Darren Shan: A Pokol pereme (részlet)

Posted on 2012. március 22. csütörtök Szerző:

0


A Pokol pereme - borító– Hova megyünk? – emeltem fel a hangomat, hogy hallani lehessen a szirénazúgáson át, amit Vincent bekapcsolt.
– A Frigóba – felelte, és úgy vett be egy kanyart, mint a némafilmek rendőrei. Mindig így vezetett, mikor Tasso nem volt a közelben.
– Lerakunk ott valakit?
– Felveszünk ott valakit.
A Frigó egy magánkézben levő hullaház volt, amire időnként a bátor – bár botor és rövid életű – riporterek a város Elefánttemetőjeként utaltak. A Kardinális alkalmazottjai ide hozták a nemkívánatos hullákat, azokat, akiknek nem akarták, hogy a víz partra mossa a tetemét, az olyan áldozatokat, akiket jegelni akartak. Időnként a saját emberei is itt kötöttek ki, ha gyanús körülmények között hunytak el és boncolásra volt szükség. A jelek szerint az ország legjobb patológusai gyakorolták szakmájukat a Frigó álcázott falai között.
– Mi az ábra? – tudakoltam.
Vincent oldalra rántotta a kormányt, hogy kikerüljön egy smároló párt, akik nem figyelték az utat, rávert a dudára, bemutatott nekik, aztán rám nézett és elvigyorodott.
– Hallottál a csajról, akit összevagdostak a Skylightban?
Eszembe jutott a Jerryvel és Mike-kal folytatott beszélgetésem.
– Ja.
– Senki sem tud róla semmit. Álnéven jelentkezett be. Lehet, hogy kurva volt, de nem rendszeres bejáró. Azért hoztuk ide, hogy szakértő kezekre bízzuk. Még nem kerítettek rá sort, a Frigó mindig késésben van. Nem került fel a prioritási listára, eddig. De a hír kiszivárgott, úgyhogy vissza kell vinnünk.
– Vissza?
– A Skylightba. Egy zsaru felhívta Tassót. Azt mondta, valaki elmesélte neki, hogy mi történt. Vissza kell vinnünk a nőt éjfélig, mert akkor bemegy az embereivel, és ha a csaj nem lesz ott, értesíti a sajtót.
– Na és? Ki kell nyírni a kopót és jegelni a sztorit. Ez a szokásos eljárás, nem?
– Aha. De egyszerűbb beengedni a zsarukat, most, hogy már tudnak a nőről.
– Az állami kórboncnok nem fog rájönni, hogy már régóta halott?
– Az a seggfej egy BMW-vel jár – kacsintott rám Vincent. – Minden évben egy új modellt kap a születésnapjára. Ingyen. Azt fogja látni, amit mi látni akarunk.
A Frigó kívülről ártalmatlannak tűnt. A dokkoktól nem messze állt, egy hatalmas, düledező épület, kitört ablaküvegekkel, pár világító lámpával, hogy elriassza a csavargókat, a falak alsó részeit szándékosan falfirkák tarkították. Az egyik oldalsó sikátorban parkoltunk le, és besurrantunk. Egy rövid séta várt ránk végig az egyik folyosón, át egy szétvert ajtón, aztán hirtelen elénk tárult egy irdatlan, meszelt falú kőszörnyeteg.
A régi épület egész belsejét kipucolták, és ezt az óriási dobozt húzták fel benne. De az is lehet, hogy előbb ezt építették meg, és utána húzták fel körülötte a régebbi épület vázát. Sosem jutott eszembe erről kérdezősködni.
Vincent az egyik bejárat felé indult, és beütötte a biztonsági kódot. Az ajtó sziszegve tárult fel, és hideg léghuzat söpört végig rajtunk. Vincent megborzongott.
– A bundanacimban kellett volna jönnöm – zsémbelt.
Beléptünk.
A Frigónak ebben a részében nem volt semmi, csak fülkék a koporsóknak. Hideg, fémtárlók, amelyekben jéghideg tömbökön a holtak nyugodtak. Százas egységekben álltak, öt fülke magasan, húsz fülke hosszan. A földszint felett hatemeletnyi állványzat emelkedett, mind hasonló elrendezésben, lépcsők és futóhidak kötötték össze őket.
A közeli tárlók zöme foglalt volt, ajtajukon címke lógott és a hozzá tartozó kartoték. A szokásos alapadatok mellett – nem, magasság, súly, lakcím, legközelebbi hozzátartozó – részletezték bennük, hogyan halt meg az illető, mikor érkezett és ki hozta be, illetve hogy mi a teendő a testtel. Nagyon kevés információt cenzúráztak, mivel a Kardinális saját emberein kívül senki nem tehette be ide a lábát.
Vincent talált egy belső telefont, és megnyomott rajta egy gombot.
– Dr. Sines azonnal ott lesz, Mr. Carell – informálta egy női hang, mielőtt még esélye lett volna szóra nyitni a száját. – Kérem, maradjanak ott, ahol vannak. Küldhetek valamit a büféből, ha kívánják.
Vincent rám nézett és elvigyorodott.
– Éhes vagy, Algiers?
– Akkor se tudnék itt enni, ha majd éhen halnék.
– Beszari – nevetett Vincent, de ő sem rendelt semmit.
Felsétáltam pár lépcsőfordulót, és körbenéztem, míg vártunk. Szemügyre vettem a holtak névsorát, és hogy mit hagytak hátra. Férfiak, nők, gyerekek; zsaruk, gengszterek, papok – mindenki képviseltette itt magát. Vincent pár percnyi türelmetlen várakozás után csatlakozott hozzám, és némán baktattunk a sorok között, egyiket hagytuk el a másik után. Állítólag szerencsét hoz, ha rábukkansz egy ismerősöd nyughelyére.
– Mi is itt fogjuk végezni – mondta Vincent csendesen. – Két pénzérmével a szemünkön, megkocsonyásodott vérrel, kékes bőrrel, egy kőtömb lesz az ágyunk.
– Inkább égessenek el, minthogy itt fagyoskodjak.
– Arra a pokol való, Algiers!
Újabb lépcsőfordulót hagytunk magunk mögött, mikor belebotlottam egy ismerős névbe.
– Emlékszem erre a tagra – jegyeztem meg. – Ott voltam, mikor elintéztük.
– Teo Boratto – ráncolta össze a homlokát Vincent.
– Azon az éjszakán szedtük fel Raimit.
– Kit?
– Capac Raimit. A fickót, akit életben kellett hagynunk.
Elgondolkoztam. Tagja voltam annak a különítménynek, amelyiket Boratto és cimborái likvidálására kiküldtek. Előtte Tasso felsorakoztatott minket, és megadta a személyleírását egy fiatalembernek, aki feltehetőleg Borattóval volt, és akit nem volt szabad bántanunk. Ha kell, a saját életünket is fel kell áldoznunk, de nem szabad veszélybe sodornunk az övét, ez volt az utasítás. Indoklás nem tartozott hozzá.
– Most már a Kardinálisnak melózik, nem? – kérdeztem, felidézve a Shankarban hallott pletykafoszlányokat.
– Ja, a szemétje – mordult fel Vincent. – A Kardinális házi majma.
Ekkor megjelent alattunk egy fehér uniformist viselő magas férfI és felkiabált:
– Mr. Carell?
– Igen? – hajolt át Vincent a korláton.
– Dr. Sines vagyok. Miss Skylightért jött?
– Telibe trafálta, Doki!
Sines nem sokat beszélt, miközben végigvezetett minket a Frigó artériáin. Öt perccel később beléptünk egy nagy, makulátlanul fehér műtőbe. A falakról merev hullák lógtak le acélkampókra aggatva, kitüremkedő belekkel. Amikor először megláttam őket, majd frászt kaptam. Azt hittem, igaziak. Csak mikor észrevettem, hogy a kórboncnok nevet rajtam, akkor esett le, hogy a tetemek nem valódiak. Laborhumor – mit mondjak, tipikus.
A teremben orvosok és asszisztensek járkáltak, ügyet sem vetve ránk könyékig turkáltak a vérben és a belekben.
A mi szállítmányunk arccal lefelé hevert egy asztalon, meztelenül. Fehéren és kékesen.
– Levettem az ujjlenyomatait, a méreteit, le is fényképeztem – közölte dr. Sines. – Gyorsan kellett dolgoznom. Míg önökre vártam, megvizsgáltam a hátát is. Rusnya egy munka.
A szóban forgó hátat darabokra szabdalták. Hosszú hasítások, mély bemetszések, vékony vöröses vágások és haragoslila szúrt sebek. Még egy szabálytalan kört is karcoltak a lapockái köré, amiből több egyenes vonal vezetett ki sugárirányban.
– Ez mi? – kérdeztem.
– Talán egy napszimbólum – felelte az orvos.
– Észre sem vettem, mikor behoztam – jegyezte meg Vincent.
– Akkor sokkal véresebb volt. Mostanra megtisztítottuk. Megdöbbentő, mi minden jön le mosdatásnál.
Kurtán elmosolyodott, de Vincent arca és az enyém rezzenéstelen maradt.
– Hogy akarja?
– Ezt meg hogy érti? – tudakolta Vincent.
– Azt akarja, hogy hagyjuk így, ahogy most van, vagy ismét vérezzük össze, hogy úgy fessen, mintha
csak most ölték volna meg? Úgy tájékoztattak, hogy vissza akarják vinni a tetthelyre.
– Ja – Vincent bizonytalanul megvakarta az orrát. – Bassza meg! Amikor idehoztam, összevéreztem az öltönyömet. Nincs kedvem megint összerondítani, amikor visszacipeljük. Tisztán visszük vissza.
– Nem kaphatnánk egy zsákot vagy valamit? – érdeklődtem.
– Doki? – szívott egyet az orrán Vincent.
– Azt hiszem, valamiféle csomagolás helyénvaló lenne.
– Akkor mozogjon, ember! Szoros az időbeosztásunk.
Vincent rám mosolygott, míg a dühös orvos csettintett az egyik asszisztensének.
– Kifizetődő meghajtani őket – súgta oda nekem.
– Én nem cseszekednék velük – súgtam vissza. – Soha nem lehet tudni, mit művelnek veled, ha egyszer itt kötsz ki holtan.
Vincent vállat vont.
– Akkor az már szart se számít. Gyerünk, fordítsuk meg, hogy aztán könnyebben belebújtathassuk a zacsiba! A bal vagy a jobb oldalát akarod?
– Tök mindegy.
– Akkor enyém a jobb. Nem én akarom először meghallani, mikor a szíve újra verni kezd!
Hátborzongató nevetést hallatott, és megragadta a nő egyik karját, miközben megérkezett az asszisztens a zsákkal. Én megfogtam a másikat. Hideg volt. Merev. Nyirkos.
– Kész vagy? – kérdezte, mire bólintottam. – Egy! Kettő! Három!
A hátára hengerítettük a nőt. Vincent rángatni kezdte az asztal széle felé. Én is tolni kezdtem, de aztán tekintetem a halott arcára tévedt és lemerevedtem.
– Legalább csinálj úgy, mint aki erőlködik – zihálta Vincent. – Ne hagyd, hogy az egészet én…
Az arcomra pillantott és elhallgatott.
– Krisztusom, Algiers, fehérebbnek tűnsz a hullánál is. Mi van?
Megráztam elzsibbadt fejem.
Vincent hozzám hajolt és felcsattant.
– Algiers! Térj magadhoz! Fókuszálj a számra! Mi? Baj? Van?
Lassan kérdezte, mintha egy bugyuta kölyökhöz beszélne.
– A lány – sikerült kinyögnöm.
– Mintha még sosem láttál volna korábban hullát! Hiszem nem is ismered őt vagy ilyesmi!
Nevetni kezdett, aztán elhallgatott, és összevonta a szemöldökét.
– Vagy igen?

Darren Shan

Darren Shan

Képtelen voltam megszólalni, így csak bólintottam.
– Basszus! – Megnyalta az ajkát. – Ki ő?
– Neh-neh-neh-neh-em – dadogtam.
– Le akarsz ülni? Doki, van egy széke?
– Keríthetek egyet – érkezett a kimért válasz.
– Ne! Nem kell – kapkodtam levegő után. – Mindjárt jól leszek.
– Biztos?
– Aha.
– Szóval ki ő?
– Ő…
– Már megint… Vegyél egy nagy levegőt, Algiers! Koncentrálj!
A szemébe néztem és kimondtam.
– A neve Nic Hornyak.
Egy pillanatnyi hatásszünet után hozzáfűztem a csattanót:
– Ő a barátnőm.

(Sziklai István fordítása)

Adatok: A könyv fülszövege

A Város-trilógia további kötetei:

Darren Shan: A Pokol pereme

Nyitott Könyvműhely, 2011