Jenny Erpenbeck: Otthon (részlet)

Posted on 2012. április 10. kedd Szerző:

0


Otthon - borítóAz építész

Elkeserítő dolog, hogy most mindent el kell ásni. A meisseni porcelánt, az ónkupákat meg az ezüst evőeszközt. Mintha háború volna. Maga sem tudja, hogy elás valamit, vagy csak tartalékokat képez visszatérése idejére. Azt sem, hogy a kettő voltaképpen nem ugyanaz-e talán. Egyáltalán, most sokkal kevesebbet tud, mint amennyit régen tudott. Közvetlenül az oroszok bejövetele előtt felesége egyszer már ládákba csomagolta ezt az edényt, ezeket az ónkupákat, ezt az evőeszközt, de akkor a tóra evezett ki a ládákkal, hogy a vízbe süllyesszen mindent, a Csupasz zátonyon, amelyet az úszásaiból ismert. Az volt az a hely a tó közepén, ahol olyan sekély volt a víz, hogy feleségének nyáron úszás közben mindig váratlanul beleakadt a lába a hínárba, és akkor nevetve úgy tett, mint aki fulladozik. Az oroszoknak az eldugott holmikat keresve csak annyi eszük volt, hogy hosszú botokkal döfödjék a gyepet meg az ágyásokat, és mialatt ők döfödtek, a tó zavartalan nyugalomban mosogatta le a port a megmenekített kincsekről.

Szerencséje van, hogy idén olyan enyhe a tél, hogy egyáltalán fel tudja lazítani a földet. Ónkupáit a nagy tölgyfa gyökerei közé ássa el, a meissenit egy fenyőbokor alá, az ezüst evőeszközt a rózsaágyásba, mindjárt a ház mellé. Nyugodjatok békében. Tudja, hogy földtől gyászkeretes körmeivel két óra múlva már a Nyugat-Berlinbe vivő gyorsvasúton fog ülni. Az építész betemeti a gödröket, azon tanakodik, hogy vajon az ónkupákból most ónkupák fognak-e nőni, a csészealjakból és csészékből meg csészealjak és csészék, a késekből, villákból és kanalakból kések, villák és kanalak bújnak-e ki a rózsák közt. Eltöpreng, hogy vajon a lapátot is elássa-e végül, és puszta kézzel temesse-e be ezt az utolsó gödröt. Valóban nem tudja már, amit régen tudott: hogy mi nevezhető kincsnek, és mi nem. Hogy vajon visszatértekor, ha egyáltalán visszatér, valóban boldogabb lesz-e, amikor a meisseni porcelánt megtalálja, mint amikor a két márka ötvenes lapátot, amelynek fanyele húsz év alatt simára kopott a kertésze markában. De az ilyen fanyelet amúgy is szétrágják a férgek. Végül nem temeti el, hanem visszaviszi, ahogy szokta, a víz melletti szerszámoskamrába, a húsz éve megszokott helyére a gereblyék, boronák és lapátok közé. Bezárja a szerszámoskamrát, a kulcson ott himbálózik az arany úszó, amelyet régen horgászáshoz használt, fölmegy a lapos kőlépcsőkön, felakasztja a kulcsot a szobában lévő kulcstáblára, megmossa a kezét a fürdőszobában, a földtől még mindig gyászkeretes körmeivel két óra múlva már a Nyugat-Berlinbe vivő gyorsvasúton fog ülni, még egyszer utoljára kihúzza a falból a spaletták kurbliját, és becsukja a spalettákat belülről a rejtett szerkezettel, amelyet fiatalkorában ő maga ötlött ki egyszer, hogy megnevettesse a feleségét.

Egyszer még fölmegy a lépcsőn, nyikorog a második, a hetedik és az utolsó előtti foka, elmegy a felesége szobája előtt, ahonnét most is, mint mindig, fodormenta és kámfor illata árad, a dolgozószobájába vivő út a félhomályos gardróbszobán vezet keresztül, egy kisablakot építtetett be oda, félköríveset, zsúptető fedi, mint valami szemet, nemrég egy nyest jelent meg ennél az ablaknál. A nyest a szemen át benézett a házba, ő meg a szemen át ki, állat és ember egy pillanatra megdermedt, aztán az állat elsurrant. A tejüveg négyzetek, amelyeket kétszer három foglalatban dolgoztatott be a dolgozószobájába nyíló ajtóba, utoljára csörrennek meg halkan a jöttére, kitárja az ajtót, és belép, álldogál egy darabig a rajzasztala mögött, és lenéz a tóra, az asztalon még ott hevernek az első, Berlin-Mittébe tervezett házához készült rajzai, építész-pályafutásának legfontosabb megbízása volt, amely most a vesztét okozta. A gerendák között a nyestek neszezését hallja. A nyestek maradnak.

Újra lemegy a lépcsőn, lefelé menet nyikorog a második, a tizenötödik és az utolsó előtti foka, a korlát végére ő maga faragta a szőlőfürtöt és a szőlőlevelet. Bezárni. Nadrágzsebében csörög a kulcs, amivel a ház összes ajtaja, a méhek laka és a fáskamra is nyitható-zárható, Zeiss Ikon, biztonsági kulcs, német minőségi munka mind a mai napig. Bezárni. Átmenni a szobán, világos homokkő lapok a léptei alatt, ötvenszer ötven, az előtérbe nyíló ajtó kilincse sárgaréz, felül lapított, hogy a kéz ráfeküdjön, oldalt recézett, hogy a hüvelykujj jól foghassa, lenyomáskor, mint mindig, fémes sóhajt hallat, a homokkő lapok a léptei alatt a bejárati térben, harmincszor harminc, a madarak a seprűs kamra ajtaján repülnek, száz éve repülnek, a virágok száz éve virulnak, a szőlők csüngenek, az édenkert tizenkét négyszögletes fejezetben, egy régi udvarházból bontotta ki annak idején az ajtót, szépsége teljesen feledteti a súrolófát, seprűt, vödröt, kézi seprőt és lapátot, ami mögötte rejlik. Vezetni a tekintetet, gondolta mindig, vezetni a tekintetet. A konyhában csöpög egy csap, azt még elcsavarni. A csutásüvegen keresztül kinézni a homokútra és a fákra. A színes üveg még a csupasz fákat is zöldre festi, vezetni a tekintetet, az év első napja, a kertész még alszik, senki sem sétál. Szép kis újév. Két óra múlva már a Nyugat-Berlinbe vivő gyorsvasúton fog ülni.

Bezárni. Bezárni, a kulcsot meg a zárban hagyni. Nehogy csontnak kelljen törnie. Nehogy betörjék az ajtót, a rácsot, ami a bejárati ajtó üvegét védi, csak nehogy felfeszítsék vagy szétfűrészeljék, vörösre és feketére van festve a rács, pontosan úgy, mint az a rács az általa berendezett Birodalmi Vitorlázórepülő Iskolán, amelyet nem sokkal a háború befejezése után még felrobbantottak, senki sem tudta, miért. Bezárni. Háromdimenziós volt eddig a foglalkozása, magasság, szélesség és mélység, magasan, szélesen és mélyen akart építeni, csakhogy most utolérte a negyedik, az idő, és az most elűzi a házából. Hétvégén nem tartóztatunk le senkit, mondta a hivatalnok, és még elengedte, megölni tehát nem akarják, csak menjen el, tűnjön el, szedje a sátorfáját, menjen a pokolba: két óra múlva már a gyorsvasúton fog ülni, amely Nyugat-Berlinbe viszi. Legalább öt év, mondta a hivatalnok, a rekesz csavarért, amit a saját pénzén vett Nyugaton, hogy Keleten építkezzen, egy rekesz sárgaréz csavarért élete legfontosabb épületéhez: a Friedrichsstrassén, Berlin-Mittében. Egy épülethez az állam részére, ami most elűzi. Most sokkal kevesebbet tud, mint amennyit régen tudott.

Otthont tervezni, ez a foglalkozása. Négy falat egy darab levegő köré, egy darab levegőt kőkarmokkal kiragadni abból, ami nő és terjeng, kitépni és bedobozolni. Otthont. Egy ház nem más, mint a harmadik bőr a húsból és a ruhából való bőr után. Lakhelyet. Egy házat gazdája igényeire szabni. Evés, főzés, alvás, fürdés, szarás, gyerekek, vendégek, autó, kert. Kell-e egyáltalán mindez – vagy ez meg az nem, átszámítani fára, kőre, üvegre, szalmára és vasra. Az életnek irányokat szabni, a járáshoz padlót adni a láb alá, a szemnek látványt, a csöndnek ajtókat. És ez itt az ő háza volt. Saját maga és a felesége számára tervezte üléshez a két bőrpárnás széket, saját maga és a felesége számára alkonyatnézéshez a tóra tekintő teraszt, saját maga és a felesége számára készült a vendéglátás öröméhez a szobában álló hosszú asztal, saját maga és a felesége számára került fázás ellen a cserépkályha Hollandiából, saját maga és felesége számára a korcsolyázás utáni fáradtsághoz a kályha előtt álló pad, s végül saját rajzolása a rajzasztal mellett volt, ha mondhatjuk így, a dolgozószobája. És most örülhet, hogy mentheti a puszta irháját, hogy csak a harmadik bőrét húzzák le róla, és hogy fénylő belsőségeivel eljuthat a menedéket jelentő Nyugatra.

Ha az ellenséges vonalakon túl tartózkodsz, mindig tartsd szem előtt a saját visszavonulásod. Ezt már az első háborúban is könnyebb volt mondani, mint megvalósítani. Még ledobták a bombákat Párizs fölött, de aztán találatot kapott a léghajó, veszíteni kezdett a magasságából, majd végül leereszkedett egy istálló tetejére egy belga faluban, és a löttyedt, hatalmas zsák maga alá temette a saját gondoláját. Amikor bajtársaival előkászálódott a lepel alól, az udvaron lenn nem láttak mást, mint homokban kapirgáló tyúkokat, napon alvó macskát, és amikor a parasztok nem lőttek rájuk, hanem létrát hoztak, ebből tudták meg, hogy a falut már elfoglalták a németek. Tehát merő véletlenségből nem lőtték agyon őket, hanem lemászhattak a belga létrán, vissza az életbe. A léghajóból olyan volt az alattuk elterülő világ, mint valami térkép, de hogy a front vajon merre fut, az felülről nem látszott. Nekik német állásterület volt a falu, amelynek az életüket köszönhették, a belga parasztoknak viszont haza, és meglehet, hogy a front épp a szunyókáló macska bajszának szálai között futott. Még egyszer nem fordulhat elő, hogy egyetlen hajszálon múljon minden, vonta le annak idején a tanulságot. Balról kerüli meg a házat, a rododendron mellett elhaladva, lába alatt a légvédelmi rácsok, melyekkel a második háborúban minden pinceablakot letakart. „Mannesmann Lufschutz” áll a rácsokon, még mindig, réges-rég békeidőben. A második háborúban már túl öreg volt ahhoz, hogy harcoljon, ám a maga módján kibővítette az állásterületét. Mindig a Nap irányából támadj, szól a légi harc első számú szabálya.

Reggel a napsugár végigsimított a ház előtt álló fenyőn, annak jeléül, hogy egész nap szép idő lesz, a teraszra még a ház árnyéka borult, és a vaj nem olvadt meg a reggelizőasztalon. Egész nap sütött a nap a két rétre az úttól balra és jobbra, amely levisz a vízhez, a felesége és az asszony nővérei a fűben hevertek, ültek a gyerekekkel, játszottak, szundikáltak, olvastak, a nap fényfoltokat vetett a lejtőn levivő útra, átsütött a tölgyfa levelei, az örökzöldek és a mogyoróbokrok között a megerősített lépcsőre, nyolcszor nyolc lépcső, hasított homokkő, természetes, a nap lenn a tónál az égerfák között csak itt-ott hatolt át a partszakasz fekete földjéig, amely még mindig nedves volt, minél közelebb értünk a tó tündöklő tükréhez, annál hangosabban susogott a lomb, annál nagyobb lett az árnyék köröttünk, elsötétítés, Mannesmann Lufschutz, ám mindez csak azért, hogy a nyaralót a stégre tett első lépésnél elvakítsa a fény, nap és víz között ment a stég végére, és rajta kívül, aki itt ment, semmi nem volt, ami árnyat vetett volna. Itt teljesen rátört a nap, rá és a tóra, a tó pedig visszaverte a fényt a napba, és az, aki a stég végén leült vagy lefeküdt, figyelte ezt a játékot, mintegy mellesleg kihúzott egy szálkát a kezéből, ami leüléskor vagy lefekvéskor belement, érezte a kátrányfesték szagát, amivel a fát impregnálták, hallotta a csónakhoz csapódó víz hangját a csónakházból, a lánc, amivel ki volt kötve, halkan csörgött, látta a halakat a világos vízben állni, a rákokat mászni, érezte a meleg deszkákat a talpa, a lába, a hasa alatt, érezte saját testének a szagát, feküdt vagy ült ott, és mert a nap úgy vakított, lehunyta a szemét. És még lecsukott szemhéja mögött is látta a vérben a szikrázó labdát.

Ha ez a rög, a ház meg a tó nem a hazája volna, semmi nem tartaná itt a keleti zónában. Most csapdának bizonyult a hazája. A háború végén öt napon keresztül tárgyalt és vedelt az oroszokkal Berlinben, hogy megakadályozza a gépek elszállítását berlini asztalosüzeméből, az építészirodáját és az üzemet az első államosítási hullámon is átmentette, elvtársi üdvözlettel, Speer elutasító levele a vörösök alatt végül még megbízást is szerzett neki, a friedrichstrasseit, ám most, hat évvel a háború után a kommunisták mégiscsak kimeresztették a karmukat a vállalata után, most jutott eszükbe, hirtelen, a régóta tartó békeidőben, Mannesmann Lufschutz, hogy sose téveszd szem elől az ellenséget. Akár a gyerekek egy állatnak, amelyiknek nem értik a lényegét, letépik most a játékuk fejét, s aztán csodálkoznak majd, ha nem sokra rá megszűnik rángatózni.

Egész életében azért dolgozott, hogy a pénzt valami valódi dologgá alakítsa, előbb a rög egyik részét vásárolta meg, és ráépítette a házat, később a másik felét is megvette hozzá a stéggel meg a fürdőházzal, minden kemény munkával szerzett pénze idenőtt, tölgyek, égerek és fenyők formájában szó szerint gyökeret vert, a pénzt be kell fektetni, mondták régen, a pénzt bizonytalan időkben tartós értékbe kell befektetni, ezt tanulta, sajnos azonban az alól, amit tanult, eltűnt a valóság, és abban a mesebeli rendetlenségben, amit az oroszok meg a németek hátrahagytak, sajnálni való volt az, akinek földje van, nem pedig repülő szőnyege.

Aki építkezik, az már csak röghöz köti az életét. A maradásnak testet kölcsönözni, ez a foglalkozása. Belsőt alkotni. Ott, ahol nincsen semmi, egyre mélyebb barlangot vájni. Kívülről a színes üveg a nappali ablakaiban, amelyek előtt elmegy, tompának hat, és nem ereszti be a tekintetet, csak akkor elevenedik meg a fény, ha az üveg mögött ülünk, csak akkor válik láthatóvá fényként, vagyis akkor, hogyha használjuk. Ilyen színezett üvegeken át Dürer is csak a világ fényét látta, nem pedig a világot magát, odabenn ült, és saját világot alkotott. Ha Dürer felesége látni akarta, hogy ki sétál lenn a nürnbergi piacon, ki kellett nyitnia egy kis rekeszt, hogy leláthasson a térre. Minél vastagabbak voltak a falak, minél kisebbek az ablakok, annál kevesebb ment veszendőbe a ház benti melegéből. Terméskő, szalma, dörzsvakolat, csupa erről a vidékről származó anyag. A homlokzati résztől az oldalirányú részhez vivő átmenet szegletében egy kis ökörszemablak.

Az volt a cél, hogy a ház úgy fessen, mintha élne. A kémény felhúzásában maga is közreműködött. Mindig szót értett a munkásokkal meg a parasztokkal. Csak ezzel az állammal nem, ahol az egyik hivatalnok nem tudja, mit tesz a másik.

Nyáron indulás előtt mindig úszott még egyet. Most, januárban szintén fürdött, csak nem a tóban, hanem be. Ezen az erőltetett viccen még a felesége sem nevetne, aki pedig szeret nevetni. Hogy mikor lesz az, amikor itt majd utoljára fürdött, nem tudja már. Azt sem, hogy létezik-e olyan igeidő, amely képes arra a bravúrra, hogy a múltból jövőt csináljon. Talán valamikor szeptember elején. Hiszen az utolsó alkalom akkor még nem volt az utolsó, ezért nem jegyezte meg. Csak tegnap óta lett belőle utolsó. Mintha az idő képes lenne, ha szorosan megmarkoljuk, dobálni magát, ficánkolni és tetszése szerint elfordulni az embertől. Lenn a fürdőházban biztosan ott lóg még a zöld törülközője. Talán másvalaki törülközik majd meg vele. Amikor átvette a zsidóktól a fürdőházat, még ott lógtak a törülközőik. Mielőtt a feleségének eszébe jutott volna, hogy kimossa, ő már úszott egyet, és szárazra törülte magát az egyik idegen törülközővel. Idegen törülközők. Posztógyárosok, a zsidók. Frottír. Első osztályú minőség. Naná. Felvétele a Birodalmi Kulturális Kamarába azon hiúsult meg, hogy a kérelmi nyomtatványban az árja származást firtató kérdésre azt írta: igen és nem. A támadás valamennyi formájánál hátulról kell megközelíteni az ellenfelet. Frottír. Egy hivatalnok, aki jóindulatú volt hozzá, mert még iskoláskorából ismerte, elmagyarázta neki, hogy a dédnagyszülők faja ennél a kérelemnél nem érdekes, ezért szabad volt még egy kérelmet benyújtania, és akkor az árjakérdésre igent írt be, mellékelte a nagyszülőkig visszamenő származási bizonyítványát, a feleségéét is, és így felvételt nyert. Az igen és a nem. A fürdőház deszkáinak rései kóccal voltak betömve. Minden amúgy provizórikusan megcsinálva. Mégiscsak megfizette a zsidóknak a piaci érték felét. Az pedig nem volt kevés. Hamarjában nem is akadt volna más vevő. Kóccal. Apja anyjának az anyja. Igen és nem. A telek megvásárlásával segített a zsidóknak finanszírozni a kiutazásukat. Alkalmasint Afrikába. Vagy Sanghajba. Alkalom adtán vagy nem adtán. A telek megvételével finanszírozta a nem kiutazását a kérdőívből. Afrikába vagy Sanghajba, mindegy. El, el vele, el, csak el. Igen és nem. A Nap irányából támadni. A Napból támadni bele a Napba, míg el nem ég minden, és aztán a brandenburgi tengerrel kioltani. Igen és nem. Remélhetőleg elég nagyok voltak a sivatagok Afrikában, az őserdők Kínában ahhoz, hogy a nemje éhen haljon, szomjan haljon ott, vagy vadállatok martalékává legyen. Árja származású? Igen. De akkor most mért kell elmennie? Münchhausen báró a saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból. Csakhogy a mocsár nem a hazája volt. Sokkal kevesebbet tud most az építész, mint amennyit régen tudott. Megtörülközött a zsidók törülközőjével, és visszaakasztotta a fogasra. Fehér frottírtörülköző. Első osztályú minőség. Később a Birodalmi Kulturális Kamara tagja lett. Később engedélyt kapott, hogy védőtetőt építsen a csónaknak a stég mellett. Az ő frottírtörülközője, amely még mindig odalent lóg, zöld.

Jenny Erpenbeck

Jenny Erpenbeck

A kaput a pótkulccsal zárja be kívülről, és mindenesetre elteszi. Zeiss Ikon. Német minőségi munka. A kilincs hajnalok hajnalán, amikor kijött, még nedves volt a harmattól. Az építész a kis kertkapun keresztül kimegy az előkertből, és kilép a homokútra. Ha elmegyünk és aztán visszafordulunk, elölnézetből látjuk a házat, minthogyha benn sem lettünk volna, pontosan ugyanazt látjuk, mint ami érkezéskor fogadott. Zsebre vágja a kulcsot, és átmegy az autóhoz. A kertész bizonyára még alszik. Napközben később talán felfűrészeli majd a tegnap kifordult nagy ezüstfenyőt. Ő azonban, az ezüstfenyő és az immár csupaszon meredő gyökerei között lévő föld tulajdonosa, ő már Nyugat-Berlinben lesz.

(Blaschtik Éva fordítása)

Adatok: A könyv fülszövege

Jenny Erpenbeck: Otthon

L’Harmattan Kiadó, 2012