Mozit a csirkéknek! | Tasnádi István: A fajok eredete (színház)

Írta: Jeges-Varga Ferenc

Micsoda őrült ötlet filmet forgatni a broiler csirkéknek! A magát producernek valló István mégis hajlandó komoly pénzösszeget áldozni arra, hogy Zoltánnak az emberi evolúcióról szóló forgatókönyvéből film szülessen. A rendező korábbi, a 18 perc húsz másodperces (!), munkája volt ugyanis az egyedüli mozgókép, amely békét teremtett az egy ketrecbe zárt szárnyas közösség tagjai között. (Tarr Bélára egyenesen bevadultak!)

Egy szerzői filmes ne foglalkozzon a befogadói közeg minőségével, az ő feladata az alkotás, a producer törődik a nézőszám maximalizálással. Ugyan nem mondható mindennapinak, ha egy film elsősorban a kétlábú házi kedvenceknek készül, végeredményben azonban mindenki jól jár. Az alkotó megvalósíthatja álmait, ráadásul művét százezrek nézik meg. A tyúkok megnyugodhatnak, így a csirkefarm gondozója, Sándor is örülhet, mert a gazdálkodó által rábízott állatállományt hatékonyabban tudja nevelni. Van ebben némi logika. „Csináljuk hát meg!”

A célközönség érdeklődésének felkeltéséhez először is kell a filmben egy csirke. Lehetőleg valódi. Ha azonban a szárnyas fegyelmezetlen a forgatás során, szarik a rendezői utasításokra, akkor egy csirkeruhát öltött ember is eljátszhatja a szerepet. De ha még egy valamirevaló előadóművészt sem lehet előkeríteni, csak egy kényszeredetten lelkes producer elérhető, végleg elszakad a művészben a cérna. És akkor összedől a világraszóló vállalkozás, rászakad hőseinkre a banki hitel, megindul az individuális lejtmenet.

Szóval ezért látjuk az előadás elején egymás mellett heverni egy pince mélyén vagy egy aluljáróban szétszórt matracokon a börtönviselt, egykori büfésből lett csirkefarmi ultragondozót, a Duna tévé éjszakai műsorsávjában vetített, láthatatlan művek készítőjeként jegyzett filmrendezőt és az önbizalommal kellően felvértezett, de igen gyanús múltú üzletembert.

Ami azonban az egyéni sorsban a végpontnak mutatkozik, az egész emberiség története szempontjából a kiindulás. A Tasnádi István (és a színészek) szövegéből született „pszeudo-darwinista komédia”, A fajok eredete a három hajléktalan férfi reggeli rituáléit állítja mulatságos párhuzamba az egyedfejlődés fontos váltásaival. Ezzel mintegy egyenlőségjelet tesz az emberi faj felemelkedése és szellemi hanyatlása között. A jeleneteket az ismert tévés műsorvezető, Galambos Péter („Galamb”) ironikus kísérőszövege magyarázza.

Íme tehát az ember, aki az utca mocskából emelkedik ki, harákolva öntudatra ébred, használni kezdi, amit maga körül talál, fokozatosan megtanul artikuláltan kommunikálni, majd kialakul benne a kizárólagos birtoklás igénye. Végül annak is szemtanúi lehetünk, hogy három közül az egyik megeszi a maga készítette tükörtojást reggelire, a maradékot a második kitunkolja, az utolsó pedig belenyugvóan konstatálja, hogy ezúttal sem ő az egyenlők között az első. Kaja helyett viszont rábízzák a motyó jó részének cipelését. Nesze nekünk társadalmi szerveződés.

Dömötör Tamás rendezése nem a darwini evolúcióelméletet állítja pellengérre. Görbe tükrében inkább a »teremtett világ kontra fejlődő és változó világ« vitát látjuk megvalósulni. Az univerzális kerettörténetbe ágyazza a sikertelen filmforgatás cselekményét, melynek legviccesebb pillanata az ember és a vadtyúk egymásra találásának bemutatása.

Dömötör megkísérli felvázolni, mi lehet a tanulsága az egész evolúciónak. A három szerencsétlen flótás mindennel megpróbálkozik; koldulnak, szánni való mutatványokban csetlenek-botlanak, még a közönséget is játszó(társa)kká teszik. Sorozatban szórják a poénokat, ami csak a csövön kifér. Ennek a színháznak az egyik legnagyobb erénye, hogy díszlet nélkül, néhány újrahasznosított kellékből dolgozik, a sikere pedig egyedül az alkotók tehetségén, leleményén áll vagy bukik.

Számos gondolati és időbeli sík mosódik össze – és ellenpontozza egymást – az éles vágásokkal elkülönített jelenetekben. A filmforgatás sikertelen, az előadás végére pedig visszatérünk a kezdetekhez, az alkalmi hajléktalanszálló rendetlenségébe. Ezért is vetődik fel a kérdés, tulajdonképpen melyik is volt előbb: a tyúk vagy a tojás.

Aki már látta a Nézőművészeti Nonprofit Kft. korábbi produkcióit, óhatatlanul eszébe ötlik a Nézőművészeti Főiskola című munkájuk, amely – hasonlóan A fajok eredetéhez – a szereplők improvizációs játékára épül. Mindkét darabban a Scherer Péter (István) ügyeskedő-okoskodó vállalkozójának és a Mucsi Zoltán (Zoltán) idealista gondolkodójának egymásnak feszüléséből születik a humor legjava, hozzájuk csatlakozik egy nagyon pontos kontúrokkal megrajzolt, visszafogottabb figura (az előbbiben Katona László, itt pedig Sándor szerepében a Szkénéből ismert Thuróczy Szabolcs).

A hasonlósággal nem is lenne baj. De a Nézőművészeti Főiskola fajsúlyosabban tudott beszélni az ideális néző kineveléséről, a nézői kultúráról, A fajok eredete viszont adós marad a korrekt mondanivalóval. Fel lehetne ugyan tenni direktben a kérdést a nézőnek, hogy létezik-e Isten, vagy hogy mi végre vagyunk mi emberek, honnan eredeztethetjük létünket – de nem biztos, hogy dolga lenne ez a színháznak. A néző azonban mégis csak azt reméli, hogy a sok remekbe szabott szituációs ökörködés közben valami komoly gondolat is alakot ölt.

Többféle irányba indulhatna el a darab. Beszél a magát mindenhatónak képzelő emberiség leépülésétől kezdve sok mindenről, egészen addig, hogy az alkotói szabadság tarthatatlan és abszurd. Vagy felvethetjük: van-e egyáltalán fejlődés, vagy a teremtői akarat kényének vagyunk kitéve? A váltakozó színvonalú játék végéről azonban hiányzik az összeszedett tartalom, az igazi katarzis így elmarad. A nézőben bent ragadnak a magvas gondolatok, csak a röhögés jóleső utóíze marad meg. Persze azért ez sem kevés.

A fajok eredete. A színészek improvizációinak felhasználásával írta: Tasnádi István
Nézőművészeti Nonprofit Kft. produkció
Rendező: Dömötör Tamás
Szereplők: Scherer Péter, Mucsi Zoltán, Thuróczy Szabolcs
Zsolnay Kulturális Negyed, É78.