Így készül a sikerregény szerzője | Beszélgetés Kereszty Andrással

Posted on 2012. május 4. péntek Szerző:

0


Az interjú eredetileg 2010. február 24-én jelent meg az olvassbele.hu-n.

Írta: Bedő J. István

Kereszty András

Kereszty András

A közelmúltban került a könyvpiacra Kereszty András politikai krimije, a Merénylet az érsek ellen. A sorozatcím azonnal elárulja, hogy politikai krimisorozat első kötetéről van szó. Sikerkönyv-várományos: a krimi mindig siker, a politikai kulisszák mögé mindenki szívesen kukkant be. Ép, de máris rongyosra olvasott darab – a fedélterv megelőlegezi a kopást és a sarkok piszkolódását. A bestseller írásához némelyek a kisujjukat használják, onnan szopják a történetet. Más meg átéli a sztorit.

Kereszty András négy évtizedes újságírópályát tudhat a háta mögött. Az ismertető szerint hetven országból tudósított. Pedig a kezdetekben kizárólag sikeres bestseller-író akart lenni, és igazából a sportújságírást is csak időtöltésnek tekintette az egyetem mellett – vagy még inkább helyett. Előszobának a nagybetűs Irodalomhoz. De menet közben tekergősebb lett a pályája.

Tényleg hetven ország?
Lehet, hogy hetvenegy. Vagy hetvenkettő. Nem tudom.

[Na, jól kezdődik…]

Szóval miből lesz a sikeres író?
A német nagymamámnál kell kezdeni. Az volt a mániája, hogy magyarokhoz megy feleségül. Berlinben ismerkedett meg egy snájdig magyar katonai attaséval. Beleszeretett, hozzáment, Magyarországra költöztek. A házasság nem tartott soká. Elváltak, visszatért Berlinbe, ott megismerte az akkori sajtóattasét, a későbbi nagypapámat. Ugyanis ahhoz is hozzáment. Magyarul viszont mindvégig törve beszélt. Az ötvenes években egy hatalmas négyszobás lakásban éltünk a Körúton. Abban az időben a szüleim féltek, hogy társbérlet lesz belőle (vagyis beraknak valakit), vagy kiköltöztetnek, szóval együtt laktunk. Úgy nőttem fel, hogy a mamám meg a nagymamám egymás között németül beszéltek. Ha velük voltam, akkor én is. Papámmal meg az öcsémmel (aki másra nem volt hajlandó) csak magyarul. Érdekes helyzet volt. Viszont jól megtanultam németül.

A görög nyárba indulás előtt (Szabó L. István, külpol rovatvezetővel)

A görög nyárba indulás előtt (Szabó L. István, külpol rovatvezetővel)

[Süvölvény újságíró (slapaj) korában – még a sportlapnál – ’szaladjfiam’ minőségben kísérte idősebb kollégája helyett az újságíró szövetség külföldi vendégeit a reptérről a városba. Az illető akkor sem ért rá, mikor éppen egy indiai urat kellett kalauzolni. Az ifjú német-angol keverék nyelven beszélve vitte mindenhová az urat („Angolul csak makogtam, mint egy majom. Mindig lefordítottam a német szavakat angolra. De azért megértette.”), akit egyre magasabb szinteken fogadtak. Mert – később kiderült – az úr az indiai hírügynökség tulajdonosa, vezérigazgatója volt. Majd utóbb Kereszty meghívóját is ő küldte: tanuljon meg rendesen angolul (ezt teljesítette, de Tasmániából származó tanárától erős ausztrál akcentust szerzett be), és a budapesti nagykövetségen letett vizsga után eldől, tölthet-e hosszabb gyakorlatot Indiában.]

Vizsga a követségen?
Tulajdonképpen ebédre hívtak a követségre, és jelezték, hogy akkor lesz a vizsga. Alig mertem enni valamit, közben barátságosan beszélgettünk, én meg szorongtam, hogy vajon utána mit kérdeznek a vizsgán. Aztán felálltunk az asztaltól, a nagykövet asszony barátságosan elbúcsúzott, hogy akkor jó utat. Na, és mikor lesz a vizsga? – kérdeztem. Ez volt az – mosolygott rám.

A hetvenes évek derekán vagyunk. Az indiai kirándulás meddig tartott?
Kilenc hónapig. Az országot jártam, aztán Delhiben parlamenti tudósító lettem, a Press Trust of Indiának dolgoztam. Megtapasztaltam a parlamenti demokráciát. Megesett, hogy a pasi a tök üres teremben beszélt az adókról. A ház elnöke hallgatta hivatalból, de a kutyát sem érdekelte. Viszont megírni nem volt túl nehéz, mert az ilyesfajta tudósítások legnagyobbrészt panelekből álltak, és ha a felszólalás idézésében eltévedtem, a szerkesztő helyrehozta. Ez alapozta meg, hogy külpolos lettem a Magyar Hírlapnál, onnan hívott át aztán a Népszabadság, ahol frissítették a bőven középkorú külföldi tudósítói csapatot. Engem kijelöltek moszkvai tudósítónak.

Tudósítói iroda Kabulban (Afganisztán)

Tudósítói iroda Kabulban (Afganisztán)

[Pedig Kereszty nem tudott rendesen oroszul. Csak átcsúszott a vizsgáin. De a moszkvai kitelepülés sem egészen az elképzelés szerint alakul. Az épp aktuális tudósító balszerencséjére a szovjet iskolarendszer tízosztályos, ezért – hogy a lánya még kijárhassa – egy évnyi hosszabbítást kér. Ezzel párhuzamosan újabb fordulat történik: a Népszabadság külpolitikai rovata együtt megy nyaralni Görögországba, családostul. Napfény, sziklák, sós víz. Csakhogy amint Athénbe érnek, zúg a város a tüntetőktől: kitört a felkelés a tábornokok kormánya ellen. A külpolosok balszerencséjére angolul egyedül csak K. A. beszél. A szerkesztőség utasítására nyaralóból balhétudósítóvá lép elő.]

És a család?
Ők hazamentek. A szerkesztőség küldött pénzt, hogy maradjak és tudósítsak, majd újabb üzenettel átküldtek Ciprusra, mert a görögök beavatkoznak a ciprusi helyzetbe. (Ebből született meg idén a Merénylet az érsek ellen.) És mikor hazajöttem, a rovatvezető személyesen jött ki értem a repülőtérre. Na, erre még nem volt példa! Harmincegy éves voltam! És kissé zavartan elmondta, hogy a moszkvai kolléga maradna még egy évet… Viszont ha akarok, elmehetnék közel-keleti tudósítónak Kairóba. Mondtam, hogy ezen még alaposanelkellgondolkodnomigen. Két hónappal később, novemberben már ott voltam.

[És Kereszty András 74-től ’80-ig Kairóban dolgozott, vagyis ha balhé volt, neki jutott Szíria, Libanon, Izrael, Egyiptom, Jemen – egész Afrika. Idi Amin Dadától a két libanoni háborúig – igen sűrű időszak volt ez. A szerkesztőség hozzászokott, hogy ahol Kereszty van, ott lőnek.]

Mikor a kairói kiküldetés lejárt, utána ezt tekintették alaphelyzetnek?
Az ezt követő három évben ahol lőttek, oda engem küldtek… Afganisztánban balhé volt, átküldtek, Nicaraguában volt balhé, átküldtek. És nagyon szívesen mentem.

Az ilyesmi nem tesz jót a házasságnak.
Nem. De a házasságom már Kairóban ráment arra, hogy jobban érdekelt az, hogy én menjek valahova, mint az, hogy ne menjek.

A Merénylet… ciprusi tudósítói körül lövöldöznek, sok a vér, kés, pisztoly, rejtett fegyver, harci repülőgépek. Hogyan éli túl az újságíró az ilyesmit?
Veszélyhelyzetben az újságíró nem érzi a veszélyt. Mint az orvos, aki a frontvonalban operál. A polgárember 24 órában retteg. A katona 24 órában harcol. A tudósító megy az események után. Ez a Közép- és Közel-Keletre volt leginkább érvényes, Bangladestől Szudánig. Volt egy húsz-huszonöt fős újságíró csapat, mindenütt összefutottunk. Együtt utaztunk, együtt piáltunk, szereztünk kaját, ha nem volt. Utazó cirkusznak neveztük magunkat. És például egymást ajánlgattuk be, vagy többen mentünk, ha volt egy jó riportalany. De például nem osztottam meg mással azt az egyiptomi rendőr tisztviselőt, aki olyan rondán beszélt angolul, hogy senki sem akarta alkalmazni. Kivéve engem. És vele mindenhova el lehetett jutni, mindent meg lehetett tudni. (Erről azonban K. A. most nem mesél, hanem a sorozat következő könyvében írja meg.)

Többen együtt dolgoztak?
Persze. Az olasz barátomnak, a Corriere della Sera tudósítójának én nem vagyok konkurencia, ő se nekem. Továbbadtuk, hol mi történik. Hihetetlenül kifinomul az ember veszélyérzete, hogy hova ne menjen. Ránk nem volt érvényes az a Capa-mondás, hogy „ha nem jó a kép, nem mentél elég közel”. Mondjuk úgy, a lövöldözés szélén mozogtunk.

Libanoni csendélet a motel ablakából

Libanoni csendélet a motel ablakából

[De azért ő sem úszott meg mindent. Libanonban egyszer kémnek nézték (másfél nap pincemagány magyarázat nélkül, majd ugyanilyen indokolatlan szabadon engedés), egyszer az igazoltatását végző katona visszaadta a papírokat, majd a fejébe csapódó golyó tett pontot az intézkedésre. A célpont nem a civil volt, de mégis. Túlélt egy heveny géppisztolykoncertet is: a fegyveresek és a tudósító között álló mikrobuszt ütötték át a lövedékek, melyek ettől kifáradtan hullottak a lába elé. Kicsi, deformált hegyű szuvenír lett belőlük.
Kereszty András ezekről az időkről több riportkönyvben is beszámolt. (Alakul a bestsellerek szerzője!) Az Égő cédrusok a libanoni háború krónikája, a Piramis és Dávid-csillag című kötetében pedig a Washingtonban megkötött, Egyiptom és Izrael közötti különbéke-szerződés létrejöttének hátterét írta meg. A véres idők múltával viszont azt vette észre magán, hogy fizikailag lesz rosszul, ha hentesüzletbe kell belépnie. A békés mészárszék a háborús utcákra emlékeztette.]

A tudósító kipihenheti olykor az állandó fegyverzajt?
84-ben kiküldtek Amerikába, és ott konszolidáltabb helyre kerültem.

Ez nagy dolog?
Washington a tudósítói pálya csúcsa. Általában szamárlétrát kellett végigjárni: Berlin, Varsó, Szófia vagy Prága, aztán Moszkva – de én kihagytam Moszkvát Kairóért –, és onnan Washington. És mivel már megtanultam, hogyan lehet konfliktushelyzetben élni, úgy gondoltam, most már megtanulnám, hogyan kell újságot csinálni. Néhány hete éltem ott, elmentem a Washington Posthoz – a Post a legnagyobb presztízsű két lap egyike –, gondoltam, bemutatkoznék. A tulajdonos, a csaknem hetven éves Katharine Graham fogadott, és alaposan meglepődött a kérdésemtől. Ilyen még nem történt vele, hogy egy külföldi tudósító – pláne Kelet-Európából – bejelentkezik, hogy tőlük akar tanulni. De behívta a belpol és a külpol rovatvezetőt, hogy itt van ez a hapsi, szeretné megismerni a lapot, és segítsenek nekem. Attól kezdve bejártam, szereztem egy csomó ismerőst, barátot. Rengeteget segítettek, hogy megismerjem Amerikát, és abban, hogy ők hogyan csinálják az újságot.
És volt egy harmadik dolog is. Tudnivaló, hogy huszonöt éve a külföldi tudósítók rendelkezésére állt egy iroda, ahol be kellett jelenteniük, hova akarnak utazni, mikor, miért, mivel satöbbi. A kelet-európaiaknak, oroszoknak, bolgároknak azért néha azt is mondták, hogy ne menjenek… No, mentem bejelenteni, hogy mennék Richmondba. Rám néznek: magának nem kell engedély, utazhat, ahova akar. Egy külföldi! A keleti blokkból! Attól kezdve bejárhattam Amerikát, kutya nem kérdezte, hova megyek. Katharine Graham nagyon befolyásos személyiség. Nagyon valószínű, hogy az ő keze volt ebben.

Ez a sajtóközpont tudta azt is, hogy milyen cikkek jelennek meg Kereszty András tollából?
Az amerikai sajtóattasé Budapesten szemlézte, hogy mi jelenik meg a magyar lapokban. Megpróbáltam a lehető legtárgyilagosabban írni. Sokat írtam például az amerikai életről, nagyon érdekelt, hogyan él egy család, hogyan fest egy kisváros.

Vaktában, ismeretlen helyen hogyan lehet megtalálni a riportalanyt?
Általában megkerestem a helyi sajtót. ’Washingtonból jöttem, mesterségem címere’, itt vagyok. Mit tanácsolnak, hova menjek. A szakmai szolidaritás nagyon erős, ők segítettek. Bármit megírhattam. Ne felejtsük el, 84-től már jelentős oldódás volt, az anyagaim simán átmentek.

*

Aztán 1986-ban videóra veszi a történelem egyik legnagyobb diadalaként beharangozott űrutazásának startját – amely az űrkutatás egyik legnagyobb tragédiájává fajul: a Challenger felrobbanását. Később döbben rá, hogy lefotózta a történelmet. Aztán százszor újranézi, és könyvvé írja meg a Challenger-videót. (Aki a könyvtárban még megtalálja, olvassa el. Torokszorító.)

Merénylet az érdsek ellen - borítóInnentől kezdve már csak ki kell várni azt a huszonegynéhány évet, amikortól a tudósító a tekergések után (néha) megpihen. Közben néhány év a Népszabadság szerkesztőségének második embereként, a Népszava főszerkesztőjeként, aztán az újságíró-szövetség élén, tanítás, ez-az.

Már fehéres a haja, amikor nekifekszik Ken Follett műveinek, blogjának, a róla szóló cikkeknek. Miért? Tanulmányozni a technikáját, hogyan kell összeválogatni a hozzávalókat, milyen sűrűn legyenek a fordulatok, mennyi legyen a feszültség, mennyi a vér; kell egy szerelmi szál – és nem utolsósorban kell egy kiadó, amelyik a történetet sikerre viszi. Megérkeztünk e cikk elejére.

Azt gondolnád, olvasó, hogy Kereszty Andrásnak piszok nagy szerencséje volt, ez vitte előre.
Paperbackwriter című dalában a Beatles felmondja a siker receptjét. De nem pontosan. A siker egyik eleme, hogy az igazat kell írni. A sikernek fontos eleme a balszerencse is. A mások balszerencséje.