Színházi Belgyógyászat tankönyv | Koltai Tamás: Színházparadoxon

Posted on 2012. január 17. kedd Szerző:

0


Írta: Bedő J. István

Színházparadoxon - címlapKoltai Tamásnak nincs szerencséje: bármennyit ír is a színházcsinálás, a színházi élet anomáliáiról, semmi nem változik. Kevésbé ellenálló természetű kritikus összeroppanna, és vagy a mesterségtől, vagy az élettől búcsúzna.
Koltai Tamásnak szerencséje van: bármennyit ír is a színházcsinálás, a színházi élet anomáliáiról, semmi nem változik. Vagyis holnap, jövőre is lesz témája…

Színházi előadásokat elemezve a kritikus óhatatlanul eljut egy pontra vagy szintre, amikor legszívesebben búcsút mondana a zsöllyének, a bármilyen színű bársonyszéknek, az avantgárd vagy kisebb költségvetésű színházak összebilincselt irodai székeinek, és odavágná: Most már elég, gyakjatok egyedül!

Koltai nem. A szinte megszámlálhatatlan mennyiségű megnézett és megbírált előadásból már évek óta készül a színházi Belgyógyászat tankönyv, mely leírja minden betegség differenciáldiagnózisát. Csak hát a terápia…

A Színházparadoxon elégedetlenkedő, olykor kiábrándult, olykor rosszkedvű párbeszédek sorozata Koltai két énje között, követve Diderot Színészparadoxonjának érvelve kifejtő módszerét. (Diderot, a 18. századi enciklopédista egyáltalán nem tartozik ma a legolvasottabbak közé, tehát nem árt felidézni változatlanul érvényes elemzését: A paradoxon az, hogy a színésznek hideg fejjel, józan mérlegeléssel kell az érzések, indulatok illúzióját keltenie, személyileg a legtökéletesebb nyugalommal kell művészileg a legérzékenyebbnek lennie, ugyanis – mint Diderot mondja – madarat lehetne vele fogatni, ha jól adja a bánatosat.)

De hogy kerül a paradoxon a mai asztalra?

A ma paradoxona, hogy a színi alakítás színházépületet, színészt, rendezőt, koncepciót, továbbá nézőt, fenntartót, szakmai mércét, elfogulatlan kritikát, hagyományőrzést és haladást igényel, továbbá bevételt – és mindezt egyszerre. Holott minden józan gondolkodású agy rájöhet, hogy ezek (egyazon rendszeren belül) egymást kizáró célok. Egymás mellett, párhuzamosan talán…

Koltai két vitázója egyszerre szigorú és engedékeny, hiszen színházat művelni: művészeti kérdés és gazdasági is. Színházat létrehozni: az építészeti kérdés és csapatépítési. És mindennek legalább két, egymásnak ellentmondó – de legalábbis másképp megvalósítandó – oldala van. És ehhez hozzájárul még az a kényelmetlen tény, hogy a politika így vagy úgy: darabok választásával vagy darabok jóváhagyásával; építészek, igazgatók vagy főrendezők (a sor folytatható) kinevezésével vagy elmozdításával beleszól a színházcsinálás alakításába. És ahogy haladunk mind előbbre Koltai könyvében, egyre kevésbé szól (csak) a színházról a Színházparadoxon – már az életünk, a világunk tükröződik benne.

Hiszen a kérdésfeltevés mindig logikus: pénzszűkés időkben mennyi jusson kísérletező színházi előadásokra? Neveljük-e a nézőt vagy szolgáljuk ki könnyen befogadható, megemészthető, elfelejthető mulatságokkal. Mitől – és milyen mértékig – (legyen) nemzeti egy színház (egy opera, egy film); hajjaj, már megint túlléptünk a szorosan vett ‘színházi deszkákon’.

Ötven beszélgetés, több évnyi színházjárás dialógussá érlelt hozadéka (semmiképp nem merném hordaléknak nevezni!) a kötet. Némely írások ma másképp szólnak, mint szóltak két vagy négy éve. Mint ahogy a III. Richárd is másképp szólt a koncepciós perek idején, és „az a mondat a Hamletben, hogy »Dánia börtön«, mást jelent, ha a néző szabadnak érzi magát, és mást, ha nem.”

Nehéz eldönteni, hogy a Színházparadoxon kinek íródott. Annak, aki együtt háborog vele a művészet állapotán, vagy annak, aki folyamatosan háborog ellene, mert sértve érzi magát önérzetében, koncepciójában, pozíciójában… Így vagy úgy, de sokkoló, elkedvetlenítő, elgondolkodtató párbeszédgyűjtemény.

Koltai Tamás

Koltai Tamás

Folytatva: a néző nem mindig érdeklődik a konyhai műveletek iránt, csak a kész, feltálalt produkciót fogyasztaná. (Van tömegnéző? Lesz nézőtömeg?) A művész dicsérve vagy megbántva érzi magát általa – mindkét megoldás jó, ha előbbre, a jobb, a hazai és nemzetközi mezőnyben is számon tartott előadások, társulatok felé visz. A színháziak felettese: a kultúr- vagy egyéb politikus valószínűleg mind megbántottnak érzi magát – de még ez sem rossz, hiszen a szereplők mindig változnak a színen; hogy elcsépelt, de igaz idézettel éljünk: „új műsorhoz új férfi kell!”

Szóval a színház paradoxonjai még a jövőben is meglesznek. Csak győzze elemezni Koltai Tamás…

Olvass bele: Részlet a könyvből

Adatok: A könyv fülszövege

Koltai Tamás: Színházparadoxon

Corvina Kiadó, 2010