Tibor Fischer: Megváltás Miamiban (részlet)

Posted on 2012. február 15. szerda Szerző:

0


Megváltás Miamiban - borítóAz ember mindig tudja, mikor van gond. Gond akkor van, amikor telefonálgatni kezd, és senki se hívja vissza. Gond akkor van, amikor arra megy haza, hogy feltörték az ajtót, de csak a zárat vitték el (mást nem lett volna érdemes). Ráadásul a betörő ott hagyott egy cédulát, hogy „szedd össze magad!”. Ez talán viccesen hangzik, de ha veled történik, nem az. Én megpróbáltam rendesen élni. Jó sokáig. Isten látja a lelkem, mindent megtettem, de nem sikerült.

*

– Na! – mondja Nelson. Jó pár éve nem láttam. A kínai étteremben vár rám, ráérősen lapozgatja az étlapot. Az ember mindig úgy emlékszik vissza az osztálytársaira, mint amilyenek akkor voltak, ezért meglepődöm, hogy Nelson nem késett, sőt korán érkezett.

Nelson az a fajta osztálytárs volt, aki jobban tetszik a szülőknek, mint a gyerekeknek. Már korán megtanulta, mi az a manipuláció, s a szüleim elégedettek voltak a dolgok állásával, amikor a jól fésült Nelson túláradó udvariassággal köszöntötte őket. Ez szöges ellentétben állt más iskolatársaim makogásával. Anyám nemegyszer jobban örült Nelson felbukkanásának, mint én.

Anyám csak egyszer fogott gyanút. Egy este, amikor Nelson odakint várt rám a kocsiban, elmerengett: – Nem fiatal még, hogy autót vezessen? – Ez feltehetően azért jutott az eszébe, mert Nelsont csakugyan még két év választotta el a korhatártól, de – lévén a kocsi lopott – ennek az adott pillanatban nem volt különösebb jelentősége.

Nelson, Bizzy és én sokat kocsikáztunk Dél-Londonban. Az ember soha nem élvezi annyira az autózást, mint tizenöt éves korában, lopott kocsival. Olykor megálltunk és ettünk valami jót és drágát (ráksalátát, sztéket, feketeerdő tortát) Nelson lopott hitelkártyájával. Ez elég gyakran előfordult, és csak egy este kerültünk bajba, akkor sem gyanakvó pincérek vagy rendőrök miatt, hanem mert Nelson – aki egyébként óvatosan vezetett – véletlenül beleszaladt egy teherautónyi nehézfiúba, akik kétszer akkorák, kétszer olyan idősek és kétszer annyian voltak, mint mi. Jó egy órán át üldöztek bennünket. Nelsont ez egyszer láttam félni.

– Hogy vagy? – kérdi Nelson. Teljesen normális kérdés, lehetett rá számítani, de én mostanában nem szeretem hallani.

– Jól – mondom. Mindketten tudjuk, hogy hazugság.

Minden iskolában vannak Nelsonok. Ők idézik elő a bombariadókat, ők lopják el a tanárok aktatáskáját a vizsgapapírokkal együtt, ők mennek hétvégén külföldi utakra vadidegenek pénzén, és a hazatoloncolás ismert gyakorlata következtében más államok pénzén érkeznek vissza. Szerintem Nelson tinédzserkorában egyetlen napot sem töltött el úgy, hogy ne követett volna el valami törvénybe ütközőt. Mégsem időzött öt percnél tovább rendőrőrsön, legalábbis Angliában nem. Mindnyájan azt hittük, hogy vagy akasztófán végzi, vagy nemzetközi hírű szélhámos lesz. És mi lett Nelsonnal? Megmondom, mi lett vele: az élet kitaposta belőle a szuflát.

Megnősült, van két gyereke, és egy bilincsgyártó cég ügynöke. Gyártanak egyebet is, de fő profiljuk a bilincs. Nelson néha pikáns történeteket mesél külföldi vevőkről, akik visszakövetelik a pénzüket, mert a bilincs beragad a vértől, és nem bírják le szedni a hulláról.

Egy napon születtünk, ezért olyan ő nekem, mint valami furcsa tükör. Fölelevenítjük az estét, amikor kis híján összetörtük magunkat, meg hasonló jó hecceket. Ezeken csak mi ketten tudunk igazán jót nevetni. Kivel akadtunk össze a régi szép időkből? Az utóbbi években senkivel. Vagy ha összeakadtunk is, nem történt velük semmi említésre méltó. Negyvenéves emberrel már nemigen történik.

Nem mintha nem tudnám, de mikor Nelsonra nézek, akkor látom igazán, mennyire igénybe veszi az embert ez a maratoni. Nelson nem buta, nem is lusta, s most mégis azt mondja: – Négy éve nem vettem magamnak egy árva inget sem. – Spórolnia kell, mert a lánya orvosnak készül. Szörnyülködünk egy kicsit, milyen drága minden, különösen az ennivaló. Nelson alig engedheti meg magának, hogy szerényen megvacsorázzon egy olcsó kínai étteremben, én még azt se. Ilyen ma egy középkorú férfi élete: kevesebb haj, több spórolás.

– Mért nem tudnak tisztességes kávét csinálni a kínai éttermekben? – tűnődik el az italt kavargatva. – Tudod, hogy a feleségem nyírja a hajam? – Kezével mutatja a nyisszantásokat. Vajon az öregedés fordított folyamat? Huszonévesen az embernek vannak pillanatai, amikor királynak érzi magát, aztán minden bezárul körülötte, és visszaesik egy petyhüdt gyerekkorba, amikor nem teheti azt, amit akar, és olyanok nyírják a haját, akiknek fogalmuk sincs, hogyan kell. Kettőnk közül persze én állok pocsékabbul. Nelsonnak magas jelzálogkölcsöne van, de legalább van. Hervasztó a munkája, de van. Lesz nyugdíja. Vannak gyerekei. Minden ismerősnek, még a legsötétebb, legundokabb alakoknak is van valamijük.

– Majd én fizetek – mondja Nelson, s én még látszatból sem tiltakozom, nehogy meggondolja magát.

– Hogy állsz a nőkkel? – érdeklődik Nelson.
– Sehogy – felelem. Nelson arra számít, hogy bővebben kifejtem, de nem fejtem.
– Nincs szerencséd, mi? – Ha az ember pechesnek érzi magát, vagy az, vagy nem az. Nehéz méricskélni a bajokat, de ha pechesnek hiszi magát, az jobbára önsajnálat. Ha viszont egy barát mondja a szemébe, akkor valóban gond van.

Csöndben várjuk, hogy a pincér visszahozza Nelson hitelkártyáját. – Jövő héten Miamiba megyek – mondja Nelson, és sóhajt.
– Ez baj?
– Nem nyaralni megyek. Jó lenne. De nekem nagy adag bosszúság az egész. Egy nap a repülőn, négy másik egy légkondicionált skatulyában, ahol névjegyeket osztogatok a büntetés-végrehajtási szakma képviselőinek, akik kirúgnak a hámból, amennyire mernek, és ha érdekli őket az áru, akkor a névjegyem nélkül is nagyon jól tudják, hol juthatnak hozzá. A májam már tropára ment, le se ihatom magamat. Aztán nagy adag várakozás a reptéren, mert késik a járat, újabb nap a gépen, és a hab a tortán megint nagy adag bosszúság, hazafele a kocsiban, hogy a feleségem nekem esik, mert én voltam Miamiban, ő meg nem. Feltűnik egy aszott kínai nagy válltáskával, amelyből kalóz DVD-ket kínálgat a vendégeknek. Egy árva szót se szól angolul, szerintem azt se tudja, hol van.

– Szívesen elmegyek helyetted – mondom viccből. Nelson rám mered.
– Miért ne? – mondja, nem viccből. – Jó, menj.
– De hát nem adhatom ki magamat Nelsonnak – tiltakozom.
– Mellesleg elhagytam az útlevelemet.
– Gondold meg! – folytatja Nelson. – Tudod, mit szeretnék? Aludni. Ágyban maradni délig, délután kicsit golfozni. Egész héten. Már arra gondoltam, beteget jelentek, hogy ne kelljen Miamiba mennem. Te viszont mehetsz. Jó szállodában laksz, kiosztasz néhány névjegyet, kikapcsolódsz.
– És az útlevél?
– Elviszed az enyémet.
– Nem is hasonlítok hozzád – vetem ellen, aztán Nelsonra nézve konstatálom, hogy ha nem tűnünk is egypetéjű ikreknek, mindketten kopaszok vagyunk, megviselt disznóképünk van, és különben is, ki hasonlít a saját útlevélképére?

Minél tovább taglaljuk az ötletet, annál életképesebbnek tűnik. Magamhoz veszem Nelson útlevelét és hitelkártyáját, Miamiban pedig igyekszem majd azt a benyomást kelteni, hogy ő vagyok.
– Na, akkor kata, rúd vagy cső? – kérdem.
– Csakis kata. Mi nem utazunk se rúdban, se csőben.

Az utazó ügynökkel, függetlenül attól, mit árul, két dolog szokott történni. Egy: előbb-utóbb kiköt egy ipari vásáron valamelyik hervasztó német városban. Kettő: előbb-utóbb itatja az iszákosokat. Ez alap, a többi cégpolitika kérdése. Szorítkozhat arra, hogy pusztán katalógust osztogat (ez a „kata”), de el is viheti a reménybeli kuncsaftokat olyan bárokba, ahol rúdtáncosnők tekeregnek („pipiles”), vagy ha megfelelő városban jár, kuplerájba („csőtisztítás”). Sajnos, a kereskedés nem kifinomult mesterség. Egyszer a volt vállalatom vonósnégyest bérelt a standjára egy ipari vásáron. Először és utoljára.

Búcsúzóul kicsit őgyelgünk Nelsonnal odakinn, és végigtekintünk a lepukkant főutcán, ahol megindul felénk hat csuklyás tinédzser, aztán kurjongatva másfelé fordulnak, mert találnak alkalmasabb kurjongatnivalót. Megnyugtató érzés egy megbízható régi baráttal kimenni az utcára. Nelson sosem volt nagy bunyós, a verekedésekhez leginkább azzal járult hozzá, hogy a csapásokat állva leszívta az ellenfél energiáját, de sohasem futamodott meg. Nem hagyta cserben az embert. Nem szívesen, de állta a sarat.

– Vigyázz magadra! – búcsúzik Nelson. – És ne felejtsd: jutalékot nem fizetek.

Hazaballagok. A lakásom még csúcsformában is lehangoló, mi más lenne egy lepukkant garzon egy lepukkant környéken. Hervasztó üres lakásba hazatérni. Szeretnék másutt lakni. A helyemben bárki másutt szeretne lakni.

Odakinn egész nap üldögél egy korosodó, pöcslila ábrázatú alkesz, kezében sörösdoboz. Olyan lila, mint egy vízihulla. Közte és köztem kevés (és egyre kevesebb) a különbség. Ő be tudja osztani úgy a pénzét, hogy egész héten piálhasson (én még ragaszkodom az evéshez). Ráadásul egészen boldognak tűnik. A környéken található, megszámlálhatatlan alkesszel, guberálóval és koldussal ellentétben, ő nem akar betüremkedni az ember életébe, szerényen meghúzza magát. Nagyon bosszantó. Nekem jobb a színem, kevésbé kopott a ruhám, és napjaimat tevékenyebben töltöm el, de minden más tekintetben az ő előképe és utódjelöltje vagyok, hiszen elhelyezkedésre éppannyi az esélyem, mint őlilaságának. Kevés olyan ártalmas dolog van, mint a tartós állástalanság.

Kis híján Nelsont se hívtam fel, mert ha az ember taccson van, az a legrosszabb, hogy úgy kell tennie, mintha meg tudná oldani, pedig nem tudja. Ha legalább egyvalami stimmel, amibe bele lehet kapaszkodni, akkor jó. De ha se pénz, se házasság, se munka, se egészség…

Nem akarok felvágni; tudom, nem vagyok nagy lumen. Nem beszélek nyelveket, nem köpöm a csaták meg a királyok uralkodásának évszámait. Műszaki tudásom kimerül abban, hogy tudok olajat cserélni az autóban. Énekelni nem tudok. Táncolni nem tudok. A golfklubban se vittem semmire, de… de mindig úgy hittem, hogy mocorog bennem valami. Valami rejtett tudás. Persze ha az ember hazaér ugyanabba a lerobbant kéglibe meg átizzadt matracra, fölmerül a kérdés: ha csakugyan olyan nagyokos vagy, hogyan süllyedhettél őlilasága szintjére?

Valójában nem kérdés, hogy elfogadom-e Nelson ajánlatát, mert valamit csinálnom kell. Ha azt ajánlja, hogy egy hétig pucoljam a budiját, azt is elfogadom. Jobb bármit csinálni, mint semmit. Könnyen lehet, hogy Nelson megmentette az életemet.

*

A villanykörték kertbe valók. Ezt közölték velem első munkanapomon. Lámpák igen, fénycsövek igen, de körték, azok soha. Egyébiránt a világítással való kereskedés hasonlít a rövidtávfutásra, ahol egyszázad másodpercnyi különbség is aranyat ér: ha egyetlen gyertyányival többet értesz a dologhoz, mint a vásárló, tiéd a szerződés.

Jól végeztem a munkámat. Nem nagyon jól, nem ragyogóan, de az átlagosnál jobban. Azt persze egy gyerek sem szokta mondani, hogy ha nagy leszek, világítótest-ügynök leszek, én mégis tizenöt éven át jártam a gyárakat, irodákat, boltokat, iskolákat, mindenhol méréseket végeztem, és ezzel jól elvoltam. Aztán a cég üzletmenete annyira föllendült, hogy mást is fölvettek az én munkakörömbe. Az új ügynököt én választottam ki. Egyesek élvezik az állásinterjúkat. Szeretik, ha mások ki vannak szolgáltatva nekik. Én nem szerettem. Jönnek a jobbára tisztességes jelentkezők, és nagyon szeretnék megkapni az állást, nekem viszont egy kivételével mindenkinek csalódást kell okoznom. Clarinda olyan miniszoknyában jött az interjúra, hogy nem mertem odanézni.

Szingapúri lévén, ő volt a legalkalmasabb a munkára, ő akarta legjobban a jelentkezők közül, és neki volt a legrövidebb szoknyája. A lámpabiznisz erősen elférfiasodott, s bár nem Clarinda volt az egyetlen nő a pályán, minden bizonnyal ő volt a legszexibb. Aztán a fellendülésnek vége lett, ahogyan az már lenni szokott. Bosszantó, ha az embert azért bocsátják el, mert jól végezte a munkáját, és még bosszantóbb, ha ő vette föl azt, aki a helyére kerül. Hiába kerültem korábban a céghez, Clarinda maradt, engem meg kirúgtak. Nem hinném, hogy ezt a miniszoknyájának köszönhette – sokkal többet nyomott a latban, hogy olyan ügyvéddel élt együtt, akit a munkajog első számú szakértőjének tartottak.

Tibor Fischer

Tibor Fischer

*

Egy állás elvesztésének persze még nem kellene romba döntenie az ember életét, de velem ez történt. Ugye tudják, hogy egyszer egy nagy, fénylő, milliárd dolláros űrhajó pár centis illesztési hiba miatt esett darabokra? Nem akarom untatni az olvasót a történetével. A főbb motívumok közt szerepelt katasztrofális befektetés, válás, tűzeset, krónikus, zavaró egészségi probléma, meg egy csomó ügyvéd: szép kis válogatás a balszerencse-katalógusból. Az ember egy pillanatra nem figyel, s egész addigi élete oda. Talán félre sem kell néznie, történhet a szeme láttára is, amikor épp emiatt aggódik. És én úgy jöttem ki belőle, hogy még egy jó sztorim sem maradt a balszerencsémről. Ha az ember peches, legalább anekdotázni tudjon róla.

(Fordította: Vajda Tünde)

Bővebben a könyvről: Boldogok a heringek

Adatok: A könyv fülszövege

Tibor Fischer: Megváltás Miamiban

Helikon Kiadó, 2011