Szikár költészet | Raymond Carver: Katedrális

Posted on 2012. január 10. kedd Szerző:

0


Írta: Jeges-Varga Ferenc

Katedrális - címlapNem túlzok talán, ha kijelentem: a 2011-es év legnagyobb könyves eseménye volt a 20. századi amerikai irodalom egyik legjobb novellistájaként számon tartott Raymond Carver három kötetből álló teljes prózai életművének hazai megjelenése. A Magvető Kiadó az elmúlt év végén a Kezdők vágatlan verziója és a korai műveket tartalmazó gyűjtemény (Befognád, ha szépen kérlek?) kiadása után a sorozat zárásaként az eszköztelen nyelvhasználatáról ismert író legkiforrottabb munkáit adta közre.

A Katedrális, hasonlóan a korábbi könyvekhez, a kiüresedett kispolgári lét pillanatfelvételeit örökíti meg. Szereplői kísértetiesen hasonlítanak az első két kötet figuráihoz. Elvesztették a munkájukat, elhagyta őket, akit valaha szerettek. Ha még házasok, hamarosan biztosan el fognak válni egymástól. Ha van munkájuk, nemsokára már nem lesz hol dolgozniuk. Valaha volt reményeik örökre szertefoszlani látszanak. A félelem, a hiány irányítja életüket. Sőt még ennél is rosszabbul reagálnak környezetükre: totális közöny, nemtörődömség lesz úrrá rajtuk.

Azt már láthattuk, hogy a Carver-hősök kétségbeesésükben hogyan próbálnak még egy utolsót belemarkolni a Semmibe. Kilátástalan helyzetük dühöt vált ki belőlük, hajlamosak akár az erőszakra is. Egyenes utat találnak az alkoholhoz, amely mindig jó társa az elveszett lelkeknek.

A harmadik kötet szereplői azonban egy valamiben különböznek elődeiktől. Ők már nem ütnek vissza, ha kapnak egy pofont. Történjék velük bármi, fel nem kelnének a kanapéról (Emberkonzerv). Már egy utolsó szitokszó sem hagyja el a szájukat. Meg sem próbálnak cselekedni, vagy ha mégis megteszik a kezdő lépést, nem fejezik be a megkezdett mozdulatokat (A vonat). Teljesen tehetetlenek, egy helyben topognak, magukat ismétlik. Legtöbbjük teljesen elidegenedett a környezetétől, még önmagukkal sem tudnak zöld ágra vergődni. Úgy tűnik, végérvényesen beletörődtek a sorsukba.

Carver diagnózisa: az emberi nem képtelen a kommunikációra. Nem elég, hogy nem tudunk beszélni egymással, de meg sem próbálunk figyelni a másikra. Be van dugulva a fülünk. Ami persze rohadtul idegesítő, ugyanakkor meg sem halljuk, ki beszél, mit mond (Óvatosan!). Ezek a szánni való alakok nem képesek megérteni az egyértelmű üzeneteket sem. Nem hiszik el, amit leírva látnak. Megkérdőjelezik még azt is, hogy a levelet, amelyben búcsút intenek nekik, valóban az írta, aki a szerzőjének mondja magát (Ég a házad ideki). El sem tudják képzelni, hogy egy vak ember náluknál élesebben láthatja azt, akivel az évek óta egy fedél alatt élnek (Katedrális). Az idegenség, az ismeretlenek közelsége válik természetes alapállapotukká.

Carver az egészen hétköznapit formálja irodalommá. Nem a megfoghatatlan történéseket ragadja meg, hanem a valóság nehezen észlelhető, elhallgatott maradékát gyűjti egybe. A mindennapok tragikumát, az orrunk előtt levő láthatatlant gyúrja össze közös élményanyaggá. Ezt a kollektív tapasztalást pedig steril, meztelen nyelven szólaltatja meg. Nem kell tehát ahhoz Gordon Lish, hogy Carver redukálja a nyelvet.

Százszor leírták már, ezért közhely: Carver minimalista. De nem a mondatok rövidsége vagy redukált szókészlet a lényeges, hanem a gondolatok puritánsága és tisztasága teszi jól érthetővé ezeket az írásokat. A megfogalmazás könnyedségében rejtőzködik a szöveg mélysége, amely igazán ránehezedik az olvasóra. A carveri módszer által kinyert esszencia sosem válik közhelyessé. A kelléktelen próza szinte költői tömörségben szólal meg. Az egyszerűségében a katarzis elsöprő ereje lakozik. Az efféle irodalom fordítása hálás feladat, ugyanakkor kőkemény munka. Barabás Andrásnak köszönhető, hogy magas színvonalon, egységben olvashatjuk Carver univerzumát.

Igaz, hogy lezüllött alakokról mesél, de egyet sose felejtsünk el: Carver nem a menthetetlen sötétség krónikása. A Katedrálisban összeválogatott novellák a korábbiakhoz képest is több feloldozást engednek meg a szereplők számára. Van úgy, hogy a hűtlen feleség és anya elvesztését is képes túlélni a család, ahogyan a hosszan tartó lázból is van felépülés (Láz). Az is elgondolkodtató, hogy ezek a fancsali képű alakok járhatnának akár rosszabbul is. Meg kell hát húzni határozottan a kantárszárat, mert akkor talán felismerik, merre kell menniük.

Raymond Carver

Raymond Carver

A kötetzáró és címadó írást a fülszöveg is kiemeli, én sem tudok elmenni mellette szó nélkül. A Katedrális gyönyörű allegória a megértésről, arról a közös nyelvről, amely közelebb hozza egymáshoz a látszólag távolodókat, egyenlővé teszi az ránézésre különbözőket. A feleség régen látott vak barátja arról kérdezi a férjet – aki sosem állhatta ki a vak embert és annak vakságát –, mesélje el, hogy néz ki egy katedrális. De vajon hogyan lehet szavakba önteni azt, amit sosem próbáltunk megfogalmazni. A férj képtelen megtalálni a megfelelő szavakat, de a szótlanságát nem bírja beismerni. Végül a vak férfi felkínálja a megoldást: ketten egy tollal, közösen alkotják meg a katedrálist. A rajz pedig egyre bővül, még akkor is, amikor már áll a székesegyház. Most már mindketten ugyanúgy, ugyanazt érzékelik. A vak is látja, a látó is lehunyja a szemét. Közösen megtöbbszöröződik teremtő erejük.

Nem megmondtam, hogy Carver költő?

Olvass bele: Novella a kötetből

Adatok: A könyv fülszövege

Raymond Carver: Katedrális

Magvető Kiadó, 2011