréttá. Kettejük beszélgetése – ami túlmutat azon, hogy pusztán önmagára reflektáló legyen – erős társadalmi és szerencsére minimális politikai felhanggal bír. Mindennapi életünk rajzolatát adja, vagy, pontosítok, egy behatárolható értelmiségi réteg problémahalmazát tárja fel.

Bepillantást enged a színház sokak számára vonzó világába, de korántsem a sztereotípiák, még kevésbé a bulvárpletykák szintjén. Különös aspektusból: egy, a színházi élet szervezési oldalát jelentő igazgatói pályázatról lévén szó – a mindennapi kis létharcokon át kapjuk a legtöbb információt. Önkormányzat, hivatalnokok, kisded és komolyabb játszmák, hatalmi harcocskák útvesztői kedvetlenítik el a Tanítványt – aki bölcsességet, letisztult gondolatokat, ám korántsem direktívákat kap Mesterétől.

Szinetár okos, megkockáztatom, bölcs. Nem rezignált, de higgadt. Megszólalásai ugyanakkor mégis messze túlmutatnak azon, hogy csupán egy korosodó ember leülepedett, általános igazságai lennének. Azt látjuk, hogy Szinetár folyamatosan gondolkodik, szemlélődik és gyönyörködik a világban, és persze, mivel már nincs közvetlenül benne a harcokban, megbocsátó is. Épp ezért nem irányítja Tanítványát, hanem impulzusokat ad neki.

Pályázat – ez a kifejezés önmagában meghatározza mai életünk kereteit. Pályázatoktól függünk, azokat keresgéljük, pályázatoktól reméljük a változást, a megoldást, a jövőt. Pályázatokba próbáljuk belezsúfolni elképzeléseinket, értékeinket, megszerzett és használni kívánt tudásunkat. Pályázatokhoz alkalmazkodunk. Idomulunk. Pályázatokat várunk, és döntéseket a pályázatokról. Pályázatokkal választódnak ki a vezetők – függetlenül attól, hogy az előző hogyan működött –, és nem ritka, hogy a pályázat eleve (egy)valakire lett kiírva… Nincs más lehetőségünk, mégsem. Megtanultunk pályázatokból, pályázatokkal élni. Emiatt gyakran sérül a folyamatos, nyugodt munka, az építkezés, nehéz tervezni, mert folyton változó elvárásokhoz kell igazodni.

Ebben a Pályázatban valójában a legkevésbé sem a pályázat érdekes, noha látszólag ekörül forog a beszélgetés. Sokkal, de sokkal érdekesebb, hogy mit gondol Szinetár – és a tanítványa, János – ennek a pályázatnak kapcsán a saját életéről, az életünkről. Hogy mi a fontos, s mi kevésbé az. Meddig mehetünk el egy cél érdekében… Létezhet-e kompromisszum az egyén és a hatalom között egy cél érdekében?

A könyvet olvasva legkevésbé sem izgatott – bár kétségtelenül voltak erre irányuló dramaturgiai fogások –, hogy megnyeri-e János a pályázatot? Inkább az foglalkoztatott szüntelenül, mit tanácsol neki Szinetár. És amit valóban élvezettel olvastam, sőt, mások számára is példamutatónak találtam, az a tévéelnöki pályázat, illetve annak részelemei.

És közben mardosott valami – harag, kétségbeesés –, hogy miért is nem így alakult. Hogy miért nem a Szinetár pályázata nyert… (Persze, nem is ismerem a másikat, a győztesét.) Csak azt éreztem, hogy igen, így kéne, ez lenne a tökéletes közszolgálati televízió, hogy ezt nekem találták ki, ezt használni és szeretni tudnám… Aztán rájöttem, hogy így – fikcióvá, regénnyé téve –, valójában ez az igazi pályázat sem több mint fantáziálás. Egy sokat látott, tapasztalt, művelt ember ideája a Közös Jóról. Mondhatni utópia.

Szinetár Miklós

Szinetár Miklós

Ezt gondoltam, miközben olvastam a könyvet, melyet nagyon-nagyon szívesen ajánlok minden olvasók figyelmébe. Attól tartok ugyan, hogy előítéletek miatt csupán egy szűk kör érdeklődésére tarthat számot, pedig sokkal többek számára lehetne hasznos. Tanulhatnának belőle más, nem művészeti értelmiségi területek munkásai, s persze hasznos lenne, ha eljutna a politikai élet irányítóinak kezébe is. Vagy a kultúrát irányítókéba. A döntéshozókéba. Megismerhetnék belőle azt, hogyan is látszanak a folyamatok lentről. Miért és mennyire lojálisak az intézményekhez azok, akiknek az életét jelenti a színház. Meg a többi, behelyettesíthető kulturális színhely…

S közben az olvasó megtapasztalhatná azt a felszabadító érzést is, hogy talán nem is olyan nagy dolog egy pályázat. Hogy nem is olyan nagy dolog a győzelem. Hogy sokkal fontosabb az élet, a körülöttünk lévő emberek, a kapcsolataink. Az utazások, az olvasmányok, a figyelem, a szemlélődés, az a csipetnyi boldogság, ami adódik egy ember életében…

Szinetár Miklós: Pályázat

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012.