Nem nyert | Tasnádi István: Paravarieté

Posted on 2012. április 6. péntek Szerző:

0


Írta: Jeges-Varga Ferenc

Mi jár annak a kuratóriumi tagnak, aki nem támogatja az alternatív társulati performanszt? Nem mérhető rá nagyobb büntetés annál, mint hogy végig kell néznie az egyetlen tollvonással halálra ítélt művészeti produkciót.

Az utoljára érkező „néző”, a rettegett grémium (NKA) tagja, azaz a kilencből az egy. Az első sorok valamelyikében kinéz magának egy szimpatikusnak tűnő helyet, ám miközben tapintatos óvatossággal firtatni igyekszik ülőhelyének jogosságát, emberrablás áldozata lesz. A közönség épp hogy elhelyezkedik a nézőtéren, a színre lopakodó színészek hangos kiáltással rávetik magukat célpontjukra. Tudatosul bennünk: bizony elkezdődött az előadás.

Paravarieté - jelenet

A rablóbanda nekiszegezi a kérdést a hatalom emberének: a pályázatra felterjesztett produkciójuk miért nem kapott egy árva petákot sem az igényelt négymillió forintból? Mert nem tetszett neki, mert szar volt, azért. Az amatőr művészek szerint ez természetesen nem elfogadható indok. Úgy vélik, a könyörtelen hivatalnok meglopta őket. Számoljuk hát meg mennyivel is tartozik nekik? Négymillió osztva kilenccel, az annyi, mint négyszáznegyvennégyezer-négyszáznegyvenöt (persze kerekítve) forint. Ja, hogy van készpénzfelvételi napi limit a férfi bankkártyáján? Lássuk csak: akkor kilenc és fél, azaz tíznapi senyvedés vár rá az alkalmi alkotók fogságban. Persze mindez csak vicc, nem kell ám a színészeknek holmi erőszakkal kikunyerált alamizsna. Jöhet az igazi revans: induljon az előadás! És nézzük meg mi is.

A kerettörténet önmagában azért merész ötlet, mert az alkotók az amúgy roppant aktuális geggel (a független színházi produkciókra mostanában rájár a rúd: csökkentett költségvetési támogatás és a POSzT versenyprogramjába sem kaptak meghívót) egyben meg is méretik magukat. Ha az előadásuk tetszik a közönségnek, akkor valóban igazságtalanul járt el a kuratórium, ha azonban befogadóra nem találnak, jogos döntés született.

A produkciót öt színész játssza, egyikük a kurátor, mint ismert, kényszer-vendégszereplő. Rendhagyót kabarét, varietét adnak elő, tehát táncolva, zenélve, szavalva szórakoztatnak. Ha kell, a díszleteket maguk mozgatják – márpedig kell, mivel nem áll rendelkezésre modern színpadtechnika. Látszatra mind amatőrök, apa, anya és két fiúgyermek családi vállalkozása. És hát az alkalomszerűen beugró szereplő, a szerető sem nevezhető profi színjátszónak. Ám a valóságban igenis tehetséges színészeket látunk, akik azt játsszák, hogy színházat csinálnak. Házilag gyártottat.

Súgnak a másiknak, ha az elfelejti a szöveget, ha nem találja a kellékeket. Ha elsőre nem sikerül nekik egy jelenet, újrakezdeni sem átallanak. Kommentálják, elemzik egymás szereplését: ez most jó volt, ez meg egy kicsit sok. Rászólnak a másikra, ha az nem veszi észre hibáját. Lehetne ez az előadásmód nagyon erőltetett és felettébb kínos is, de bájos az a közvetlenség és egyszerűség, ahogyan ez a folyamatosan önreflektáló burleszk működik. Egyből érthető, hogy a színpadi bénázás, a bakiparádé csupán mímelt, önbeteljesítő karikatúra.

Paravarieté - jelenet

Csákányi Eszter parádés a bús-vidám Szabóné Hajagos Bettina szerepében. Nőimitátort (!) játszik, aki hűen a szerepéhez, meggyőzően tud sírni, nevetni, csábítani. Ha szükséges, hisztizik, beléd köt, sőt: pszichopatává válik. Gyereket szül és gondoz. Ételt ad férjének, elviseli mindazt, amit egy átlagos háziasszonynak tűrnie kell. Vágyaiban azonban az újrakezdés igénye bujkál. Legyen, mondjuk, X faktor, de elég neki az is, ha talál magának egy unalmas férfit, aki békén hagyja, ám néha az ágyba viszi. Teljesen mindegy. Csak kapjon még egy esélyt.

Ha Bettina a nőiséget szimulálja, a nyeszlett erőművész, Zoroaszter Leó a tipizált családfő. Iszik, mint a kefekötő, gyepálja a feleségét. Ha kell, erőszakkal szerez érvényt házastársi jogainak. A Felhőfi Kiss László által formált figura azonban leginkább az egyes életképek közötti üresjáratokban kierőszakolt szerepléseivel tűnik ki. Hiába ég a fiai feje, az önkívületi állapotában szavaló, túlzottan szerénynek mutatkozó fűzfapoéta elcseszett kínrímeiből születő költeményeken jókat derül a közönség (Fúrni szoktam néha hobbiból, Vasárnap szoktam lemosni). Erre mondjuk: annyira szar, hogy szinte már jó.

Az egyik fiú, Szemenyei János tehetsége a hangképzés. Az előadás jelentős részében a színpad szélén kezeli az előadás zenei aláfestését. Hol szintetizátora segítségével, hol pedig énekhangjával kreálja az effektet. Ez utóbbiba belefér az operabasszus és a kiszámíthatatlan artikulációjú gügyögés is. A másik fiú, Katona László igazi színpadi ezermester. Az este során játszik narrátort, komikust, fűszoknyás négert, fontoskodó orvost, a hatóság lekezelő napszámosát és buzgó gitáros-énekest. De legelőször is nagyhangú konferanszié, a botcsinálta társulat szócsöve, aki hol áradozik, hol meg sokat fáradozik. Túlzott komolysággal magyarázza bele a néző hasába a legnagyobb hülyeségeket is. Játéka végig a szellemesség és a bóvli határán egyensúlyoz, de a határvonalat sosem lép át.

Hegyi Norbert játssza az ellenszenves kurátort, de legemlékezetesebb alakítását a kissé kimért Buflakár Béla bőrébe bújva nyújtja. Cigarettázva, ráérősen és körülményesen elmondott magánszáma, az önnön unalmasságát és jelentéktelenségét alátámasztó nagy ívű beszéd igazán szellemes, és az előadás egyik legjobb pillanatai közé tartozik. De feldíszített karácsonyfaként is vicces, és kivívja az egész közönség tetszését, amikor a Bettinával összehozott randiján, leküzdve merevségét váratlanul táncra perdül.

A színpad elnyűtt szövetdarabbal körülfüggönyözött paravántér, amelyet mindössze egy összeeszkábált asztal és néhány, darabjaira hulló szék egészít ki. A jelmezeket talán egy ócskás kínálatából válogatták össze. A hülye is láthatja, hogy alacsony költségvetésű az ügy. Az ötletszínházhoz járul az elektronikus gitár és a szintetizátor által életre hívott egyszerű dallamvilág, mely kíséri, magyarázza, támogatja az egyes jelenteket. A látvány tényleg hitvány, a show azért – ha elsőre fura is – valahogyan működik.

Az előadás cselekménye nagyon esetleges, töredékekből, jelentek sorozatából áll össze. A csalódott művészi indulatból született kerettörténet jórészt csak gegként működik. Bár a végén újra találkozunk a hivatalnokkal, nincs teljesen végigjátszva az, miért is áll be végül a tapsrendbe, miért is fakad dalra a színészekkel. Meggyőzték a látottak? Merjünk nagyot álmodni.

A közpénzekből nem finanszírozott produkció maga a középszerűség krónikája. A játszók szerint az egyhangú mindennapok csak akkor válhatnak élhetővé, ha cirkuszi mutatványt csinálunk belőlük. Ennek érdekében elhangzik jó néhány előre beígért, szakállas poén, üres párbeszéd, banális fordulat. Tasnádi István a cirkusz sikere érdekében emlékezetes figurákat teremt, akiknek szánalmas életét meghökkentő, nevetséges, abszurd pillanatfelvételekben meséli el.

Paravarieté - jelenet

Bettina, Leó és Béla hármasa között mindeközben felépül egy lazán kezelt családi sztori is. Bettina hosszas huzavona után elhagyja férjét, később összeköltözik Buflakárral. Új férjéről azonban kiderül, hogy nincsen meg a létezéshez való joga, ugyanis anyja évtizedekig elfekvő abortusz-kérelmét az illetékes hatóság csak most ért rá elbírálni. Bettina így Béla sorsszerű halála után visszaköltözik a férjéhez, hogy aztán egy „idilli” családi karácsonyi ünnepséggel záruljon ez a paranormális mese.

A Paravarieté első változatát még a Krétakör mutatta be 2003 legvégén, Znamenák István rendezésében, most az ALKA.T (Fédra fitness, Cupido) és a FÜGE (A Pitbull cselekedetei, Harminchatok) együttműködésében, a szerző rendezésében éledt újjá.

Tasnádi István munkája tipikusan a játszás rítusa során formálódik. Az előre megírt és a szituációs poénokkal jól sáfárkodnak az alkotók. Régen szórakoztam ilyen jól. De tagadhatatlan, hogy a dramaturgia kissé döcögős, nem áll össze megfogható történetté. A nézőre hagyja a döntést, a nagyhatalmú testület helyesen határozott-e a kultúrára fordítandó pénzek elosztása során.

Útnak indító végszavában Katona László mindenesetre jól sűríti össze a lényeget: „ezen az estén a színész elhitette magával, hogy értéket teremtett, a néző pedig azt, hogy kultúrát fogyasztott. Vagyis tökéletesen megteremtették egymásnak a létezés értelmének illúzióját.” És mielőtt ránk törne a para kisszerűségünk miatt, tessék csak tovább haladni, kérem szépen: „Itt sem jobb, mint máshol.”

Tasnádi István: Paravarieté, avagy 1017 egymást kioltó drámai mozzanat
ALKA.T és FÜGE; Zsolnai Kulturális Negyed – É78, Pécs
(Eredeti bemutató: Szikra Cool-tour-house, Budapest)

Rendező: Tasnádi István
Szereplők: Csákányi Eszter, Felhőfi Kiss László, Hegyi Norbert, Katona László, Szemenyei János

Posted in: NÉZŐ, Színház