Gervai András: Alagsori történetek (részlet)

Posted on 2012. április 5. csütörtök Szerző:

0


Alagsori történetek - borítóMami

Fél Győző arra riad, hogy a szuterénszobájával szomszédos kis lyuk albérlője, Emese, a minden lében kanál ápolónő bekapcsolja a rádióját, s teljes hangerővel bömböltetni kezdi. Hat óra. Rettenetes az idő. Fél napja megállás nélkül esik a hó, a fehér takaró beborítja a tegnapi ónos esőtől jégpályává fagyott utakat. A rádió- és tévécsatornák közúti balesetek, árokba fordult autók, kezüket, lábukat tört gyalogosok híreivel rémisztgetnek. Az egész országban leállt a közlekedés, a vonatok, távolsági buszok nem járnak, a nagyvárosokban és Budapesten a legtöbb busz nem tudott elindulni, csak néhány villamos szállít utasokat rövidebb pályán, döcögve. Aki teheti, maradjon otthon. Kész szükségállapot.

Ma temeti az anyját.
Szép halála volt. Már ha egy halálban egyáltalában lehet valami szép. Utolsó percei méltóak voltak egyéniségéhez.
Az ágyszomszédja mesélte el, hogy reggel felült az ágyában, tükröt vett elő, s megfésülte a haját, kirúzsozta a száját. Aztán váratlanul köhintett egyet, s előrebukott a teste.
Belé hasít a félelem, nem ér oda időben Farkasrétre. Hálószobájából, az alagsori folyosó végén levő szuterénszobából átmegy pincekastélya másik részébe: megmosakszik, és magára kapja ruháit. Nemcsak a hallnak, hanem a fürdőszobának sincs ablaka, s ha a konyhája picinyke ablakán néha nem hatolna be egy kis fény a belső térbe, még azt hihetné, hogy beköszöntött a jégkorszak.

Fél hét. Még három és fél órája van. Először az utcára kell kijutnia. Nem kis feladat lesz. Nem is sejti, hogy mekkora.

Apja halála után vasárnaponként néhány hónapig feljárt anyjához ebédelni. Szigorúan üzleti alapon. Fizetnie kellett, nem is keveset. Aztán egy idő után megunta a meghitt családi együttléteket. Átszokott a környékbeli önkiszolgálóba, s miközben a szegényházak hangulatát idéző, ételszagú hodályban főzelékét vagy egyenpörköltjét kanalazta, hajótöröttnek érezte magát.

A földszinti lépcsőforduló sarkában talál hólapátot, s mielőtt megragadná és kilépne a kertbe, emeleti lakása ajtajában megjelenik Géza, akinek nemrég vágták le az egyik lábát. Nagyon siethetett, vagy álmos lehet, mert nem húzott nadrágot vaskampóban végződő falábára. Nem mond, nem kérdez semmit, csak álldogál. Győző most nem tud vele foglalkozni.

Persze, egyik lakó sem takarította el a havat: legalább egy-másfél méter magasan áll az úton. A hatalmas kerti bukszus ágai ráadásul teljesen ráhajlottak a házfalra. Külön kunszt lesz ezek alatt átbújni vagy lerázni róluk a havat. Mintha csak az Alpokban járna hegyi túrán.

Szalad körbe-körbe a svábhegyi ház kertjében, három-négyéves lehet, anyja pedig utána. Kezében barack. Egyél, egyél, kiabálja.

Iszonyú lassan halad, s közben egyre több hó kerül a csizmájába, a dzsekijébe, s a kesztyűjébe. Mire végez, s kiássa magát a lépcsőkön le egészen a kapuig, teljesen elázik és kimerül. Visszamegy alagsori lakásába, megfürdik, s száraz ruhát húz. A fürdőkád felett megint gyöngyöző vízpermet jelzi a szokásos kéthavonkénti csőrepedés kezdetét.

Kisfiú és kamasz korában szeretett beteg lenni, mert ilyenkor anyja kedves és gondoskodó volt. Nem veszekedett. Legalábbis addig, amíg betartotta az utasításait, megevett, megivott mindent, amit elé tálalt, nem gyűrte össze a lepedőt és az ágyneműt, nem kelt fel az ágyából.

A lépcsőházban Marikába botlik, ő a ház másik oldalán levő szuterénlakásából küzdötte ide magát. A néhai házmester lánya, maga is egykori házmester, jelenleg gombkészítő kisiparos, fapapucsában irtózatos robajjal trappol lefelé mosókonyhából átalakított műhelyébe, hogy aztán majd munkálkodása eredményeképpen rövid idő múlva a szalmiákszesz kellemetlenül csípős szaga töltse be az alagsort és az egész lépcsőházat.

Győző apja egyszer – még a koalíciós időkben, amikor már egyre kevesebb tejbe aprítani valója maradt – állítólag ollóval szabdalta össze felesége ruhatárát, máskor meg közölte a szabóval, hogy úgy vigyázzon, többé nem állja a számláit.

Fél nyolc. Irány a Moszkva tér.

A kis utcában eltűnt az úttest, a járda szélén álló kocsikból változatos alakú hókupacok lettek. Nagy meglepetésére az ő oldalukon, a lejjebb levő néhány ház előtt már úgy-ahogy megtisztították a járdát, ezért nem kell közelharcra számítania.

Alig tesz meg azonban néhány lépést, elesik. Mint egy balerina nagyot és látványosat pördül a tengelye körül, majd – ez már nem tartozik a táncművészeti mutatványhoz – a hátsó felére huppan. Eltart egy ideig, amíg feltápászkodik, s lerázza magáról a havat. Ezután majd óvatos lesz.

Sohasem fogsz megtanulni olvasni, mondogatta neki gyakran az anyja, amikor az ábécével birkózott. Mintha élvezte volna, hogy megszégyenítheti. Harmadikos gimnazista korában egyszer meglátogatta két osztálytársa, anyja pedig kiselőadást tartott nekik róla, elmesélte néhány héttel korábbi felsülése történetét is. Azt, hogy órákon át csak álldogált, üldögélt a klubban, ahol a Kék Csillag játszott, s nem mert egyetlen lányt sem felkérni.

Talpa alatt a hó, s az alatt a jég iszonyúan csúszik. A házak oldalához simulva, a falba, kapukilincsekbe, kerítésrácsokba kapaszkodva méterről méterre araszol előre a legközelebbi biztosnak látszó pontig, hasadékig. Időnként megpihen, kifújja magát, leguggol. A neheze csak ezután következik a kihalt és meredek úton lefelé. Kétszer megint elcsúszik, másodjára gurul néhány métert előre.

Vasárnapi ebéd. Négyen ülnek az asztalnál, a télikertben, amely egykor a lakás dísze, büszkesége volt, de a kényszerű lakásleválasztás után funkciótlanná vált. A szigeteletlen vasablakok tokjain befújó cúg miatt csak nagyon jó időben elviselhető itt a klíma. Az ablakon túl pompás növényekkel, fenyőfaritkaságokkal beültetett, dús füvű kert. Kint, az oroszlános padon Szigeti, a szélütött csepeli igazgató élvezi a napsütést. Csönd van. A levest kanalazzák. Még nem történt semmi, de biztosan fog. Mindig történik. Náluk legalábbis. Az anyja, mint egy akkumulátor, mindig tölti magát. Felhalmozott sérelmei robbannak. Ráordít a nővérére, a mostohalányára, hogy ahhoz a kenyérhez ne nyúljon, az az övé. Vegyen magának, hiszen már dolgozik. Ezt a megjegyzést apja nem hagyja szó nélkül, pedig amúgy béketűrő ember, s szinte minden kompromisszumra képes a békesség érdekében. Ne mondj ilyet. Én fizetem a rezsit, az én pénzemből vesszük az élelmet. Neked csak magadra kell költened. Anyja visszavág. Azt a kenyeret saját magának vette, a saját pénzéből. Nővére kirohan. Apja az asztalra csap. Ilyet nem lehet csinálni. Milyet, ordibál az anyja. Őt ne oktassák. Felemeli a hangját. Már nem is kiabál, hanem kivörösödött arccal rikácsol. Zeng a hangja. Megtelik vele a ház, megtelik az utca.

Nem csoda, hogy általában már azelőtt elkezd szorongani, hogy befordulna a kis utcába, s közelítene a házukhoz.

A Csaba utca a közepe tájától, a nagyköveti rezidencia autófeljárójától egészen az emelkedő aljáig teljesen járható, s még fel is van hintve.

Negyven perc alatt jut le a Moszkva térre. Ez az út normális körülmények között legfeljebb tíz percig tartott volna. A nagy óra negyed kilencet mutat.

Valahol Baján dekkolnak ismerőseik ismerőseinél, vagyis ismeretlen embereknél, 1956. december elején. Már órák óta apja telefonjára várnak. Disszidálni akarnak. Jobb későn, mint soha. Az az elképzelésük, hogy az anyjával előkészítik a terepet – ők ketten nyilván nem keltik fel a hatóságok gyanakvását –, s amikor minden biztosnak és veszélytelennek látszik, apja és a nővére utánuk jönnek. A tervből azonban nem lesz semmi. Apja hazakönyörgi őket.

A temetői járat, az 59-es villamos nem közlekedik, csak a 6-os és – elméletileg – a 61-es. Átkecmereg a hóbuckák között a taxiállomásig, ahol jó néhány idealista várakozik a kocsikra, amelyek ritkán és kínos lassúsággal érkeznek. Amikor rá kerül a sor, s a sofőr meghallja, hogy hova szeretne menni, csak legyint egyet, képtelenségnek nevezi a kérést.

Néhány hónappal később, már jóval a forradalom bukása után, újra megpróbálták a kiutazást, de akkor már legálisan. Hosszú-hosszú sorban állás, várakozás, válogatott hatósági vegzatúra után jutottak kivándorló útlevélhez és a szükséges vízumokhoz. Már a hajójegyet is megvették, már az indulás napja is ki volt tűzve, már a bútoraikat, s minden értéküket eladták vagy inkább elkótyavetyélték, amikor becsapott a ménkű: anyja csomót fedezett fel a mellében. Azonnal meg kellett operálni. Harmincnégy éves volt.

Már háromnegyed kilenc. Kiveri a veríték, elkésik, vagy esetleg egyáltalán el sem jut Farkasrétre.

Látja anyja szemrehányó tekintetét. Te innen is elkésel? Ennyire nem számíthatok rád?

Rohan a 61-es villamoshoz. Majd elmegy vele két megállót, a semminél az is több.

Nagy szerencséjükre, maradhattak a már másnak kiutalt – eredetileg az ő tulajdonukat képező – lakásban. Apja megtarthatta állását, a bútorokat – pedig még el sem szállították – óriási ráfizetéssel visszavásárolták. Az emigrálás elhalasztódott, s aztán útlevelük lejárta, s persze anyja egészségi állapota miatt végképpen itthon ragadtak. Amerika csak álom maradt.

Anyja szemében a leromlás, minden baj forrása az elszalasztott lehetőséghez, a kiutazás kútba eséséhez kapcsolódott. Ez volt sajátos, új időszámításának kezdő pontja, viszonyítási alapja, bezzeg, ha… – kezdetű monológjai állandó és legfőbb témája. Az évek során apja egyik fő bűnévé vált, hogy hazajöttek Bajáról.

A megállóban az elemekkel vívott küzdelemtől elcsigázott, didergő, de reménykedő emberek álldogálnak. Hátha jön a villamos. Senki nem tud semmit. Egymásba öntik a reményt. A hideg, a közlekedési káosz, a hóakadályok ellenére a Moszkva téri embervásár zavartalanul működik, csak épp kisebb helyre zsúfolódnak össze a szedett-vedett göncökbe, foszladozó kabátokba burkolódzó hazai és kárpát-medencei nincstelenek. Mellette egy idős, magas roma áll meg, elegáns, hosszú irhabundát és divatos, nagy karimájú finom kalapot visel, hóna alatt hegedűtokot szorít. Féldecis üveget húz elő a zsebéből, lecsavarja kupakját, majd a pálinkát egyetlen kortyintással leküldi a torkán. A hófüggönyből váratlanul egy villamos körvonalai bontakoznak elő. Mint egy jelenés. A megannyi hóember befúrja magát a cethal gyomrába.

Apja a télikertben kucorog az ócska nádfotelben. Kezét a kerek kis asztalkára teszi, kopasz fejét ráhajtja, így most nem látszik végtagjai remegése. A hűvös őszben fázósan összehúzza magát. Hetvenen túl is dolgozik, a nyugdíj mellett. Nemrég jött haza, több órai ügynökösködés után. Fáradt. Szeretne lefeküdni. De nem mehet be a hálószobába. Nem fekhet le napközben, mert be van ágyazva. Rend a lelke mindennek. Máskor meg felesége elküldi otthonról, hogy nyugodtan fogadhassa a barátnőit.

Apja mindennek ellenére mégsem vált el. Amíg Győző kisebb volt, az ő érdekeire hivatkozott. Valójában félt a változástól, gyáva volt. Mikor végre rászánta magát a döntésre, s beadványt írt a bíróságnak, hetvenöt éves korában, már elkésett. Elmúlt az élete, s néhány hónap múlva meg is halt.

Öröme korainak bizonyul. Alig döcögnek előre pár száz métert, alig jutnak ki a Moszkva térről, útjuk véget is ér. A sínen egy teherautó és egy mentő áll keresztbe, egymásba csúsztak, összeütköztek. A két sofőr az életveszélyesen jeges úton nem tudja megmozdítani a járművét, várni kell a vontatókra. Győző gyalog indul neki.

Amikor anyja a felette levő lakásban járkál, néha úgy érzi, a felettes énjét hallja. Szeretne elköltözni az alagsorból, ahova réges-régen került le. Oldd meg magad a problémádat. Gyűjtsél. Vegyél magadnak lakást. Ha meghalok, úgyis minden a tied lesz.

Kilenc óra. Most fordul be a Nagyenyed utcába. Bukdácsol, bizonytalanul, tétován tapogatózva, mintha részeg lenne. Mindene havas. Időnként egy-egy taxi suhan el mellette, de mindegyikben ülnek.

A szeretetkórházba – amely az idősek otthona, az elfekvő és a kórház sajátos keveréke – az anyja kivizsgálás céljából feküdt be, de aztán nem akart kijönni. A két hétből két év lett. Itt biztonságban érezte magát, nem volt egyedül, s szerepelhetett. Élvezte, hogy igazi jelenségnek számít a sok élőhalott öreg között a megjelenésével s változatos ruhatárával. Figyeltek rá. Betegségei ellenére, idős korára is szép asszony maradt. Mégis dühös lett, ha Győző azt mondta neki, jól néz ki. Mintha ezzel elvitatta volna a betegségekhez, szenvedéshez és panaszkodáshoz való jogát.

Megint egy taxi. Int neki, s az, csodák csodája, meg is áll. Hova lesz a fuvar? Megmondja, mire a sofőr közli az árat. A normális tarifa négy-ötszörösét. Szeme se rebben. Sebaj, a lényeg, hogy odaérjenek. Negyed tíz. Még semmi nem veszett el.

Anyja szemében nem vitte semmire. Nem vagy egy ekzisztencia. Életében először és utoljára talán akkor dicsérte meg, amikor vett magának egy Trabantot. Bár az elismerést rögtön le is fokozta, mert hozzátette, hogy a szomszédnőjük, Szekeresné zöldséges fia most cserélte le az Opeljét egy Mercedesre.

A nagydarab, mackós külsejű sofőr váratlanul sírva fakad. Egész testét rázza a zokogás. Aztán erőt vesz magán, elhallgat. Bocsánat, rebegi. Mi a baj? Mi történt, kérdezi, de a taxis csak azt ismétli, bocsánat, elnézést. A máskor forgalmas főúton gyér a forgalom, hókotrók takarítják és sózzák az úttestet, néhány bátor és mindenre elszánt autós balettozik a tükörsima jégen. Egyikük majdnem az övékéhez navigálja a kocsiját, csak a taxis ügyességének, rutinjának köszönhetően ússzák meg a karambolt.

Orvosra várnak egy kórházban. Kísértetház ez. Az intézmény is beteg, sorsa megpecsételődött: két hónap múlva megszűnik kórházként működni. A folyosón szekrényeket tologatnak, szerelnek, csomagolnak. Anyja retteg és reménykedik. Harmadszor rákos, meg kellene operálni. Megérkezik a neves altatóorvos, ő a harmadik, akinél próbálkoznak. Beinvitálja őket szűk kis szobájába – doboz doboz hátán, hárman már nem tudnak leülni –, az orvos áll, s átnézi a leleteket. Kérdez néhány dolgot, aztán közli, hogy nem meri vállalni a műtét kockázatát. Anyjának gyenge a szíve, már túl van egy infarktuson. Akkor még nem tudja, hogy néhány év múlva újabb infarktusa lesz: a szíve viszi el, s nem a rák, amitől annyira retteg.

Anyja könyörög. Az altatóorvos széttárja a kezét. Értse meg, asszonyom, nem megy. Nem tudok segíteni. Amikor kilépnek az ajtón, az anyja sírva fakad. Legutoljára harminc évvel azelőtt látta sírni, amikor megtudta, hogy leoperálják az egyik mellét.

Kilenc negyven. Már a temető közelében járnak. A kocsi azonban nem bírja az emelkedőt. Fel, le, mindig visszacsúsznak, egyre lejjebb és lejjebb. A sofőr egy idő után feladja. Győző kiszáll, s futni kezd.

Apád sohasem volt partner. Nem értett meg. Nem voltunk egy hullámhosszon. A nagy korkülönbség. Fiatal voltam és buta. Hogy a vagyona miatt mentem hozzá? Hol volt az már akkor? Nem a vagyont, hanem a lányát hozta a házasságba, aki az első pillanattól ellenséges volt velem. A házmester húga, aki valamikor nálunk dolgozott háztartási alkalmazottként, ellenem heccelte. Mindig nyelnem kellett. Te is apád mellé álltál, mert lekenyerezett. Hárman egy ellen. Ha máshoz megyek férjhez, ha kimegyünk Amerikába, biztos nem betegszem meg.

Már látja a temetőt, de a főbejárat innen még viszonylag messze van. Fut, vagy inkább futni próbál, de csak lassan halad előre. Zihál. Szúr a mellkasa, fáj a lába. Már csak hat perc maradt. Már látja a főbejáratot. Tíz óra, egy perc. Most ér oda a ravatalozóhoz. A nővére már itt van, eljött néhány szomszéd, s eljött Győző néhány barátja is. Itt van anyja újdonsült barátnője a kórházból. A szelíd, galamblelkű idős nénike közli, hogy anyja jó asszony volt. És mennyire szeretett téged. Igen, motyogja.

Kisfiú korában valóságos – naponta többször is kötelező – szertartás volt, ahogy a haját fésülte: először egy kis vízzel megnedvesítette, amitől az engedelmesen lelapult, akkor középen elválasztotta, két oldalt pedig passzentosan eligazította a tincseit. Már régen felnőtt, de anyja a legváratlanabb pillanatokban még mindig fésűt rántott elő a zsebéből, hogy kezelésbe vegye. Ő azonban az esetek nagyobb részében szó nélkül, néha hangosan tiltakozva – Ne, ne! – dühösen elhúzta a fejét. Talán a fésűjével akarta pótolni, hogy szavakkal s a kezével nem tud simogatni.

Várni kell, remélhetően csak néhány percet, mert a tíztagú kórus tagjai közül csak ketten érkeztek meg. A kórus végre összeáll, rákezdenek.

Anyai nagyanyjáról nem tud semmit. Győző pár hónapos volt, amikor meghalt. Anyja csak annyit mesélt róla, hogy fiatalon megözvegyült, s akkor őt intézetbe adta. Ott nevelkedett egészen nagykorúságáig. Azért nem maradhattam otthon, magyarázkodik, mert anyám nagyon szegény volt.

A rövid koncert végén, maga sem érti, hogyan, s miért – hiszen nem tervezte előre, még végig sem gondolta –, kiáll a koporsó elé, s beszélni kezd. Arról, hogy az anyja rúzzsal, sminkkel és szép ruhákkal harcolt az öregség, az elmúlás ellen. A szépségbe, a finom dolgokba, elegáns megjelenésébe kapaszkodott.

Hallja a saját hangját, s látja magát, ahogy ott áll. És arról beszél, hogy rosszul szerették egymást.

Egyszer – amíg Győző külföldön volt – az anyjánál lakott annak legjobb barátnője, hogy a kezelések alatt gondoskodjon róla, segítsen neki. Irénke később sírva panaszolta el, hogyan bánt vele: kötözködött, utasítgatta, megalázta, elszámoltatta, mint kegyelmes asszony a cselédlányát.

Elindul a menet a temető másik sarkába, Győző kérésére az urnát ugyanabba a falba helyezik, ahova apjáét és nagynénjéét is.

Anyját egy ideje már a keresztnevén, Editkének szólította. A mamizásból régen kinőtt, s talán ezzel a becéző formával, ezzel az editkézéssel az érettségét, az anyjával szembeni felnőttségét is szerette volna érzékeltetni. A fensőbbsége persze azonnal szertefoszlott, mihelyt beszélgetni kezdtek, ami legtöbbször veszekedéssé, sértődéssé fajult.

A szertartás végeztével a kórus elénekel még két dalt, ezért majd külön kell fizetnie, zsebbe. Szétszélednek. Utol akarja érni az egyik barátját, s hogy lerövidítse az utat, átvág két sír között. Egyszer csak azt érzi, nincs szilárd talaj a lába alatt. Zuhan lefelé, egy kiásott és félig letakart sírba. Teste mélyen belefúródik a gödörbe, hósírba. Fuldoklik, kapálódzik. Hallja a többiek rémült kiabálását.

Gervai András - Fotó: Barakonyi Szabolcs

Gervai András (Fotó: Barakonyi Szabolcs)

A ház, a kert, a gyerekkora.

Szalad a svábhegyi villa kertjében, három-négy éves lehet, Mami pedig rohan utána. Valamit szorongat a kezében.

Színpadon áll apja vállalati ünnepségén. Az Öreg néne őzikéjét szavalja. Hirtelen megakad. Hátrafordul. Mami a függöny hasadékából figyel rá. Hallgat, nem súg. Csak rosszallóan ingatja a fejét.

A táskájában halála után Győző talált magáról egy fényképet – még egészen kicsike rajta, szőke és duci –, s egy évekkel későbbi, a kisdobos táborból írt képeslapot. „Drága Mami! Nagyon hiányzol.”

Bővebben a könyvről: Mélabú

Adatok: A könyv fülszövege

Gervai András: Alagsori történetek

Poligráf Kiadó, 2012