Egy crossover képregényes | Interjú Felvidéki Miklóssal

Posted on 2012. május 11. péntek Szerző:

0


Az interjú eredetileg 2011. június 23-án jelent meg az olvassbele.hu-n.

Írta: Hegedűs Claudia

Még csak 21 éves, de már évek óta az Magyar Képregény Akadémia rendes tagja. Munkáival 17 évesen díjat nyert a Fumetto nemzetközi képregényfesztiválon, azóta pedig már több hazai elismerést is kapott. A Noname és A fiú, akit Zsuzsinak hívtak szerzője 2011-ben jelentkezett először önálló kötettel. Felvidéki Miklóssal Némajáték című képregényéről, annak képi iróniájáról, a műfaji határátlépésekről és nem utolsósorban az „egészestés” mű több rétegéről beszélgettünk.

Felvidéki Miklós

Felvidéki Miklós

A szakma az idei év képregény-szenzációjának kiáltotta ki a Némajátékot, de mi nem ezért beszélgetünk. Őszintén megmondom, egyáltalán nem értek a képregényekhez, és azt is bevallom, hogy soha nem találkoztam volna a Némajátékkal, így veled sem, ha egy barátom nem nyomja a kezembe a kötetet. Fatális találkozás volt, halálosan belehabarodtam a könyvedbe. Szerinted nagy hülyeség, ha azt állítom, hogy ez egy posztmodern képregény?
Nem tudom, hogy ez mit jelent, de tetszik.

Nyugalom, más se tudja…
Így hát az sem tudhatom, hogy igaz-e, de nem vitatkozom vele… Az biztos, hogy a képregény műfaji sajátosságait nem állt szándékomban kiforgatni, de a hagyományos történetmesélést igen. A Némajáték sztorija röviden annyi, hogy négy fiatal képregény-rajongó úgy dönt, hogy megteremti a saját hősét – a néma pantomimest, akinek vészhelyzetben minden ötlete valósággá válik…. A történetben fel akartam használni azokat a klasszikus képregényes megoldásokat, amelyek az utóbbi ötven évben felhalmozódtak, de nem állt szándékomban úgy elmondani a történet, ahogy azt eddig mások tették. Ezért gondoltam arra, hogy bevonnék még egy szálat, ami maga a készülési folyamat, vagyis a képregény születése. Ezek a karakterek, akik ezt a történetet írják, akár a mai valóságban is létező figurák lehetnének – a (hazai) képregényes színtéren. Ugyanakkor nekem ez mégis inkább annak a megmutatása, hogy valóban hány fejjel kell gondolkodnom, amikor kitalálok egy történet, és hány lehetséges irányba lehet(ne) elindulni. S hogy ez posztmodern-e vagy sem, azt nem tudom, de jó róla azt gondolni…

Erről beszéljen többet majd az utókor. De miért pont egy pantomimes figura a főhős?
Erre sem tudom a választ. Az igazsághoz tartozik, hogy már általános iskolás koromban rajzolgattam képregényeket. Akkoriban persze semmi tudatosság nem volt benne(m), ma úgy nevezném, hogy ezek előgyakorlatok voltak ahhoz, hogy később le tudjak tenni az asztalra egy ilyen publikálható minőséget. Na, jó, persze válaszolok: az egyik ilyen korai képregényemnek is egy pantomimes hős volt a főszereplője, de gyakorlatilag ennyi a kapcsolat a most megjelent kötettel. Nagyon lassan, több mint öt évig formálódott a Némajáték azzá, amit végül a kezükbe vehettek az olvasók. Azt hozzáteszem, hogy nem így nézett ki ez a pantomimes figura, és nem is így gyakorolta a képességeit, s bár más formában, de létezett a karakter már korábban is. Az a vicces, hogy igazából nem szeretem a pantomimeseket, csak az jutott eszembe, hogy olyan egyedülálló figurát rajzolnék meg, amilyet még korábban nem találtak ki. Alapvetően az a bajom a szuperhősös képregényekkel, hogy a legtöbb képességet már „ellőtték”, ezért egy olyan figurában kezdtem el gondolkodni, amelyiknél az a kérdés, hogy miként gyakorolja az erőt, aminek a birtokában van. Sokan tudnak a semmiből teremteni dolgokat, de engem a hogyan kérdése izgatott, és talán ilyen szempontból a pantomim érdekes műfaj.

A képregény iróniája is többek között a figurából fakad…
Részben igen, de ez adja magát a történetben, hogy a különböző szituációk építik fel a kikacsintós, ironikus helyzeteket.

Kell egy csapat, ez a történet kiindulópontja – és rögtön megszületik az ellenpont, a pantomimes, aki alapvetően magányos figura. Önreflexív történet, ami ki-, be-, felkacsint a rajongókra, a szakmára, barátokra. Mi volt előbb, a rajz vagy a történet, vagy ezt csak egy laikus kérdezi meg ilyen bárgyún?
Az alkotási folyamat úgy néz ki, hogy van egy sztori, ami nagyjából összeáll a fejemben, erről készítek egy vázlatos alapot, ami persze hosszabb, mint a végleges verzió. A munka során ki kell hagyni a fölösleges rajzokat, mert elvileg minden megtervezett, de az összes képet azért előre nem lehet látni. A módosításokat visszamenőleg lehet megcsinálni, amikor már látom, hogy mi felé halad a végső történet. Egyébként meg olyan hosszú ideig készült a Némajáték, hogy semmiképpen nem tudtam volna végigvinni azt, amit az elején kitaláltam, mert túlnőttem rajta. Ez így kimondva hihetetlenül nagyképűen hangzik, de a 16 éves önmagamat azért meghaladhattam. Így elfogadható, nem?

Abszolút! Ugyanakkor olyan érzésem van, hogy a Némajátékban megrajzolt lila ködös művészkedés iránti ellenérzéseid sem tegnapról datálódnak…
Amikor ezeket a részeket elkezdtem rajzolni, még egy művészeti szakközépiskolába jártam. Akkoriban „hivatalból” jártam kiállítás-megnyitókra, performanszokra, és az egész olyan nevetségesnek tűnt. Most ebben a képregényben szerettem volna valahogyan kifejezni ezeket az (ellen)érzéseket…

Sikerült…
Igazából nem a magas művészettel volt problémám. Hanem valahányszor elmentem egy megnyitóra, mindig a nyűglődést láttam. Azon keseregtek folyton, hogy mihez is lehetne kezdeni, mert már mindent megcsináltak korábban… Azután meg előállnak egy gázmaszkos hülyeséggel (lásd Némajáték!), majd gratulálva rázzák egymás kezét… A képregény műfajra tett fricskáim pedig azért vannak benne a kötetben, mert az 50-es 60-as évek óta ugyanazt látjuk folyamatosan. Időnként picit megújulnak a dolgok, de valójában visszaköszönnek a régi klisék. Persze ez adódik a műfajból, mert ahogyan a hősmítoszoknál, itt is vannak ezek a különleges képességgel felruházott emberek, akik újra meg újra visszatérnek. Én azt szerettem volna, hogy legyen egy saját (anti)hősöm, de közben meg el is akartam térni az eredeti zsánertől. Talán sikerült, mert nem akartam sem igazi hősöket, sem igazi gonoszokat a történetemben, mert az úgy nagyon lapos lett volna.

Az antihős is hős…
Hát, annak képzeli magát,… de igazad van. Nálam igazából az a lényeg, hogy nincsenek nagybetűs hősök, tehát a hős sem teszi fel az életét az emberiség megmentésére, és az antihős sem egy megveszekedett őrült gonosz, aki meg akarná semmisíteni a világot. Mivel nincs kit legyőzni, így igazi győzelem sincs. Nem akarom lelőni a poént, ezért most itt abba is hagyom.

Némajáték - borítóHa a mondatnak nem is, de lesz-e folytatása a Némajátéknak, és ha igen, akkor képregény formában?
Nem tudom. Ez az olvasókon múlik, hogy milyenek a visszajelzések. Itthon egyébként sincs túl sok példa rá, hogy ilyen dolgok folytatódnának, de ha van rá piaci igény, akkor persze szívesen csinálom. Én is kérdezhetek?

Persze! Remélem, tudok válaszolni…
Miért tetted hozzá, hogy lesz-e folytatása – képregényben?

Amikor olvastam a Némajátékot, lepergett előttem a történet animációs filmként. Ötlet szintjén felmerült-e benned, hogy elkészüljön a film változata is? Látod, milyen elegánsan tértem rá arra, hogy a MOME végzős animáció szakos hallgatója vagy, és így logikus a kérdés…
Nem, sajnos nem elképzelhető, hogy film készüljön belőle, mert nincs rá apparátus. Egy félórás rajzfilmet elkészíteni, töménytelen pénz, energia, és munkaerő, tehát ha ez a történet folytatódna, akkor azt vagy képregényben kell elképzelni, vagy sehogy. Az egyetemen fél évet dolgozunk 2-3 percen, ott elképzelni sem tudnám, hogy lehetne besűríteni. Vannak rövidebb történeteim, amiket szívesen megvalósítanék rajzfilmben, de a Némajáték irgalmatlanul nagy munka lenne. Nem bánnám persze, de nem hinném, hogy ez összejön.

Az eddig elmondottak alapján nekem olyan határátlépős figurának tűnsz, aki kicsit hagyománykövető, de közben meg előszeretettel kísérletezik. Persze én nem értek hozzá, így téged kérdezlek, hogy képregényesként hova sorolnád magad, és kik hatottak rád?
A legtöbb kamasszal ellentétben, nekem sosem volt képregény-gyűjteményem. Persze én is megvettem a Pókembereket, mert ezeket általános iskolás korom óta szerettem, de semmi extra. Amikor már tudatosan kezdtem el képregényeket olvasni, elsősorban a hatvanas évekbeli amerikai munkákat vettem elő. Ilyen régi arcok, mint Steve Ditko vagy Jack Kirby hatottak rám. Tetszett a nyelvezet, amit használnak, kicsit sokat dumálnak, de nekem nagyon bejöttek azok az egyszerű, de játékos és kifejező rajzok, nagyon tetszik ezeknek a köteteknek a képi világa. De nem akarom mind felsorolni azokat, akik meghatároztak engem, mert igazából egy polcnyi ember… Közben meg azt szeretném, hogy eltűnjenek ezek az erős hatások, hogy megmaradjon az alkotói indivíduumom. Ugyanakkor gyorsan leszögezem, én még nem vagyok kész, mert még nyomon követhetők rajtam az ilyen, olyan hatások. Azt nem tudom, hogy most hova helyezném magam… Igazából szeretem ötvözni a mainstream vonalat és az alternatív megoldásokat, éppen ezért azt gondolom, hogy egyikbe sem lehet engem besorolni, vagy talán mindkettőbe.

Ezzel én ugye nem vitatkoznék… Arra azonban kíváncsi vagyok, hogy a Némajáték teremthet-e (képregény)iskolát?
Nem hinném, főleg itthon nem. Ezt a képregényt inkább kísérletnek nevezném. Az azonban nem esne rosszul, ha valakinek annyira tetszene, hogy tudna belőle meríteni, vagy követné a stílusát.

Hogyan tovább?
Hamarosan lediplomázom a MOME-n, aztán megyek a master képzésre, de hogy azután mi lesz, még nem tudom. Engem éppúgy érdekel az animáció, ahogy a képregény, izgat a látványtervezés és még sok minden…A diplomamunkámat éppen ezért szeretném úgy felépíteni, hogy kapcsolódjon a képregényes dolgaimhoz. Tehát készítenék egy rövidfilmet, ami az egyik képregényemet dolgozza fel. Azt is el tudom képzelni, hogy egy képregényt kifejezetten ilyen céllal készítek el, amihez kapcsolódnának animációk, de ez nem állt még össze bennem. Azt azonban már most is pontosan tudom, hogy valahogy a kettőt együtt szeretném láttatni. Animációs fronton olyan nagy célokat nem tűztem ki magam elé, mert megvannak itthon a nagykutyák, és hát…

No comment…
A Noname című sorozatból viszont el tudnék képzelni rövid, egy-két perces animációkat. A fiú, akit Zsuzsinak hívtak, azt látod, nem tudom, hogy folytatnám-e valaha, bár imádtam csinálni, és egyébként is nagy kedvencem! Meggyőződésem azonban, hogy tovább kell lépni, új dolgokat kitalálni. Igen, ezt gondolom.

Felvidéki Miklós Némajáték című kötete a Nyitott Könyvműhely gondozásában jelent meg az idei Magyar Képregényfesztiválra.

Az írás a Szerep Művészeti Portálon megjelent interjú szerkesztett változata.