Továbbképzés jellemi fogyatékosoknak | Dürrenmatt: János király

A cikk eredetileg 2011. március 24-én jelent meg az olvassbele.hu-n.

Írta: Bedő J. István

Képzeljük el a helyzetet, hogy holmi külhoni drámafirkász ráközelítene államalapító István királyunk történetére, és valami alantas céltól vezérelve gúnyt űzne a tényből, hogy Koppány a testvére rendelkezése nyomán négy darabban végezte… Profán a feltételezés? És Dürrenmatt János királya?

Könnyű az angoloknak: könnyedén felmondják nagy királyaik történelemben elfoglalt szerepét, és persze a fivérek, unokatestvérek, törvényes és balkézi rokonok – természetesen emelkedett hangú, de alantas érvekkel, eszközökkel folytatott – harcát a koronáért. Innen nézve kissé nehezebb áttekinteni, nem is ajánlható senkinek, hogy felkészülés nélkül menjen megnézni a János királyt. Illetve…

Inog a trón, már az első pillanatban konstatáljuk, amint (Plantagenet) János király a billegést reparálná meg, mielőtt elhelyezkedne rajta – és aztán szakad ránk megállás nélkül a fanyar mulatság. János király ugyanis vitatható örököse a trónnak. Bátyja, Richárd, az Oroszlánszívű csatában elesett, de hátrahagyott egy felnőttkorú fattyút, meg egy még uralkodásra képtelen, de törvényes kisfiút. Kié legyen a trón? És kié legyen az angolok által birtokolt jelentős francia terület?

A francia uralkodó, II. Fülöp háborút indít ezek megszerzéséért, és mivel a gyermek Arthur nála van, neki vagy általa akarja megszerezni a koronát is.

Háború legyen vagy béke? A háború költséges és kényelmetlen, a béke házasságok révén létrehozható. De az uralkodói esküvő inkább csak patentzár a kölcsönös alkukat rögzítő szerződésen – ami felpattintható, és az egyesség szépen fel is rúgható.

Erről szól igazából a János király: alkudozásokról és árulásokról. János is, Fülöp is más kezével markolja meg a csalánt. Saját érdekeiket nézik, amikor dinasztikus házasságba kényszerítik a szép Izabellát (János unokahúgát) a kissé lütyő trónörökössel, Lajossal – mert ez a béke ára. A hozományát – városok, megyék – meg elosztják egymás közt.

Érdek hajtja Jánost akkor is, amikor a pápai kiátkozás után vadul megtér, hogy mégiscsak elfogadja a pápai kegyet. Ezzel együtt semmi nem sikerül neki, a főurak elpártolnak tőle. Ennek folyományaként kényszerül kibocsátani a jogaikat garantáló Magna Chartát – de ez sem hozza meg az áhított eredményt és nyugalmat.

A fenséges és felséges teendők ellátásába – meg a tárgyalásokba – ráadásul folyton belekárálnak a kisszerű, intrikus nők, János anyja, felesége, unokahúga. Még a zabagép Lipót, Ausztria hercege is (Csuja Imre, kevés szöveggel is milyen jó!)  folyton beleböfög a komoly dolgokba…

Kamaraszínházi előadássá alakult az eredetileg shakespeare-ien népes János király. Többszörösen is az, Bagossy László alighanem színháztörténeti előadást rendezett belőle. Függönymester talán még sosem volt ilyen fontos szereplő teátrumban. Ugyanis a történet rétegeit újabb és újabb függönyök nyílásai tárják fel. János király, a királyi család, a hóhérok mögötti rétegben a nép látszik, a nép, amit csupán az akasztott emberek jelképeznek, de még holtukban is lelkesen integetnek, részt vesznek az ország életében – ha csak szordínósan is.

Mert az ország valódi életét az árulások, gyilkolások, mérgezések és hasonló nyalánkságok jelentik, a királydráma már csak ilyen egyszerű. Persze kell bele egy vérbeli szarkeverő, manipulátor is, ezt a milánói bíboros érsek, Pandulpho személyében kapjuk meg (Mácsai Pál). Az egymással ravaszkodó egymást kijátszó királyok pitiáner kezdők hozzá képest. A szinte démoni Pandulpho mindenkinél nagyobb hatalmat képvisel: az egyházat, a pápát. Néha a többiek másodlagossá is válnak hozzá képest… Ilyen adu ásszal a kezében úgy mozgathatja a figurákat, ahogyan neki tetszik, azt tehet, amit akar. Tesz is, a kiátkozás nyomában lesz háború, János aztán meghunyászkodik, békét köt a pápával; ennek következménye pedig a háború vége – egyszerű, nem?

A királydráma-parafrázis keserű szatíra lesz az Örkény Színház előadásában. Bagossy eléri, hogy minden országjobbító alkudozástól megundorodjon a néző. János és Fülöp mézes-epés viadalának is csak az a tanulsága: bármilyen színű és pajzsú politikai tömörülés kezd tárgyalni a fejünk fölött – mindet csak a hatalom és a konc érdekli.

Bár János (Debreczeny Csaba) és az ellenlábasa, Fülöp (Gálffi László) lenne a két főszereplő, hihetetlenül erős súlyt kap az előadásban két udvari ember: János minisztere, Pembroke grófja, és francia Fülöp követe: Chatillon. Óriási rendezői ötlet, hogy mindkettőt Máthé Zsolt alakítja. Szerepváltáskor (angol) szemüveget ránt, nyakkendőt fordít (rajta a királyi címer…), és (francia) szőke parókát nyom a fejébe. Mindkét alakként kellően undorító háttérjátékos, habár miniszter/követ, elsőrangú talpnyaló is, mintha csak valamely frakcióvezető táskahordozója lenne.

Debreczeny Csaba balfácán (mert az!) János királya bármibe kezd, visszafelé sül el. Pókerarccal megy tárgyalni, de még hősi halál sem jut neki, méreggel vonják ki a forgalomból. Gálffi francia Fülöpje sima szavú, bölcs gerinctelen. A Fattyú Faulconbridge Fülöp (Polgár Csaba) tűnik az egyetlen józannak a nagy kavarásban, de ő is csak a trónért pedálozik békítő ötleteivel. Ebben pedig Pandulpho ellendarabja – mint valami megbolondult pók kusza szőttese, úgy szövődik a kapcsolatok és az érdekek hálója.

Pogány Judit nagyobbik szerepében (János anyja) mint valami egykor fontos személyiség, mindenbe beleszól, de fütyülnek rá. Szandtner Anna kapja a nőszerepek egyik bonbonját: Kasztíliai Izabellát, akit belekényszerítenek egy gyűlölt házasságba, a keserűjátékban ő mutatja fel az igazi tragédiát, az igazi vad szenvedélyt. Für Anikó (Izabella sógornőjeként) legfeljebb a háttérintrikákban érvényesül.

A gyerekszereplő minden dráma kritikus alakja, nem mond fontos dolgokat, de körülötte fordul meg a világ – Bagossynál a kicsi Arthur: nyeles fabábu! Ami túl a direkt jelentésen (hiszen Arthur tényleg báb a többiek kezében) nagy lehetőség minden alaknak és színésznek, hogyan tegye hangsúlyossá a párbeszédet vele – vagy főleg fölötte. Halála senkinek sem fáj igazán. Csak útban volt.

Tragikus és lenyűgöző a záró jelenet: János már halott, a trónon immár Angoulême Izabella (Takács Nóra Diána), János özvegye ül, aki az átmenetileg otthon jellemtelenkedő Jánostól közben fiút fogant. Ölében a trónra jogos csecsemő Henrik, hátuk mögött a jövő jellemtelenje, a kopaszodó, köpönyeg- (és nyakkendő-) forgató Pembroke, szemüvegben – és, mily különös, a kisded is kopasz és szemüveges. Nahát…

Megint az országot, a népet verték át: a trón megnyerve, a szülőföld a vesztes.

Fotók: Mészáros Annarózsa

Az előadás szerepel a XII. POSzT versenyprogramjában.

Friedrich Dürrenmatt: János király. Örkény Színház

Fordító: Görgey Gábor.  Rendező és díszlet: Bagossy László

Szereplők: Debreczeny Csaba, Pogány Judit, Takács Nóra Diána, Szandtner Anna, Für Anikó, Polgár Csaba, Gálffi László, Csuja Imre, Mácsai Pál, Máthé Zsolt, Ficza István e. h.