J. Patterson – G. Charbonnet: Máris hiányzol! (részlet)

Posted on 2012. április 24. kedd Szerző:

0


Máris hiányzol - borítóElső rész | Volt egyszer egy kislány New Yorkban

Egy

Azoknak a vasárnap délutánoknak minden apró részlete gondosan el van rejtve az emlékezetemben, de ahelyett, hogy most rögtön mesélni kezdenék Michaelről és rólam, azzal kezdem, hogy megrendelem magamnak a világ legjobb, legédesebb, legzamatosabb és talán legbűnösebb fagylaltját, amelyet a St. Regis Hotelben szolgálnak fel New Yorkban.

Mindig ugyanolyan volt: két ökölnyi méretű gombóc kávéfagylalt, amit forró karamellel öntöttek nyakon, olyannal, amely még sűrűbb, ragacsosabb, sziruposabb és édesebb lett, amikor a fagylalthoz ért. Ennek a költeménynek a tetején igazi tejszínhab csábított. Már nyolcéves koromban is különbséget tudtam tenni a valódi felvert tejszínhab és a hamis, nem tejből készült izé között, amit műanyag palackból lehetett kispriccelni.

Az Aston Courtban az asztalomnál velem szemben ült Michael, a legjobb képű férfi, akit ismertem, helyesebben, akit valaha láttam életemben. Igazi szívdöglesztő fazon volt. És ráadásul a legkedvesebb, a legbarátságosabb – és valószínűleg a legbölcsebb is.

Azon a napon Michael engem figyelt ragyogó zöld szemével, amint sóvárogva vártam, hogy a fehér kabátos pincér végre letegye elém a fagyimat; mondanom sem kell, a pincér kínzó lassúsággal mozgott, én pedig már tűkön ültem.

Michael egy nagy tál dinnyegolyót kért, hozzá pedig citromsörbetet. Gyerekfejjel képtelen voltam megérteni, hogyan képes megfosztani magát a fagylalt édes örömeitől és csábító kísértésétől.
‒ Nagyon köszönöm! – mondta Michael udvariasan, és ezzel újabb jó pontot szerzett irigylésre méltó és kivételes tulajdonságaihoz.

A pincér természetesen egy árva szót sem felelt.

Az Aston Court a St. Regis Hotel ínyenc étterme és cukrászdája volt, ahol fenséges desszerteket lehetett kapni. Azon a délutánon a helyiség tele volt fontosnak látszó emberekkel, akik mélyen elmerültek a beszélgetésben. A háttérben két, szimfonikus zenekarba illő hegedűs játszott olyan gyönyörűen, mintha csak a Lincoln Centerben léptek volna fel.

‒ Oké – jegyzete meg Michael. – Itt az idő, hogy játsszunk, a Jane-és-Michael játék következik!

James Patterson

James Patterson

Örömömben tapsolni kezdtem, és felragyogott a szemem.

Ez a játék a következőképpen zajlott: egyikünk rámutatott ez egyik asztalnál ülőkre, a másikunknak pedig ki kellett találni, hogy kiféle-miféle népség lehetnek. A vesztes fizette a desszertet.

‒ Rajta! – mondta Michael, és rámutatott három tizenéves lánykára, akik csaknem egyforma halványsárga vászonruhát viseltek.

Tétovázás nélkül bele is kezdtem a megfejtésbe:

– Elsőbálozók. Első évüket töltik az egyetemen, mert csak most végeztek a középiskolában. Talán Connecticutból jöttek. Esetleg Greenwichből.

Michael hátrahajtotta a fejét, és tiszta szívből nevetni kezdett.

– Te gyerek! Túl sok időt töltesz a felnőttek társaságában. De nagyon tetszett, amit mondtál. Jár neked a pont.

‒ Oké – bólintottam, és egy másik asztal felé intettem. – Nézd azt a párt, ott! Azt, akik úgy néznek ki, mint Cleaverék a Bízd csak az öcskösre! című filmből. Na, szerinted mi az ő sztorijuk?

A férfi szürke és kék kockás öltönyt viselt, a nő pedig élénk rózsaszín blézert és zöld pliszírozott szoknyát.

‒ Férj és feleség Észak-Karolinából – fogott bele könnyedén Michael. – Gazdagok. Egy dohányboltokból álló láncuk van. A férfi üzleti útra jött ide. A felesége pedig vásárolni. A férfi most mondja meg a nőnek, hogy el akar válni tőle.

‒ Ó! – kiáltottam fel elszontyolodva. Nagyot sóhajtottam, majd egy újabb kanál fagyit kaptam be, és hagytam, hogy pompás íze kényeztessen. – Igen, mindenki el akar válni.

Michael beleharapott az ajkába.

– Várj csak, Jane! Melléfogtam. A férfi nem a válást jelenti be. Azt mondja a feleségének, hogy egy meglepetése van számára, lefoglalt két helyet egy nagy tengerjáró hajón. Európába utaznak a Queen Elisabeth kettőn. Ez lesz a második nászútjuk.

‒ Ez már sokkal jobb történet ‒ jegyeztem meg mosolyogva. – Kapsz egy pontot. Kiváló!

Lepillantottam a tányéromra, és láttam, hogy valamiképpen a fagylalt teljesen eltűnt róla. Michael körülnézett a teremben, és gyászos képet vágott.

– Ezt biztosan nem fogod kitalálni.

Egy férfira és egy nőre mutatott, akik tőlünk két asztallal arrébb ültek. Odanéztem.

A nő körülbelül negyvenéves volt, jól öltözött és döbbenetesen csinos. Az embernek az jutott rögtön az eszébe, hogy biztosan filmszínésznő lehet. Élénkpiros ruhát viselt hozzáillő cipővel, és nagy fekete retikül volt nála. Minden azt mondta róla: Nézz rám!

A férfi fiatalabb volt a nőnél, sápadt és nagyon vékony. Kék zakót és mintás selyemsálat viselt, amilyet akkoriban senki sem hordott. Miközben beszélt, szélesen gesztikulált.

‒ Ez nagyon vicces – mondtam, és elvigyorodtam meg a szememet forgattam.

Ugyanis az a pár az anyám volt, Vivienne Margaux, a Broadway híres producere, valamint Jason, az év fodrásza. Jason, a „melegházi virág”, akinek nem volt ideje arra, hogy vezetékneve is legyen.

Megint őket néztem. Egy dolog biztos volt: az anyám annyira gyönyörű, hogy maga is színésznő lehetett volna. Egyszer, amikor megkérdeztem, hogy miért nem akar az lenni, azt felelte:

‒ Kicsim, én nem utazni akarok a vonaton. Én vezetni akarom azt a vonatot.

Minden vasárnap délután, amikor Michael és én ettük ínycsiklandó desszertünket a St. Regisben, anyám valamelyik barátjával ugyancsak itt evett édességet és kávét ivott hozzá. És, persze, pletykáltak, panaszkodtak vagy épp üzletet kötöttek, de anyám ilyenkor is mindig rajtam tartotta a szemét, anélkül hogy valóban velem kellett volna lennie.

Gabrielle Charbonnet

Gabrielle Charbonnet

A St. Regisben töltött pompás órákat azzal múltuk felül, hogy vasárnaponként beugrottunk a Tiffanyhoz, vagyis a legmenőbb és legelegánsabb ékszerboltba. Anyám rajongásig szerette a gyémántokat, mindenhol viselte és mutogatta őket, és úgy gyűjtötte az értékes köveket, mint mások a kristály egyszarvúkat vagy azokat a különös japán kerámiamacskákat, amelyek az egyik mellső lábukat a levegőbe tartják fel.

Természetesen, én is jól éreztem magam ezeken a vasárnapokon, mert Michael ott volt mellettem. Ő volt az én legjobb barátom a világon ‒ és talán az egyetlen barátom ‒, amikor még nyolcéves kislány voltam.

A képzeletbeli barátom volt.

(Leyrer Ginda fordítása)

James Patterson, Gabrielle Charbonnet: Máris hiányzol!

Pioneer Books, 2011