Régi dicsőségünk… | John Murrell: Az isteni Sarah – Belvárosi Színház

Írta: Bedő J. István

Oly nehéz megfogalmazni, mitől, mikor isteni egy színésznő vagy színész. Mégis, milyen könnyen osztogatták (na nem éppen most) a jelzőt a művészeknek. Ha meg elmúlnak az évek, és az isteni(tett) színészre már csak a film emlékeztet, akkor akár már ötven év múltán is inkább a torkunkat köszörüljük, amikor minősíteni kell a teljesítményt, amely az idő múltával porosabbá válik.

De hát ezen segítenek az olyasfajta színdarabok, melyeknek főszereplője éppen az istenített színésznő (mondjuk Sarah Bernhardt), mint ahogy a nagy színészt (mondjuk Keant) is színmű tette még halhatatlanabbá.

Vári Éva nagy adut kapott ezzel a leosztással, hogy John Murrell darabjában a nagyon idős, rokkant magánember Bernhardt-t játszhatja el. Aki a 19. század derekán született, és mire nálunk megérett a kiegyezés, már ismert tragikája volt a francia színpadnak. Ebben a darabban azonban a már jócskán hetven fölötti, csupán emlékező színésznővel találkozunk. De micsoda színésznővel!

Vári Éva tökéletesen megeleveníti a vad és későromantikus nőt (igazából az egykori Nőstényt is), aki hosszú életében volt tragikus hősnő és volt férfiak bálványa. Aki képes a beszélgetésből villámgyorsan átváltani Racine Phaedrájának hatalmas, érzelmekkel zsúfolt monológjára, majd panaszosan és ismétlődően követelni titkárától a napernyőjét. Ez a Sarah nagyszerű, lenyűgöző és elviselhetetlen. Nem attól, hogy mozgáskorlátozott, fájdalmasan biceg. (Az igazinak valójában amputálták egyik lábát.)

Sarah minden lélegzetvétele egy erőszakos, követelőző, élete sikerei miatt elkényeztetett idős hölgyé, aki még mindig a csúcson érzi magát, holott csak a Saint Tropez-i hőségben próbálja lediktálni emlékeit a meglehetősen balfácán titkárnak. De – és itt a darab! – el is játssza a múltat. Szerelmeket, családi és egyéb viszonyokat, mindent. Csak hát a memória lyukacsos, az emlékek hézagosak, az egykor isteni Sarah mondatai csupán törmelékek. Nem lehet őket összecsirizelni. (A fordítás Zöldi Gergelyé – és remekül szól.)

Gálffi László a szórakozott, vénecske Pitou szerepében jutalomjátékot kapott, holott a címben és mindenhol Sarah-ról szólna a történet. Valójában egyenjogú és egyenértékű a színészi játék, amit a nézőnek ad. Ugyanis míg Vári Évának a fiatal és a jelenidejű Sarah között kell váltogatnia, Gálffi az összes többi férfit és nőt színre hozza, akivel a szent szörnyetegnek így vagy úgy kapcsolata volt. Ráadásul a kezdeti felejtős (legyünk őszinték: szenilis) titkár figurája után előadja, mennyire nem színész (igaz: Pitou tényleg nem), hogy aztán virtuóz módon legyen egyenértékű partnere a 19. század legnagyobb celebjének, akit már saját korában is (halála után még inkább) úgy emlegettek: „a valaha ismert leghíresebb színésznő”.

Gálffi totyakos öregember, monumentális ostobasággal pátyolgatja a művésznőt, majd sármos úr, ismét máskor anyjaként, illetve lányaként csatázik a mindenféle szabályra és konvencióra fütyülő tragikával. Mert Sarah civilben sem civil, ő mindig Grande Dame. Vári tökéletesen hozza ezt a valaha körülrajongott szipirtyót. Amikor úgy hinnénk, a színen (illetve az izzó nap égette teraszon) éri a halál, akkor is megragadja Pitou karját, mintha szöveg nélkül is azt mondaná: „Na, mit szól, Georges, hogy tudom eljátszani még most is az elmúlást?”

Csík György díszlete, a bambuszokból ácsolt terasz tömör és szellemes, és a vetített háttér (meg a világítás) plasztikusan adja a változó napszakokat és hőmérsékleti viszonyokat. A szintén tőle származó jelmezek kevés eszközzel sokat mesélnek el Sarah egykori nagyasszonyi pozíciójáról és Pitou kis­szerűségéről.

Hargitai Iván rendezése az egyetlen helyszínt a színészek játékával tölti meg. A zsákban táncolás sikerül. A könnyedség látszatát teremti meg, holott a darab végül is sokszereplős, csak éppen ketten adják elő. A játék szólhatna talán minden idős színészről is, de az isteni művész (a díva), a sztár egyre közelebb kerül hozzánk, a színész már hétköznapi ember is. Nem állítjuk piedesztálra, és ő sem lépne (mászna) fel rá. Más a kor, talán máshogy emlékezik a holnaputáni néző a mai színészóriásra, esetleg „bölényre” – de már senkit nem emlegetnek „isteniként”. Ma a rövid szavatossági idejű hírességeké a világ. A néző viszont szívesen követi az elvetemült régi celebet az időkirándulásokba.

A színdarabot az Orlai Produkció mutatja be.

John Murrell: Az isteni Sarah – Belvárosi Színház

Rendező: Hargitai Iván