Koltai Tamás: Színházparadoxon (részlet)

Posted on 2012. január 17. kedd Szerző:

0


Színházparadoxon - címlapELSŐ BESZÉLGETÉS

A létkérdésekről


ELSŐ VITÁZÓ: Látta már a Tartuffe-öt?

MÁSODIK VITÁZÓ: Hagyja, nem kedvelem, ha vizsgáztatnak.

ELSŐ VITÁZÓ: Miből gondolja, hogy vizsgáztatom?

MÁSODIK VITÁZÓ: Valamelyik divatos darab divatos előadása kezdődik így. Izgatott hangok fonják körül a sötét színpadot és a sötét nézőteret. Mindenhonnan ugyanaz a suttogás hallatszik „Látta már a Tartuffe-öt?”

ELSŐ VITÁZÓ: Nem erre gondoltam. A Tartuffe-öt most a Nemzeti Színház játssza, Parti Nagy Lajos fordításában. Nem is fordítás, inkább új darab.

MÁSODIK VITÁZÓ: Ritkán járok a Nemzetibe. Ha habos tortát akarok, cukrászdába megyek.

ELSŐ VITÁZÓ: Ismerem a véleményét. Nem gondolja, hogy unalmas? Leszállhatna erről a lóról. Az a fontos, hogy mit játszanak és hogyan. Az épületet idővel meg lehet szokni.

MÁSODIK VITÁZÓ: Épp erről beszélek. Megszokjuk, hogy az ízléstelen a norma. Idővel már tetszeni is fog. Építészetnek gondolják, és ami nem hasonlít rá, azt ezek után el fogják utasítani. A vizuális kultúra alakításában azok a tárgyak játsszák a legnagyobb szerepet, amelyekkel gyakran találkozunk. A televíziós szappanoperák, például a hazai gyártású kórházsorozat csiricsáré színes díszlete (az úgynevezett színészi játékot most nem említem) nemzedékek ízlését teszi tönkre. De válaszolok a kérdésére. Nem láttam a Tartuffe-öt.

ELSŐ VITÁZÓ: Ami a Nemzetit illeti, nem teljesen osztom a nézetét, de ezt majd máskor beszéljük meg. Azért lettem volna kíváncsi arra, hogy mit gondol a Tartuffe-ről, mert rendkívül színvonalas, élvezetes előadás, parádésan ironizálja azt a gagyitól a szofisztikált beszédig tartó nyelvi katyvaszt, amit használunk, eredeti a díszlet, szépek a jelmezek, jók a színészek, és az egész mégsem szól arról, amiről ma szólnia kellene. Arról a hazug, álszent, képmutató, szemforgató világról, amelyben élünk, s amelyet a politika, helyesebben a politikusok kényszerítettek ránk. A szellem emberei közül ezt többen is látják. Egyiküket, Radnóti Sándort idézem, bár föltételezem önről, hogy olvasta: „A magyar politikai színpadon ma egy olyan véres bohózat megy, amelynek majd’ minden szereplője Tartuffe… Volt politikus, akit már a rendszerváltás után nem sokkal Tartuffe-nek neveztem baráti körben, kenetteljes, farizeus manírjai miatt. Aztán ünnepélyesen bocsánatot kértem tőle magamban, amikor megjelent egy másik, aki összehasonlíthatatlanul álságosabbnak, simábbnak és sunyibbnak tűnt. Mára ez elharapózott, a tartuffe-éria, miközben kiterjeszkedett, uniformizálódott is; már csak kapkodhatom a fejemet.” Ebből a létünket másfél évtizede mélyen átható tartuffe-ériából semmit sem látok a színpadon.

MÁSODIK VITÁZÓ: Téved, ha azt gondolja, hogy a színháznak napjaink viszonyaira kell lefordítania a klasszikusokat, akár úgy, hogy a szereplőkben fölismerjük a mai közéleti személyiségeket, akár úgy, hogy a díszlettel és a jelmezekkel a szájunkba rágja a történet érvényességét. Miért nem elég ezt Molière-re bízni? Elég jó író volt ahhoz, hogy az érzékeny fülűek áthallják belőle, ami ránk vonatkozik. Vagy az átdolgozó-fordítóra, aki, ha hihetek önnek, felkínálja a nézőnek a nyelvi képzettársítást. Különben az ön által kívánt Tartuffe-öt, amelyben rá lehetett ismerni az előbbi idézetben másodszorra körülírt, rendszerváltás utáni figurára, néhány éve játszották a Katona József Színházban. Azt magam is láttam.

ELSŐ VITÁZÓ: Részben osztom a véleményét. Elképzelem, milyen pajkos gondolat származhatna a Molière által megírt titkos kazetta emlegetéséből, hiszen nemrég szintén egy titkos kazetta okozta a ribilliót – a miniszterelnök titokban fölvett beszédére gondolok. De az egész kazettaügy kimarad az új Tartuffe-változatból. Ahogy az öncsalást követő kijózanodás is. Mindaz, ami a hiszékenység következménye: jogfosztás, csőd és a királyi kegyelem mint manipuláció. Az utóbbit a rendezők szokták hozzátenni. Nem gondolja, hogy amikor egy kerületi polgármesternek választott fiatal Tartuffe megválasztása után hálaadó istentiszteletre invitál a Bazilikába, akkor az ájtatos szemforgatás olyan bámulatosan mulatságos dramaturgiáját valósítja meg, amely szinte szégyenbe hozza Molière-t?

MÁSODIK VITÁZÓ: Ön, aki ezt a beszélgetést kezdeményezte, bizonyára ismeri Diderot véleményét. Szerinte Billard, a postafőtiszt tartuffe, Grizel abbé tartuffe, de egyikük sem „a” Tartuffe. Molière nem Billard vagy Grizel hasonmására alkotta meg Tartuffe-öt, hanem valamennyi tartuffe legáltalánosabb és legjellemzőbb vonásait egy alakban egyesítve. Miért akarja, hogy a színpadon ráismerjünk egyikre vagy másikra?

ELSŐ VITÁZÓ: Nem egészen érti, amit mondok, vagy rosszul érvelek. Én azt hiányolom, hogy a színház nem keresi meg és nem fejezi ki az általa választott eszközökkel azokat a nyilvánvaló összefüggéseket, amelyek az előadást a valósághoz kötik. A nyári Tartuffe-preview ugyan megelőzte a kazettaügyet és a kerületi tartuffe templomjárását, de a tartuffe-éria jó ideje folyamatosan ráül a lelkekre, s ebből a nézőtéren nem érzek semmit. Mondok egy másik példát. A Koldusopera a Bárka Színházban nem azért problematikus, mert a premieren meggondolatlanul slaggal szorítottak ki egy színházi „tüntetőt”, néhány nappal a pesti utcán látott vízágyúzást követően – a júniusi előbemutató után ezt a részt szeptemberben vagy ki kellett volna hagyni, vagy reflektáltan megjeleníteni –, hanem mert eleve nem vesz tudomást a darabnak az utóbbi időben fölerősödő alapkérdéséről. Arról, hogy legyünk-e erkölcsösek akkor is, ha erkölcs nélkül könnyebb túlélni. A játék szereplői haszonlesők, korruptak és erkölcstelenek – és túlélik. Jön a királynő hírnöke, és mindenkit fölment. A songok, mint Brechtnél mindig, harcosan és ironikusan kommentálják az egészet – ebben tükröződik a társulat határozott véleménye a rossz társadalmi berendezkedésről.

MÁSODIK VITÁZÓ: Nem fog meg, láttam az előadást. Bicska Maxit kivégzik, és a hullája fölött éneklik a hepiendet. Mi ez, ha nem a képmutatás leleplezése?

ELSŐ VITÁZÓ: Bicska Maxi gengszter és kapitalista. Ha a színészek nem lépnek ki a cselekményből, akkor a rabló-, a koldus- és a rendőrmaffia siratja el az „áldozatot”. A darab azonban nem róluk, hanem rólunk szól. Arról, hogy MI hogyan viseljük el és éljük túl ŐKET. Parti Nagy Lajos írja az utóbbi hetek politikai fejleményeiről: „A jövőt sötéten látom. Nem tudom, van-e olyan állapotban a magyar demokrácia, hogy kiállja, amikor majd az igazi szegények, az igazi vesztesek mennek ki az utcára.” Ez szó szerint így szerepel a Koldusoperában (a magyar demokrácia említése nélkül).

MÁSODIK VITÁZÓ: Miért kell mindig létkérdésekről beszélni a színházban?

A Koldusopera ma már szórakoztató darab, és Alföldi Róbert mint friss igazgató nemcsak a közönségnek akart a kedvére tenni a rendezésével, hanem a színészeknek is, hadd lubickoljanak a sok hálás, jó szerepben.

ELSŐ VITÁZÓ: Az igazgatói rendezés fogalma csak nálunk ismert, és nálunk is csak ott, ahol a megélhetés fontosabb, mint a személyes mondanivaló, a társulat érdeke pedig előbbre való a közönségénél. Ami azt a kifejezést illeti, hogy a színészek lubickolnak a szerepben, kérem, ne említse többé előttem, mert a falnak megyek tőle.

MÁSODIK VITÁZÓ: Túlságosan szigorú. Az az érzésem, hogy nem ismeri el a szórakoztató színház létjogosultságát.

ELSŐ VITÁZÓ: Téved, és ha egyszer alkalmat ad rá, bebizonyítom önnek az ellenkezőjét. El tudom képzelni, hogy bizonyos időszakokban a Koldusopera is lehet ironikus komédia, stílbravúr vagy operettparódia. Most éppen nem az, és ez groteszk módon bizonyosodott be. A valóság átrendezte az előadást. A vízágyú egyszerűen mást jelentett júniusban, mint szeptemberben. Az utcára vonulás, a rendőri intézkedés és a szegénység emlegetése is. Az erkölcsi és a túlélési elvek szembeállítása is. Vigyázni kell, hogy egy színház milyen darabot vesz elő, ha nem akar mást, csak szórakoztatni. Mindenesetre Brechtet nem ajánlatos. Veszélyes szerző.

MÁSODIK VITÁZÓ: Szerintem a színháznak általános, örök érvényűen emberi konfliktusokat kell megfogalmaznia, amelyek fölötte állnak a mindennapoknak. Hogy az ön kifejezését használjam, nincsenek olyan „időszakok”, amikor azt kell bevinni a színházba, ami az utcán történik.

ELSŐ VITÁZÓ: Nagy drámaírók esetében ez fordítva működik. Nem a színház másolja az életet, hanem az élet a színházat. Brechtnél maradva, bizonyára emlékszik a Kurázsi mamának arra a jelenetére, amelyben Eilif elmondja, hogyan éheztette rá a katonáit az erőszakkal megszerzendő húsra. A végén minden h-val kezdődő szóra, például arra, hogy – Ungár Júlia fordításában – „haza, húgy, himnusz, hős, halál”, összefutott a nyál a szájukban. A szavaknak erről a nyálcsorgató soráról a Kossuth tér jut az eszembe. A fogalmak és a pátosz devalválódása. Brecht nagy jövőbelátó volt. Vagy csak a világ nem változott.

MÁSODIK VITÁZÓ: Az ön tiszteletreméltó álláspontja nem veszi figyelembe, hogy az emberek többsége nyugalomban akar élni. Azok, akik nem mentek ki a Kossuth térre – el kell ismernie, hogy ők voltak többségben –, a színházba se akarják bevinni a Kossuth teret.

ELSŐ VITÁZÓ: Vagyis a sorsukat érintő kérdéseket, mondhatni, az életüket. Könnyen lehet, hogy igaza van, legalábbis erre vall a Kazamaták előadását kísérő érdektelenség, amit elkeserítőnek találok.

MÁSODIK VITÁZÓ: Gondolom, Papp András és Térey János ’56-os darabjáról beszél, amely a Köztársaság téri vérengzésről szól a Katona József Színházban. Magam is furcsállottam, hogy a forradalom nagyszerű eseményei közül a szerzők épp erről a szörnyű atrocitásról emlékeztek meg, amely nem volt jellemző azokra a napokra.

ELSŐ VITÁZÓ: Mert abban a tévhitben él, hogy a dráma és a színház megemlékezés. Shakespeare királydrámái talán megemlékezések a Rózsák háborújáról? Téreyék is a modellt írták meg, amely túlmutat a konkrét eseményen. Ön az előbb ezt jelölte meg célként az általános, örök érvényű emberi konfliktusokat ábrázoló színház számára. A megemlékezésre ott vannak az évfordulós pályázatokra készült dömpingelőadások, amelyektől borsózik a hátam. Vagy a hatásos, heroikus, hamisítatlanul Hollywood-típusú filmek. Hogy folytassam a h-val kezdődő szavakat.

MÁSODIK VITÁZÓ: A Kazamaták tragikus emberi sorsokból rakta össze a pártház védőit és borzalmas emberalatti masszából az ostromlókat. Ezt írta meg viszolyogva Georges Baal, párizsi magyar író és újságíró a Színház című lapban.

ELSŐ VITÁZÓ: Abban a kis példányszámú szakmai folyóiratban, amelyről két népszerű, magvas életművel rendelkező rendező elmondta a televízióban, hogy senki sem olvassa?

MÁSODIK VITÁZÓ: Ne legyen megsértve, végezze a dolgát, és válaszoljon, mit szól Baal észrevételéhez!

ELSŐ VITÁZÓ: Mindegy, hogy mit szólok, jellemzőnek tartom, hogy egy külföldön élő magyar dob követ abba az állóvízbe, amely az előadást körülveszi. Itthon se siker, se botrány. Baal is a közömbösséget nehezményezi, és igaza van. A közönség ugyanolyan süketen ül, mint más előadásokon, utána ugyanolyan süketen tapsol, az egész, úgy, ahogy van, nem érdekli. Tompa és érzéketlen a színházi közeg. Ahelyett, hogy pro-kontra nézetek csapnának össze. Egyedül a színikritikusok nyilvánítottak határozott véleményt, amikor a múlt évad legjobb új magyar drámájának szavazták meg a Kazamatákat. Irigylem a külföldet, ahol még lehet provokálni. Biztosan hallott róla, hogy a berlini Deutsche Operben bemutató előtt levették a műsorról Mozart Idomeneóját, mert behoznak benne egy Krisztus-, egy Buddha- és egy Mohamed-fejet. Féltek az iszlám bosszújától. A német kultúra jelentős személyiségei azonnal és harsányan tiltakoztak a botrányos öncenzúra ellen. Nálunk a hangadó értelmiség egy-két kivételtől eltekintve hallgat, mint szar a fűben, amikor egy dilettáns jogörökös sorozatosan cenzúrázza és betiltja Bartók műveit.

MÁSODIK VITÁZÓ: Ne ragadtassa el magát. Tiltakozással keveset lehet elérni.

ELSŐ VITÁZÓ: Más a véleményem, és ha így volna is, a művésznek, az értelmiségnek akkor is legyen önérzete. Ehelyett inkább kárörömöt tapasztalok, amiért X-nek vagy Y-nak nem sikerült megvalósítania a tervét. De nem a szolidaritás hiánya a legrosszabb, hanem az, hogy nálunk még papíron se, még a fejekben se születne meg egy berlini Idomeneo.

MÁSODIK VITÁZÓ: Miért olyan biztos benne, hogy egy Mozart-operához, amely az ógörög mitológiában játszódik, föltétlenül szükség van Krisztus vagy Mohamed levágott fejére? Én meg vagyok győződve az ellenkezőjéről. Különben azóta visszavonták az előzetes betiltást, és mégis bemutatják az előadást.

ELSŐ VITÁZÓ: Nem a Mohamed-fej lényeges. A színpadon minden és mindennek az ellenkezője helyénvaló, ha művészileg indokolt. A valódi kérdés az, hogy az alkotókat feszíti-e a mondani akarás, vagy a túlélésre játszanak. Komolyan veszik-e művészetet, vagy a megélhetés vágya lebeg a szemük előtt.

MÁSODIK VITÁZÓ: Az ön helyében nem becsülném le a megélhetést mint a művészi célkitűzések megvalósításának alapfeltételét. Azt olvasom, hogy mivel egyre kevesebb lesz a színházak fenntartására fordított pénz, társulatok megszűnésére is sor kerülhet, azaz folytatódni fog a színházi kultúra leépülése. Ebben a helyzetben érthető, ha sokan a biztos közönségsikerrel akarják igazolni nélkülözhetetlenségüket.

Koltai Tamás

Koltai Tamás

ELSŐ VITÁZÓ: De végiggondolja-e valaki, hogy ennek mi lesz az ára?

MÁSODIK VITÁZÓ: Látja, ez jó kérdés. Hogy ne higgyen kultúrbarbárnak, hadd idézzem az ön kedves Diderot-ját: „A nemes célzatú, komoly színművek világszerte közkedveltek voltak s lesznek is mindenkor, de különösen azok egy romlott nép körében. A színház megszabadít a gonosz emberek társaságától, kik az életben körülvesznek; ott leljük fel azokat, akiknek körében élni szeretnénk.”

ELSŐ VITÁZÓ: Értem az ön iróniáját. Hazamegyek, és elgondolkodom rajta.

Bővebben a könyvről: Színházi Belgyógyászat tankönyv

Adatok: A könyv fülszövege

Koltai Tamás: Színházparadoxon

Corvina Kiadó, 2010