Erős nők jutalomjátéka | Phyllida Lloyd: A Vaslady

Írta: Szeifert Natália

Viszonylag ritkán fordul elő, hogy valakiről még életében életrajzi ihletésű nagyjátékfilm készül. Legfeljebb az élő legendákkal. Baroness Margaret Thatcher (a címet menesztése után kapta II. Erzsébet királynőtől) olyan ikonikus szeplője a történelemnek, aki kétségtelenül megérdemli a fenti jelzőt. A sokadik zseniális alakítását nyújtó Meryl Streep pedig biztos léptekkel halad afelé, hogy belőle is hasonló legenda váljék a mozi világában.

A Vasladyről – ahogyan politikai karrierje csúcsán egy szovjet újságíró találóan elnevezte – elsősorban a keménység, az elszántság, a kompromisszumok nélküli vezetés jut eszünkbe. A most nyolcvanhetedik évében járó asszonyról azonban keveset tudunk. A film a politikusi és a magánemberi életébe is bepillantást enged, legalábbis a tényekből építkező fikció szintjén.

A nyitó képsorokon az idős M. Thatcher éppen „elugrik” a közértbe egy doboz tejért (amit igazán nem kéne tennie, hiszen felügyeletre lenne szüksége), majd komótosan megreggelizik férjével, Denisszel. Aki egyébként halott. Hogy valójában nincs jelen, az a néző számára is csak kicsit később lesz világos, ahogy az is, hogy vélhetően ezzel maga Margaret is tisztában van. Ez azonban nem akadályozza abban, hogy felszólítsa, hogy vegyen fel sálat, vagy elbeszélgessen vele délutáni szunyókálás előtt.

A Thatcher-film bővelkedik ugyan dokumentumszerű visszaemlékezésekben, elsősorban talán mégsem a Vaslady életének, hanem a gyász és elengedés folyamatának feldolgozása. Az idős asszony mindennapjaiba az ő nézőpontjából tekintünk bele, és vele együtt idézzük fel életének jelentős pillanatait.

A fiatal Margaretet (akkor még Margaret Hilda Roberts) ott látjuk a „semmiben, ahonnan jött”, az 1940-es években, apja zöldséges üzletében. Telve elszántsággal, ambícióval. Az őt alakító Alexandra Roach tekintetében remekül tükröződik az a halvány naivitás, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki elinduljon egy ilyen rögös úton, amit Margaret végigjárt, amíg az Egyesült Királyság első – azóta is egyetlen – női miniszterelnöke lett. Anyja elítélő pillantásai – összhangban a kor közgondolkodásával, miszerint a nőnek otthon a helye – és apja lelkes, támogató hozzáállása között kell lavíroznia a fiatal lánynak, amikor felveszik az egyetemre, majd végleg elkötelezi magát a politika mellett.

Éleslátása, határozottsága nem számít. Ez a férfiak világa, itt nem érvényesülhet. Főleg nem, ha ő marad a „zöldséges lánya”. Ezt az akkor feloldhatatlannak látszó nehézséget Denis Thatcher (fiatal megformálója: Harry Lloyd) szerelme hidalja át. Egy szép napon egyszerűen megkéri Margaret kezét, vázolva, hogy az ő neve és társadalmi rangja biztosíthatja a könnyebb előrejutást. Könnyebbet, de így sem könnyűt. Vitathatatlan, hogy nagyon szereti ezt az akaratos kis nőt, aki napról napra komolyabb célok felé halad. És hogy Margaret viszontszereti, abban is biztosak lehetünk, még ha egyre kevésbé is tudja kimutatni. Olyan önzetlen társra lelt Denisben, aki nélkül aligha vonulhatott volna a parlamentbe kétgyermekes édesanyaként, zord öltönyök közt kék kosztümben, hogy ott majd harcosan sikítozzon a reformokért.

Na igen, a sikoltozó hang, ami többször is nevetség tárgyává tette a Tisztelt Házban, a film egyik legjobb jelenetének témája. Amikor ugyanis támogatói hatására elhatározza, hogy megméretteti magát a miniszterelnöki posztért, komoly beszédtechnikai órákon kell részt vennie, hogy jellegzetes fejhangjait valami kevésbé fülsértő tónusra cserélje. Meryl Streep igazi tehetsége a Vaslady megformálása során nemcsak olyan külsőségekben mutatkozik meg, mint a remekül átvett mozgáskultúra (időskori jeleneteknél pláne!), hanem a hangban, kiejtésben. Érdemes a filmet szinkron nélkül nézni, hogy halljuk, mennyire jól hozza az eredeti Thatcher-beszédstílust, és milyen hűen követi annak változásait egészen a késői időkig.

Erről maga Jim Broadbent (az idős Denis Thatcher alakítója) is elismerően nyilatkozott a forgatás apropóján vele készült interjúban: „Annyira hihetetlenül jól eltalálta Thatcher stílusát abban a pár másodpercben, hogy azonnal éreztem, hibátlan lesz. Amikor pedig már sminkben megjelent, elállt a lélegzetem. El is felejtettem, hogy nézett ki az igazi Thatcher.”

Ezzel mi, mozinézők is így járhatunk, de nem szabad elfelejtenünk, hogy alapvetően fikciót látunk. A Thatcher-házaspár magánéletéről szinte semmit nem tudunk. Abi Morgan forgatókönyvíró is inkább csak találgatásokra hagyatkozott, azok alapján rakott össze egy történetet, amit a hozzátartozóktól, személyzettől megtudott – akik ugyancsak kevés dologban lehettek biztosak. Ami tény: Denis a háttérben maradt, és a híresen humortalan Margaretet azért időnként mégis megtréfálta. Legrosszabb tréfája az volt, hogy meghalt, ezzel a magányos, zavarodott özvegyasszony szerepét rótta feleségére.

A Vaslady tisztelettel kezeli Tatcherék személyét éppen úgy, ahogy az időskori elmezavar témáját, nem lesz belőle „öregszagú”, elkeserítő nyűglődés. A jelen és a múlt jó ritmusban váltakozva kerül elénk. Egy percig sem unatkozunk, és ezt elsősorban Streepnek köszönhetjük. Nem csoda, hogy Golden Globe-díjat kapott alakításáért, és tizenhetedszer (!) jelölték Oscar-díjra, ami egyedülálló a filmtörténelemben.

Phyllida Lloyd: A Vaslady – angol életrajzi dráma, 2011

Magyarországi bemutató dátuma: 2012., február 2.

Rendező: Phyllida Lloyd
Forgatókönyvíró: Abi Morgan
Operatőr: Elliot Davis

A főbb szerepekben:

Meryl Streep (Margaret Thatcher)
Jim Broadbent (Denis Thatcher)
Iain Glen (Alfred Roberts)
Olivia Colman (Carol Thatcher)
Anthony Head (Geoffrey Howe)