Kései-korai anyaság | Valeria Parrella: A fehér tér

Posted on 2012. február 23. csütörtök Szerző:

0


Írta: Zemen Annamária

A fehér tér - címlapÚjkori emberi tragédiát dolgoz fel Valeria Parrella regénye; a tudatosság nélkül vállalt anyaságról, az anyaság kereséséről szól. Olyan nőt ismerhetünk meg, aki soha nem adja fel elveit, és aki bármennyire is fél saját érzékenységétől és sebezhetőségétől, nem fojtja el ezeket az érzéseket. Sőt inkább ezekbe kapaszkodva küzdi magát előre a bizonytalan kimenetelű csatában.

Maria egy nápolyi esti iskolában tanít irodalmat, negyvenkét éves, szülők, szeretők, társ nélkül él. Egyik délután egy moziban megismerkedik Pietróval, találkozgatnak, testi kapcsolatba kerülnek egymással, és Maria várandós marad. A férfi megijed, hallani sem akar a gyerekről, kiszáll a nő életéből, és amikor a gyermek hat hónapra, koraszülöttként a világra jön, anyjának teljesen egyedül kell vállalnia a megpróbáltatásokat. A pici Irene inkubátorba kerül, mesterségesen lélegeztetik és táplálják. Az élet legnagyobb ajándéka, egy parányi test formájában sorsa beteljesülésére várakozik. Maria nem tehet mást, mint hogy ő is várakozik. Kezdetét veszi a kálvária, az idegtépő bizonytalanság.

A címben jelölt fehér tér nem más, mint a tehetetlen várakozás, a lebegés élet és halál, a remény és a reménytelenség között. A fehér teret, amikor megjelenik előttünk, legyünk akár nők, akár férfiak, felismerjük, de csak nagyon keveseknek van bátorságuk ahhoz, hogy a mélyére nézzenek. Nincs bátorságuk és türelmük. Mint ahogy kezdetben Mariának sem volt. Paradox módon kislányának sem volt, hiszen idő előtt jött a világra.

A korai szülés megszakítja az anya és gyermek kapcsolata kialakulásának természetes folyamatát. A magzat fizikai evolúciójának – még ha időszakos is – megszakításával megszűnik a nő pszichológiai felkészülése is az anyaságra. A főhős kései anyaságának történetét az írónő kedvesen, ám engedékenység nélkül írja le: Maria kezdetben idegesítőnek találja a tipikusan kismamás aggodalmakat, de a kicsi Irenével érik együtt ő is, felkészül és beletanul az anyai szerepbe. Megtanul türelmesnek lenni.

„Élni a napot és remélni a holnapot. Számomra lehetetlen, nem volt benne gyakorlatom” mondja Maria, mégis, anyjára emlékezve, megpróbál gyakorlatot szerezni. „A holnap csak akkor jön el, ha a ma elmúlt, tehát vállalni kell a mai napot, azután továbblépni.”

Parrella fehér tere a bizonytalanság, az átmeneti, gyötrődő tudatlanság állapota. A válaszokat nem adó, gépi ágyban fekvő törékeny újszülött az ismeretlen jövő képét vetíti elénk. Ezért olyan félelmetes az üres tér mélyére nézni, hiszen nincs ott semmi. Minden, ami számít, azon kívül van – és ez olykor nagyon fájdalmas tud lenni.

Az üres téren kívül az élet folytatódik Maria nélkül is. Az objektív valóság egyre idegenebbé válik, ám örökös mozgása megállíthatatlan.

Parrella bravúrosan oldja meg a kényszermegállóba került nő és a körülötte zajló élet leírását. A nápolyi nyüzsgés nem áll meg, a metró minden nap elindul, a kórház hemzseg az emberektől, az esti iskolában folyik a tanulás… Az élet megy tovább, csak Maria reked meg a kórház folyosóján, mindig ugyanabban az öltözékben, riadt arckifejezéssel, várva a sors beteljesedését. És a várakozásban olyan szilánknyi ismereteket fedez fel önmagával kapcsolatban, amelyek eddig teljesen ismeretlenek voltak előtte. Az üres tér betöltődik, és számára a várakozás válik az egyetlen és igaz, csak őhozzá tartozó valósággá.

A könyv nyelvezete rekedtes, haragos, szinte szándékosan hanyag. Mint maga Nápoly. A városra szétterül az üres tér, elmerül benne, szinte elnémul. Már-már komikussá, karikatúrává szélesedik ez a tér, ám a megható, szívszorongató történet nem tűnik el egy pillanatra sem, a realitás végigvonul a történeten. A regény központi alakja Irene, a plexiüvegbe zárt kezdődő élet, akinek sorsát senki sem ismeri. A szöveg soraiban a szorongás, az aggodalom, a tehetetlenség lüktet; minden bizonytalan, nem lehet tudni, hogy az életet adó inkubátor mikor válik koporsóvá.

A könyv ereje azonban Maria egyéniségében van. Abban, ahogy a dolgokat megfigyeli és átéli. Maria kérdez, de nem azért, hogy aggodalmán enyhítsen, hanem azért, hogy meg tudja őrizni tisztánlátását, józan ítélőképességét.

„– Mire számíthatok?
– Asszonyom, csak azt mondhatom, hogy mit tesznek az orvosok hasonló esetekben: végigviszik a terhességet.
– Azaz?
– Ha a baba túléli, többé-kevésbé úgy kerül ki az inkubátorból, mintha időre született volna.”

Az események Mariában felelevenítik emlékeit, a gyerekkorát, a szüleit, tapasztalatait. A háttérben megjelenik az első olvasásra szinte elhanyagolhatónak tűnő körítés, Nápoly, a maga ellentmondásaival, dekadensen, tehetetlenül. Ám a kevés utaló sorból is kitűnik az írónő gyöngéd szeretete városa iránt. „Nekem az életben még semmi sem adott akkora biztonságot, mint a százéves, kaput záró vaskilincs.”

Megjelennek a mellékszereplők, a különböző nemzetiségű bevándorlók, bejárónők, kamionosok és nem utolsó sorban a sorstársak, a koraszülött osztály anyái, a maguk történeteivel. Maria a velük kialakult kapcsolatban, a kórházban eltöltött fájdalmas és kimerítő várakozásban döbben rá, hogy az anyaság érzése határok nélküli, olyan mély és egyetemes érzés, amely eltörli a korosztályok, hitek, államberendezkedések közti különbségeket.

Valeria Parrella

Valeria Parrella

Parrella könyve világi himnusz a reményhez. A szolidaritás reménysége az egyetemleges fájdalomban. A könyv a mai nőkről szól, akik bizonytalanok és sérülékenyek, akik dolgoznak és este fáradtan érnek haza, de képesek még arra, hogy megszorítsák gyermekeik kezét, és végigkísérjék őket az élet göröngyös útján.

Valódi nőkről beszél, nem takargatva hibáikat, nem leplezve bizonytalanságaikat, de akik képesek bátran szembenézni a halállal, leküzdeni, akár egyedül is, senki segítségére nem számítva. És kitépni a halál kezei közül azt, ami csak kevés ideje tartozik hozzá, de amit a sors örökre neki szánt: a gyermekét.

Nem csak nőknek szól ez a könyv, annak ellenére, hogy a fiatal szerző női témát dolgoz fel. Nem a feminizmus zászlaját lobogtatja, hanem önmagunk megismeréséhez segít hozzá.

Adatok: A könyv fülszövege

Valeria Parrella: A fehér tér

Helikon Kiadó – Sors Könyvek sorozat, 2010