Erdélyi Gabriella: Szökött szerzetesek (részlet)

Vadakból civilizáltak: lázadó diákok társasága

Egy dél-alföldi kis falu iskolájába egy nap új diák érkezett. A régi diákok, Khebele Márton és Máté új társuk érkezését a plébánia melletti ivóban ünnepelték. A helyieket valamiért bosszantotta a dolog, mert – Márton elbeszélése szerint – sértegetni kezdték őket. Végül dulakodás támadt, melynek során egy ember meghalt. Ha hitelt adunk Márton szavainak, aki kifejezetten „csendes iddogálásról” beszél, úgy a helyieket ez esetben az újabb jövevény érkezése, az ismeretlen arc idegesíthette. Mégis inkább azt hiszem, egyszerűen túl zajosak és bosszantóan jókedvűek voltak a fiatalok, ez válthatta ki a helyiek haragját. A fiatalok szórakozása – valószínűleg időn és kultúrákon átívelően – bosszantja a tisztes polgárokat.

Generációk közötti konfliktusok vagy a helyiek és jövevények közötti kocsmai verekedések már évszázadokkal korábban és később is előfordultak. Mégis, miben különbözhettek a középkor végén a diákok konfliktusai a megelőző és a későbbi korokétól? Másképp megfogalmazva: miben különbözhettek a diákok az őket körülvevő társadalomtól? Ekkoriban tanulás és moralitás között szoros kapcsolatot feltételeztek. Ezért az egyszerű emberek vadságra való hajlamát tanulatlanságukkal magyarázták. Rabelais is úgy vélte, hogy munkával és tanulmányaival sikerült kordában tartania tüzes ösztöneit. Lehet, hogy a diákoktól fokozottan azt várták, hogy megfékezzék bűnös hajlamaikat?

A kúriára beadott kérelmek olvasása közben azt vettem észre, hogy az események szereplői igen gyakran voltak diákok, legyen szó akár ünnepi, akár hétköznapi alkalmakról. Találkoztam diákokkal, akik egy szász falusi temetőben tréfás latin disputát folytattak; máskor elképzelhettem, hogyan lőnek célba az iskola mellett. A kérvények alapján volt, akit egy falusi bíró vacsoravendégeként, másokat ivóbeli asztaltársaságok tagjaként pillanthattam meg. Az a két klerikus is egy plébániai iskola diákja lehetett, akik valószínűleg egy hangszeren vesztek össze. Az éjszaka titkos sötétségében is felbukkantak diákok: az úton, a kocsmából hazafelé menet vagy gyümölcslopás közben.

A magyarországi kérelmezők közül minden tizedik nevezte magát diáknak. Ez már önmagában is soknak tűnik, de ráadásul számos pap is még diákkori eseményeket adott elő a beadványokban. Azokról, akik az egyszerűség kedvéért klerikusnak nevezték magukat, szintén sokszor kiderült, hogy éppen iskolába járnak vagy tanítóskodnak, és egyelőre csak a kisebb egyházi rendeket vették fel. A tanulás és a tanítás nem egyszerűen egymást követő állomások voltak a fiatalok életében. Emiatt a diákokat és az iskolamestereket nem is érdemes egymástól megkülönböztetnünk. Elszegődhetett valaki tanítónak egy kisebb iskolába, hogy azután az így megkeresett pénzét arra fordítsa, hogy tanulmányait egy magasabb iskolában folytathassa.

A számok és a történetek élénk képet festenek a 16. század első évtizedeinek diákvilágáról. A beadványokban a diákok rendszerint kisebb csoportokban jelennek meg. Száti Máté egy délvidéki faluban, Keresztúron tanult, és három diáktársával ült be egy ivóba vacsorázni, ahová egy férfi érkezett, hogy bort vegyen… – így kezdődik elbeszélése az estéről, amely gyilkossággal végződött. Ha négy diák ült együtt egy ivóban, akkor joggal feltételezhető, hogy Keresztúron iskola működött, és nemcsak a plébános nevelgette otthonában az utódját. Balog Kelemen – ezúttal csak annyit tudunk, hogy valahol a váradi egyházmegyében – szintén három diáktársával indult útnak és pihent meg éjszaka a mezőn, amikor egyik társuk arra ébredt, hogy ellopták a fegyvereiket. A négy álmos diák azonnal a négy lator után eredt, hogy – amint Kelemen utóbb fogalmaz – „békésen” visszaszerezzék a védelmüket szolgáló fegyvereket, és amint várható volt, a békés akció az egyik tolvaj életét követelte.

A fiatalok kultúrája – értve ezen azokat a fiatal, nőtlen férfiakat, akik a szülői házból elmentek mesterséget vagy betűvetést tanulni, esetleg szolgálatba álltak – korán felkeltette a társadalomtörténészek érdeklődését. Ennek az a nagyon egyszerű oka, hogy ők voltak a leghangosabbak és legszabadosabbak, amiből gyakran keletkeztek lejegyzésre kerülő, bírósági ügyek. Ráadásul idejük nagy részét nem a ritkán kifürkészhető, zárt otthonokban, hanem az utcán és a kocsmák félnyilvános tereiben töltötték. Úgy tűnik, itt szabadabban viselkedhettek. Sajátos kultúrájuk első ránézésre akár a lázadás erőszakos gesztusának tűnhet, ezzel magyarázható, hogy korábban az öregek és a fiatalok generá­ciós konfliktusaként értelmezték „hangoskodásukat”. Akik azonban sajátos rítusaikat közelebbről megfigyelték, úgy látták, hogy ezek a rombolás és tagadás helyett kifejezetten a közösség érdekeit szolgáló, fontos társadalmi, kulturális funkciókat töltöttek be. Például ellenőrzést gyakoroltak a helyi házassági piac felett és hozzájárultak a népi szokások fennmaradásához. A közösség házassági és szexuális normáit megsértők nyilvános megszégyenítését szolgáló rítusok, mint például a férjverő vagy hűtlen feleségeket célba vevő macskazene (utcai hangoskodás, paródia) vagy a pártában maradt vénlányok nyilvános eke- vagy tuskóhúzása és a többi farsangi gúnyolódás a „rendetlenség őreinek” vagy az „éjszaka urainak” nevezett fiatalok szervezésében zajlottak. Ez az engedélyezett szabadosság vagy szabadság pedig csak az öregek és fiatalok alapvető konszenzusa alapján működhetett. A felnőttek bizonyára egyáltalán nem bánták, ha a fiatalok maguk rendezik belső konfliktusaikat és vetélkedéseiket, amelyeket ők maguk csupán távolról figyeltek. A diákok a felnőtt szerepek ideiglenes kisajátításával – amelynek rítusain a felnőttek maguk is jól szórakoztak – mintegy észrevétlenül tanultak bele ezekbe. A fiatalok Európa más tájain megfigyelt ilyen jellegű szokásrendszerét és intézményeit a történeti néprajz Magyarországon is regisztrálta.

A fiatalok kultúráján belül most elsősorban azokról lesz szó, akik nemcsak az „élet iskoláját” járták, azaz a gyakorlatban – és gyakran játékosan – sajátították el a rájuk váró szerepeket, hanem igazi iskolába is jártak. Az iskola és a munka világa azonban ekkor még – szemben az iskolakötelezettséget ismerő modern korral – korántsem jelentett egymást kizáró ellentétet. A kisebb diákok – amint szó lesz róla – az idősebb diákok szolgálóiként egyúttal dolgoztak is, a nagyobb diákok pedig sokszor maguk is tanítóskodtak. Így nem az életkoruk alapján tekinthetőek csoportnak – a későbbiekben találkozunk majd hét és huszonöt éves diákokkal is –, hanem mindennapi gyakorlataik következtében.

A történeti antropológiai elemzésekben a 18. században a vidéket is elérő „fegyelmezési mámor” előtti időkre vonatkozóan a fent vázolt – fiatalok és felnőttek közötti konszenzuson, nem pedig konfliktuson alapuló – idilli állapot bontakozik ki. Ha ez valóban így volt, akkor az általam megfigyelt események a „működési zavarokat” képviselik ebben a harmóniában. Az olyan pillanatokat például, amikor a fiatalok szórakozása kifejezetten idegesíti az embereket. Mint az a négyfős diáktársaság, akik egy dél-dunántúli, falusi ivóban vacsoráztak, és vidám éneklésükkel magukra vonták a szomszéd asztalnál ülő, rosszkedvű nemes haragját. Nem csoda, hogy az emberek nem mindig fogadták megértéssel a tréfás kedvű diákok időnként meglehetősen infantilis viccelődéseit. Még az iskolamester is agresszíven reagált, amikor az egyik 14 éves diákja az országúton utánament, lecsente a fejéről a kalapját, és elszaladt vele. Egresi László egyik este a szomszédos faluban, Szentmiklóson vacsorázott egy diáktársával. Hazafelé menet, pityókás jókedvében azzal heccelt fel egy szembejövő idegent, hogy tréfából utánaeredt. Az idegen félreértette a helyzetet, és rájuk támadt. Ellenben nem tűnik túl valószerűnek Kadosi Mihály története, mely szerint egyik éjszaka egy egyedül gyalogló férfi kezdett a szembejövő három diák sértegetésébe, gúnyolásába. Egy ember három ellen – ennyire alaptalanul magabiztos, ráadásul a sötét országúton senki nem lehetett. Sokkal életszerűbb, hogy a szembejövővel a diákok kezdtek ki, akik épp a brassói temetőben tartott összejövetelről mentek jókedvűen hazafelé, és már eleve létszámfölényben voltak. A diákok bátorságát és arcpirító magabiztosságát az adhatta, hogy sosem egyedül, hanem csoportosan közlekedtek. A hangoskodó fiatalok csoportjai pedig valószínűleg minden kultúrában felhergelik a tisztes polgárokat.

Diákjaink játékos jókedve a létszámfölény mellett fiatalságukból és időnként alkoholos állapotukból is eredhetett. Valószínűleg a már elfogyasztott bor adta a bátorságot egy diáknak arra, hogy a keresztúri ivóba újonnan érkezett vendégtől a botját hetykén elvegye. A szemtelen diák három társa közül az egyik, Száti Máté azonban szerencsére észnél volt, és azonnal közbelépett, hogy lecsillapítsa az egy pillanat alatt pattanásig feszült kedélyeket. A botját a férfi visszakapta, és így a sértést látszólag lenyelve békésen eltávozott. A diák ezután bizonyára még többször a pohár fenekére nézett, mert amikor a férfi váratlanul visszatért, tovább folytatta szemtelen tréfáját: ezúttal a férfi kardját akarta elvenni tőle a biztonság kedvéért, „nehogy azzal véletlenül valakit megsebesítsen”. Részegségére utal ügyetlensége is: csak a hüvelyt sikerült megszereznie, miközben a férfi kezében maradó kard megsebesítette az egyik diákot. A sebesülés persze olaj volt a tűzre, a diákok és a laikus vendégek között kibontakozó csetepaté végül többek sebesülésével és egy ember halálával végződött.

Amikor a diákcsínyek nem a becsületet sértették, hanem a magántulajdont vették semmibe, talán még inkább felhergelték az embereket. A székesfehérvári diákok leöltek egy malacot, amivel a sértettek Babocsai István diákot vádolták meg a plébános előtt. Noha a vádlott végül tisztázta magát, a malac tulajdonosai ennyivel nem érték be, és egy félreeső utcában maguk vettek elégtételt az őket ért kárért. A szlavóniai Cirkvenán egy diákcsínynek induló tojáslopás kavarta fel a kedélyeket, amely a megkárosított iskolamester, a segítségére siető plébános és a mindkét felettesével dacoló két diák véres összecsapásába torkollott. Paradox módon annak köszönhetően, hogy a diákok sokszor ráértek, és gyakran kószáltak többedmagukban az utcán, sok mindent láttak is, így nemcsak „bontották”, hanem „őrizték” is a „rendet”, például a tilosban járók lefülelésével, amivel fontos közösségi funkcióra tettek szert. Nagy András épp vízért ment a kúthoz egy társa kíséretében, amikor egy tolvajt vettek észre, aki éppen egy kertbe mászott be. Miután jelentették a dolgot az iskolarektornak, a tolvaj üldözésére indultak. A terebesi bíró szintén a diákokat küldte annak a rablónak az elfogására, aki korábban az egyikőjüket kifosztotta. Egy másik iskolamester pedig egy prostituált megvesszőzését bízta a diákokra.

Sajnos e történetek alapján – és egyéb források híján – nem lehet a diákok létszámát megállapítani egy-egy iskolában. Meg kell elégednünk annyival, hogy ha egy történetben egyszerre négy-öt diák megjelenik – márpedig ez gyakran előfordul –, akkor gyaníthatjuk, hogy az adott településen iskola működhetett. Bár a diákok nagy földrajzi mobilitása ezt éppen cáfolhatná, hiszen könnyűszerrel felbukkanhattak olyan településeken is, ahová csak betértek, de más forrásokból még kevesebbet tudhatunk meg az iskolák működéséről. Okkal feltételezhetjük továbbá, hogy az előadott eseményekben csak a diákok egy része jelenik meg. Az egyik beszámoló szerint ugyan valamennyi diák összesereglett, hogy az őket korábban énekelni tanító segédkántor látogatását a szokásos eszem-iszommal megünnepeljék, de ebben az esetben sem derül ki, hogy pontosan hányan voltak. A legtöbb diákkal – 11 fővel – Esztergomban találkozunk egyszerre, ami nem meglepő, hiszen ők nem egy isten háta mögötti falu, hanem az érseki székhely székeskáptalani iskolájának növendékei voltak. Ez volt az ország legnagyobb és – a kolduló rendi főiskolák mellett – legnívósabb oktatási intézménye. A 15. század végén – egyes becslések szerint – akár a százat is meghaladhatta diákjai létszáma, de már 1464 körül is sokan lehettek, mert az óriási tumultus felkorbácsolta a kedélyeket a városban. A diákok nemesi familiárisokkal csaptak össze a vár alatt fekvő Újváros kapujánál. Mivel a csetepaté során egy nemes meghalt, az ügy valószínűleg a vármegyéről a királyi kúriába is felkerült. Mindenesetre nagy port kavart, mert Rómába öt év alatt négy kérelem érkezett: az összecsapásban részt vevő diákok kértek sorban felmentést a gyilkosságért. Az történt ugyanis, hogy néhány nemes megverte és kifosztotta a szokásos alamizsnagyűjtő körútjukat járó kisdiákokat, amint a várból – ahol az iskola is állt, a székesegyház és a püspöki palota szomszédságában – a városba leereszkedtek. A rémült lurkók – az egyikőjük 14 éves volt – visszamenekültek az iskolába, és miután előadták a történteket, a tanárok és a nagydiákok, nehogy a nemesek máskor is ilyen arcátlanságra vetemedjenek, rájuk rontottak. A legnagyobb csődület azonban végül az iskolánál támadt, amikor az egyszer már megfutamított nemesek újabb ostromba kezdtek.

Mivel a diákok főleg élelmet gyűjtöttek, feltehetően a zsákmányszerzés motiválta a városban szintén csak vendégeskedő nemesi familiárisok akcióját. Az ország minden tájáról érkező diákok sokasága azonban mintha a városlakókat is irritálta volna. Egy másik alkalommal, az 1450-es évek végén két, az esztergomi Újvárosba ügyintézés céljából bemerészkedő diák és a városlakók vitatkoztak össze a plébániaegyház környékén. Az összecsapások azonos forgatókönyv szerint zajló, rituális eseményeknek tűnnek: a két diák a városiak fölénye és ütései elől visszamenekült az iskolába, ahonnan társaik felfegyverkezett csapata indult ellentámadásra. A menetrendszerűen érkező segítségnek köszönhetően a diákok csoportszolidaritása megerősítést nyert, a kollektív diákbecsületen nem esett csorba. Hasonló konfliktusok bontakozhattak ki a helyiek és a diákok között abban az esetben is, amikor érzésem szerint mintha csupán a diákok nappali semmittevése, szemlélődő sétálgatása bosszantotta volna fel a munkájuk után szaladó helyieket.

Ezekben a történetekben kétféle diákkép jelenik meg. Találkozhatunk egyrészt gyerekes tréfát űző és mások védelmére szoruló diákokkal, azonban gyakoribb a felnőttek társaságában kocsmázó, és magát, illetve szükség esetén társait fegyverrel megvédő, önálló diák képe. Scolaris a falusi iskolába hétévesen beadott gyermek éppúgy, mint aki húszévesen jár iskolába. Vagyis az egy iskolába járók legalább két korcsoportra oszlanak. Az általam ismert adatok szerint a 7-15 éves korúak azok, akiket időnként – mint az esztergomiaknál láttuk – gyermekeknek vagy fiatal diákoknak neveznek. És olyan húsz évnél kicsit fiatalabbak vagy annál néhány évvel idősebbek lehetnek a már felsőbb tanulmányokat folytató, úgynevezett nagydiákok. Nemcsak a káptalani iskolákban, hanem a falusi iskolákban is így szerveződött a diákság. Egy-egy latin grammatikát tanuló kisdiák a nagydiákok szolgálatában állt, és az iskolamester is őket szalajtotta az apró-cseprő teendők után. Amikor az iskolamester a böjtöt megelégelve összehívta diákjait egy közös lakomára, egy ilyen kisdiákot küldtek a kocsmába borért.

A történeteket olvasva a falusi iskolák tucatjaival találkozik az ember, és az a benyomása alakul ki, hogy a magyarországi falvakhoz – értve ezen a plébániával rendelkező településeket – a középkor végén hozzátartozott az iskola. Erre a nagyon fontos tényre, a falusi iskolák elterjedtségére már az első iskolatörténetet író Békefi Remig is felfigyelt száz évvel ezelőtt, aki mintegy félszáz falusi iskola létezésére talált a középkor végéről adatot. A lista persze ma – ha valaki összeszedegetné az adatokat – jóval hosszabb lenne, hiszen csak a római kérelmekből 25-30 falu, illetve kisebb mezőváros nevével egészíthető ki.

A falusi iskolák létét azért fontos hangsúlyozni, mert azt mutatja, hogy a falun lakó parasztokban és a kisnemesekben élt az igény az iskola és az iskolázottság iránt. Rajtuk múlott ugyanis, hogy a plébános ellátása mellett az iskolamester tartására is vállalnak-e anyagi áldozatokat.

A falusi iskolákba a helyben, illetve közelben lakó jobbágyok és kisnemesek fiai jártak. Ezt szokták legalábbis a falusi iskolák diákságáról feltételezni. A dolog teljesen logikus: ott működtettek iskolát, ahol a falubeli gyermekek és fiatalok nagy száma miatt igény volt erre, és a fiatalokat ilyenkor általában a helyi iskolába járatták. Én azonban azt tapasztaltam, hogy egy másfajta gyakorlat is létezett, amit nevezhetnék az „idegenben tanulás” szokásának. Nagyon feltűnő az általam tanulmányozott történetekben ugyanis, hogy a diákok gyakran a származási helyüktől eltérő helységekben tanultak és tanítóskodtak. Egyesek a szomszéd megyébe, 50-100 kilométeres távolságba mentek, mások akár ennél is messzebb, 100-200 kilométerre, még a nagyobb régión belül maradva. Meglepő módon előfordult olyan is, hogy valaki elmerészkedett az ország egyik végéből a másikba, például Kőrösből Kevébe vagy Pécs környékéről Szatmárba. Sőt: az északi megyékből Morvaországba és Sziléziába is átmentek középiskolába, amit megkönnyített, hogy a határok mindkét oldalán ugyanazokat a szláv nyelveket és német dialektusokat beszélték. Ezenkívül félreérthetetlenül megkülönböztethetők azok, akik a faluból a városba mentek, mert magasabb szintű tanulmányokra és jobb minőségű képzésre vágytak, azoktól, akik több száz kilométert megtettek azért, hogy ne a helyi, hanem egy másik falusi iskolába járjanak. Ez utóbbi elsőre érthetetlennek tűnik.

Pedig csak ezzel magyarázható, hogyan kerülhetett össze egy váci, egy váradi, egy bácsi és két csanádi diák egy kisebb iskolában. Vagy miért nem adta vajon a hétéves Gáspárt az apja, Pintér István a helyi iskolába, hanem vitte inkább a bácsiból a szomszédos csanádi egyházmegyébe, egy másik faluba tanulni? Ezeket a szülőket és fiatalokat feltehetően nem a jobb iskola és oktatás iránti igény mozgatta. A dolognak talán az lehetett az értelme, hogy a fiatalok így elhagyták a szülői házat; kiszakadtak a családi környezetből, meg kellett állniuk a maguk lábán és világot is láthattak. Az arisztokrata gyermekeknek ez a világ az itáliai egyetemeket jelentette vagy egy európai körutazást magántanító kíséretében, a kevésbé szerencsés helyre született Pintér Gáspárnak azonban csak egy szülőfalujától különböző falut. Más léptékben ugyan, de mindkettő ugyanazt a célt szolgálhatta.

Megjegyzés: Az eredeti szövegből eltávolítottuk a lábjegyzeti hivatkozásokat.

• A könyvről: Menekülés a csuhából
• Fülszöveg

Erdélyi Gabriella: Szökött szerzetesek – Erőszak és fiatalok a késő középkorban

Libri Kiadó, 2012