Mese a meséről | Patrick Rothfuss: A szél neve

Posted on 2012. április 1. vasárnap Szerző:

0


Írta: Dalnoki Fanni

A szél neve - borítóAki valaha életében olvasott már klasszikus fantasyt, látott már harcos-varázslós filmet, az találkozott már a Kocsmával vagy a Fogadóval, ahonnan elindul a történet. Ide térnek be a hősök, hogy – többnyire verekedésbe keveredve – tovább lendítsék az eseményeket. Ebben az intézményben a Kocsmáros (vagy Fogadós) folyton a pultot, esetleg a poharait törölgeti, hallgatag, sőt morcos, és általában semmilyen egyéb szerepe nincs a történetben. A szél neve főszereplője azonban pontosan ez a Fogadós.

Szkeptikus, meséktől lassan elhagyott világunkban sajnos az ember vegyes érzésekkel szemlél egy 800 oldalas könyvet, amelyről ráadásul kiderül, hogy egy trilógiának csak az első kötete. Pedig ez olyan, mint egy nagyon-nagyon régi mesekönyv. Szinte érezni az illatát olvasás közben. Nem szabad megrettenni a terjedelmétől. Olyan történet ez, amit télen az ember takaró alá bújva, egy bögrényi meleg kakaóval a kezében olvas. Szinte észrevétlenül csusszanunk bele a világba, amelyben rengeteg a név, a legenda, a babona. Látszik, hogy az író fejében abszolút kerek egésszé állnak össze a kis morzsák, amiket mi kapunk.

Hatalmas jó pontot érdemel Patrick Rothfuss, amiért ezt az egészet nem zúdítja ránk az első három oldalon. Az ilyen komplett világokat megálmodó írók esetében az szokott lenni a legnagyobb csapda, amelybe gyakran bele is esnek, hogy nagy lelkesedésükben azonnal az olvasó agyába akarják rágni, hogy világuk milyen aprólékosan ki van dolgozva, tehát jó. A szél neve olyan, mintha egy idegen országba kerülnénk, amelynek nem ismerjük a kultúráját és a szokásait, de elegendő csak a lakókat figyelni, és minden magától kiderül és érthetővé válik.

Szóval mi is ez a szeles történet? A fogadóst Kote néven szólítják. Hallgatag ember. Kis falujában azonban történik valami, ami kizökkenti ebből az állapotból. Nem sokkal az esemény után pedig találkozik a Krónikással, aki kíváncsi a kocsmáros történetére. Azért kíváncsi rá, mert eddig csak legendákat, kósza híreket, pletykákat és meséket hallott csak az emberről, akinek a valódi neve Kvothe. A Krónikás a valódi mesét szeretné hallani. Innentől az író átadja hősének a történet fonalát, gombolyítsa úgy, ahogy jónak látja.

A regénybe ágyazva, amolyan zárványként, egyszer csak megállít minket a mesélő egy kocsmában vagy egy kis szobában, hogy meghallgathassunk egy történetet a démonok királyáról, Encanisról, és az őt üldöző istenről, Tehluról, aki, bár bünteti a rosszat, sokszor egyáltalán nem ismeri fel a jót, és egy emberlánynak kell rá megtanítania. Hallhatunk mesét a Hősről és feleségéről, aki ismeri mindennek a nevét, ezért hatalma van a dolgok felett, megismerhetjük szerelmük és háborújuk tragikus történetét, ami később szorosan összefonódik Kvothe életével és bosszújával.

Elsősorban persze mégis magáról Kvothéről tudjuk meg a legtöbbet. Elárvult fiú, aki tehetséges, okos, leleményes és karizmatikus. Vándorszínész, bárd, tolvaj és ki tudja, mi mindenhez ért még. Ezen a ponton akár fel is szisszenhetnénk, hiszen eddig elég sablonos főhősnek tűnik, mégis, az, hogy a szerző ezzel érezhetően tisztában van, és olykor ki is kacsint az olvasóra, tökéletesen elveszi a már-már ízlést sértő klisé élét. Ilyen kikacsintás például a köpönyegről szóló megjegyzése: „egy jó köpeny nem csak azért jó, mert melegen tart, éjszaka takaró és lepedő is lehet egyben, és tele van hasznos kis zsebekkel, hanem azért is, mert nagyon látványos, amikor a szembe fújó szél finoman meglebbenti”.

Bizonyos felbukkanó karakterek esetében is találkozhatunk ilyen jellegű kiszólással. Például „X. Y. pont úgy nézett ki, mint az a bizonyos mesékben szereplő baljós varázsló.” De Kvothe maga is kijelenti, hogy igen, ő az árva fiú, aki mégis túlél mindent, és találkoznia kéne a Mesterrel, aki hatalmat ad neki, és akkor mehet is bosszút állni. Mégsem így lesz, mondja a főhős, mert ez nem mese. Ez a valóság.

Ezek a kis epizódok, kiszólások nem zavaróak vagy képmutatóak, mert nagyon kedvesek, és mivel az elbeszélés egyes szám első személyű, a történeten belül is életszerűek.

A történet nyelvezetéről érdemes kicsit hosszabban beszélni. Bihari György fordítása gyönyörű. A szöveget élmény olvasni, szórakoztató, érthető, kifejezésmódja választékos, mégsem fellengzős. Akad ugyan egy-két olyan mondat a történetben, amely elüt a szöveg többi részétől, ahol például Kvothe diáktársaival beszél, vagy ahol a szerző az agresszív kolduséletről ír. A szöveg többi részéhez képest ezek a kifejezések túlságosan modernnek tűnnek. Kicsit olyan érzés olvasni e könyvet, mint ahogy az ember egy szép kézimunkát nézeget. Lehet dicsérni a szövés egyenletességét, a hímzés mintázatát, és hogy az egész mennyire kerek, befejezett. Ez még akkor is igaz, ha egy-két szál kilóg itt-ott.

Patrick Rothfuss

Patrick Rothfuss

Ebben a történetben fontosak a nevek. A lélek mélyébe írt, valódi nevek, amelyekkel hatalmat szerezhetünk a dolgok felett. Kvothe a saját életéről mesél. Epizódokat ismerünk meg árvaságáról, az Egyetemen megesett kalandjairól, a mágiáról, amelyről minél többet meg akar tudni, barátokról és ellenségekről, meg a zenéről, amely mindenen átsegíti. Mégis, ez a könyv valójában a mesékről szól. Arról, hogy mi mindenre képes egy jó történet. A szavak és a nevek hatalmáról. Régóta élő hit, hogy ha tudjuk valaminek az igazi nevét, akkor hatalmunk van felette. Ezért volt fontos az is, hogy Isten azt mondta Ádámnak, nevezze el ő a teremtményeket. De legfőképpen arról szól, hogy egy igazán jó mese akkor is igaz, ha csak nagyon kevés dolog valóságos benne.

Adatok: A könyv fülszövege

Patrick Rothfuss: A szél neve

Gabo Könyvkiadó, 2009