A hetven az új ötven! | Csík Csaba: Öreglányok / Liliom produkció

Bedő J. István |

A legjobb ötletgyáros az élet. Már Örkény István is az orrunkra húzta (amúgy jogosan): Ha az öregek akarnak egymástól valamit, kinevetjük őket. Igen az öreglányok is akarhatnak még az élettől valamit, pedig innen-onnan ütögetik a hetvenet… Ezek az öreglányok persze már tudják hogy a hetven az új ötven – szóval még lehet tervezgetni, reménykedni meg csupa olyasmit tenni, amit legfeljebb az álomgyári forgatókönyvekben kalapálnak össze minden hájjal megkent forgatókönyvírók.

De, lám a Liliom Produkció talált egy cseppnyi rést a piacon: és nőszínházat teremtett. Ne tessék rögtön feminizmusra gondolni. Ez esetben, ahogy én látom, a középkoron már túljutott, de még igen jó karban lévő és energiával teli színésznők számára született a komédia Tallós Rita ötletéből és Csík Csaba tollából.

A város egy kellően bokros parkjában találkozik össze három zsémbes öreglány meg egy ájtatos negyedik. Mindegyikük sérült valamennyire: Rozál szilaj és vad cigány asszony, gyűlöli, hogy minden cigány sztereotípiát ráhúznak, Ilon viselkedését korlátozza (bár nem túlzottan) a jehovista kábulat – bár kezdetben csak az derül ki róla, hogy Palócföld gyermeke, és még a városban sem hagyta el markáns tájszólását. Eszter naponta ünnepli a születésnapját némi tütükével, merthogy a demencia már eljegyezte őt, és végül Dalma, a látványosan vallásos szentfazék – valójában anyukája által szorosan fogott kezű aggszűz.

A Tallós Rita rendezte történet nagy leegyszerűsítéssel: a négy magányos, és ettől valamennyire szenvedő nőt összehozza a közös helyzet – mindannyian buborékba vannak bezárva. A kezdeti összeütközések után valami barátságféle alakul ki köztük. Az egymáson segítés, a gondjaik, a múltjaik fokozatos kibeszélése ezt képes még el is mélyíteni. És végül közösen fedezik fel, hogy van élet még hatvan, sőt hetven fölött is, csak nem szabad besavanyodni. Eddig csupán habkönnyű zenés komédia lehetne az Öreglányok, különösen hogy a Rozál/Papadimitriu Athina, Dalma/Kováts Kriszta, Ilon/Oszvald Marika, Eszter/Horváth Zsuzsa időnként dalra, sőt táncra fakadnak. De a történetben ennél több van: apránként kiderül, ki milyen családból vagy pasitól jutott a parkig (pláne a bokrok alá, lakni) – de az is, hogy négy „öreglány” felmenői ilyen-olyan módon beléptek egymás életébe…

Bevallom, ez utóbbi, drámai feszültséget hordozó percek hatottak rám legmélyebben – pedig tudott dolog, hogy az édes italokba is kell egy csepp keserű, hogy igazán lehessen értékelni a milyenségét… És amikor a múltbeli tettek rászakadnak ezekre a mai figurákra, nem rontják, sőt kontrasztjukkal még javítják is a darab derűs zárását. A négy tipizált vagy éppen sztereotípiákat felmutató karakter kedvesen mulatságos, és rokonszenves az is, ahogy pikkelyenként lehámlik róluk a védekező páncél. Ilon/Oszvald derűsen fogadja el önmagát, és nevetve vágyik olyan színes alsóneműkre, amikbe aligha férne bele (vagyis nincs testképszégyene…). Rozál/Papadimitriu lobbanékonysága olykor megszelídül (ha a csapodár Lajos mégiscsak ismét hazalátogat). Dalma/Kováts kíváncsisága mégiscsak felébred a szerelem (pláne a testi) iránt. Eszter/Horváth, akinek mindenkije odaveszett Auschwitzban, átéli, hogy egyáltalán nem megvetendő öröm a barátaival „pláza-nyanyaként” beszédülni egy ruhaboltba.

Az előadás zenéi és dalai: „gémlábú sasok, csodalények” (Cyrano). Ugyanis a nagyon ismert külhoni és hazai slágerekre Csík Csaba új szöveget írt – remekül énekelhetőeket, amelyek olykor előbbre viszik, máskor inkább csak magyarázzák a szituációt, mindenesetre a dalokat színező, nem túl bonyolult koreográfiák jól illeszkednek a kvartettekhez. Itt valamennyi közül ki kell emelni Dalma tangóleckéjét, amikor az „öregcsajok” megtanítják a minden tekintetben tapasztalatlan aggszüzet a táncban rejlő erotikára.

Kellene szólnom a második felvonásbeli drámáról, de ha részletesebben beszámolnék róla, lelőném a poént – érjék be azzal, hogy abban a jelenetben mindannyian szikráznak.

A részben vetített díszletben a hátteret K. Tamássy Zsanett csinálta, kellemesen realista eszközökkel, míg a minimalista díszlet (Ziegler Katalin) és a szinte „egyjelmezes” (Velkey Virág) megoldás egyértelművé teszi, hogy a Liliom Produkció az Öreglányokat turnédarabnak szánja, ami az ország bármely alkalmas játszóhelyére elvihető. Olykor a gondolatok és visszavágások szellemessége lehetne erősebb is – kivált mikor Ilon alig érthető palóc/pálauc tájszólása van hivatva újra meg újra megnevettetni a közönséget –, és az sem biztos, hogy például csak a durva beszólogatás passzol Rozál karakteréhez. De ezek a figurák karikaturisztikusan túlrajzoltak, akárcsak az operett-grófok. Ha a néző eleve azzal ül be a komédiára, hogy nevettetést vár, akkor azt meg is kapja az eltúlzott gesztusokkal. (Habár az első rész elbírna valamennyi rövidítést.)

Még néhány szót a háttérmunkáról: kitűnő a hangszerelés meg a zenei alap, és persze nagyon jót tesz a majdani turné előadásoknak, hogy a színészeken végig él a mikroport, nélküle még a prózai részek is nehezen lennének érthetők.

És mindenkinek felhívom figyelmét a nagyon meglepő legutolsó jelenetre!

Fotók: Gergely Bea

Csík Csaba: Öreglányok / Liliom produkció
Rendező: Tallós Rita
Szereplők: Horváth Zsuzsa, Kováts Kriszta,
Oszvald Marika, Papadimitriu Athina
Díszlet, jelmez: Ziegler Katalin – Velkey Virág
Grafika: Karsainé Tamássy Zsanett

Következő előadások:
Június 5. (vasárnap) 19:00 Budapest, RaM Színház (RaM Colosseum)
Június 21. (kedd) 19:00 Kőszegi Várszínház
Augusztus 7. (szerda) 19:00 Kecskemét, Csillagfény Udvarszínház