A lány, aki lefotózta a zenét | Beszélgetés Mészáros Annarózsával

Posted on 2012. május 2. szerda Szerző:

0


Az interjú eredetileg 2010. február 7-én jelent meg az olvassbele.hu-n.

Írta: Boros Ágota

Mészáros Annarózsa fotóriporter. De amikor épp nem a kordonok mögött küzd a jó pozícióért, vagy nem a könnygázt törölgeti a szeméből, akkor pihenésképpen zenészeket zár liftbe.

Mészáros Annarózsa

Mészáros Annarózsa

Fényképezőgéppel a kezedben születtél.
Kis túlzással, igen. Unokatestvéremmel, Samu Kriszta Fannival mi vagyunk a negyedik fotográfus generáció anyai ágon. Anyukámnak műterme volt, testvéreimmel jóformán ott nőttünk fel. Nálunk nagyon kellett vigyázni, hogy a hűtőből mit veszel ki, könnyen előfordulhatott, hogy a tejesüvegben fixír, a tojástartóban film volt. Észnél kellett lenni.

Jaj, az a sanyarú gyerekkor.
Nem is tudod, mennyire sanyarú. Nekem az volt a normális, hogy a szombat, vasárnap munkanap, jönnek-mennek az emberek. A műterem függönyének az alja nem érte el a parkettát, így az alól kukucskálva gyönyörködtem a menyasszonyokban, vagy irigykedve bámultam az idegen gyerekeket, akik az én mackómat nyálazták össze, miközben az én kisszékemben pózoltak, és az én anyukám volt kedves velük.

Azt gondolnám, ezek után a fotózás környékét is elkerüli egy gyerek.
Kerültem egy ideig. Akartam régész lenni meg fogorvos meg rajztanár meg nyelvész… minden akartam én lenni, csak fényképész, fotóriporter nem. Aztán tessék.

Miért csinál zenés kiállítást egy fotóriporter? Miért nem a „harcmezőről” tudósít?
Mert nem Robert Capa. Én a Parlamentbe járkálok, meg tüntetésekre, kiállításokra, vezettem a netriport fotórovatát, fotózom a Népszavának, a KÉK-nek (Kortárs Építészeti Központ), együttesekről, koncertekről számolok be képekben, színházazom, most éppen „A zene mindenkié” Egyesülettel (Parafónia zenekar) van közös projektünk. A gödöllői Duflex Fotográfiai Stúdióval falukat örökítünk meg minden évben. Egy év – egy település: nagyon izgalmas. A szentendrei Műhely Galéria gondozza a fotóimat, képeslapként is forgalmazzák őket.

Nem a „Zenészek a liftben” lesz az első kiállításod.
Volt több is, a legösszefogottabbak a „Majd utazgatok, mert utazni élvezet…”, illetve a „Zene az kell”.

A muzsikosokat miért zártad liftbe?
Mesteremtől, Pándi Titusztól kaptam ajándékba Heinrich Riebesehl 1969-es „Menschen im Aufzug”, vagyis „Emberek a liftben” című képeskönyvét. Ez egy harminc fényképből álló fekete-fehér, kissé deprimáló sorozat. Befészkelte az agyamba magát az idea, hogy milyen extrém hely is a lift – fényképezés szempontjából.  Majd ennyiben maradt a gondolat. De eltelt egy kis idő, és újra izgatni kezdett a helyszín, s már nem hagyott többé békén. De hogy emberek csak úgy álldogálnak ott… (mint ahogyan Riebesehl képein tették azt), tétlenül… Inkább muzsikáljanak! Így megragadható a zenei hang villanásnyi élete is talán.

Bacskó Éva a liftben

Bacskó Éva a liftben

Le akartad fotózni a zenét?
Mindig is foglalkoztatott a kérdés, hogyan lehet ábrázolni hangokat képben. Persze sehogy. De lehet azt az illúziót kelteni, hogy a muzsika felcsendül a fotó némaságában, és a nézőben megszólal a hang. Nagyanyámnak volt a nagy dumája, amikor kérdezték, hogy miért ilyen drága a fénykép, hogy kérem, a muzsikaszó az elszáll, de ez megmarad!

Lehetne ez a kiállítás mottója: „Mészáros Annarózsa fotóin nem száll el a muzsikaszó”. Könnyű volt rávenni a zenészeket a fotózásra?
Zenészekkel, zenével vagyok körülvéve: a párom, Kerek István hegedűművész, sőt gyakorlatilag az egész családja zenész. A zenészek alapvetően őrült népség, és itt az őrült pozitív jelző. Benne vannak mindenben.

Tavaly októberben Sülyi Péter nyitotta meg a Budapest Átrium Caféban a kiállításodat. Az a Sülyi Péter, aki az Omega együttes és Kovács Kati szövegírója volt, és aki jelenleg a Neil Young Sétány zenekar tagja.
Ne felejtsük el a Hétrétország fesztivált sem, melynek szellemi atyja, szervezője. Tavalyelőtt volt egy közös kiállításunk Krisztával az Őrségben, oda is ő invitált, hiszen a házában volt a tárlat. Nagy rajongója ennek az egész ötletnek: ő is ott bábáskodott a születésénél. Ezt az anyagot először Őriszentpéteren, a Pajtában állítottam ki, akkor is ő mondta a köszöntőt. A Budapest Átrium Caféban sajnos elég kicsi volt a hely kiállítási szempontból, 28-29 képnél többet nem tudtunk megmutatni, de remélem egyszer, talán néhány év múlva, lesz még lehetőségem az összes fotót a falra tenni. Már csak azért is, mert Sülyi Pétert még nem sikerült liftbe zárnom…

Megítélésed szerint vidám lett az anyag? Vagy húsz év múlva egy másik fotós ugyanazt érzi majd, mint amit te éreztél Heinrich Riebesehl képeit nézve?
Hát, vidámabb, mint az eredeti volt. Vagy tudod mit: valahol, naná, hogy nem az. Egyébként fogalmazd már meg, mi a vidámság! Az, hogy nevetünk? Az, hogy örülünk? Az, hogy kacarászunk egy jó poénon? Én vidám embernek tartom magam, holott az esetek nyolcvan százalékában deprimált vagyok.