»Mi ez itt? Mi ez?!« | Dudich Ákos: Pótolhatatlan Halhatatlanság!

A Vágtázó Halottkémek életereje

Írta: Takács Máté

Ha én újságárusnak állok harminc évvel ezelőtt, minden bizonnyal az unalomtól agyhalott állapotban ücsörögtem volna a bódémban nap mint nap. Egészen addig, amíg egy semmivel össze nem hasonlítható hang be nem üvölt a kisablakon: DÖRMÖGŐ VAN?! Úgy, hogy a nadrágszáram belerezeg. És akkor felébredtem volna tetszhalott állapotomból. A hang gazdája Grandpierre Atilla, a történet pedig igaz. Atilla célja régen is és most is ugyanaz: felébreszteni az embereket a félálomból, hogy vegyék észre, hogy az ÉLET velük történik. Ezért alakult a Vágtázó Halottkémek. Most Dudich Ákos kereste meg a tagokat, és elkezdte felgombolyítani a szálakat e folyton változó, mégis lényegét tekintve mozdíthatatlan zenekar körül, melyet csak mindenki úgy emleget: a VHK.

Mi is ez a lényegiség? Maga az élet. Sőt, ÉLET. Szavakkal szinte leírhatatlan, milyen gazdag jelentésű e szó. Ezért is szerveződött zenekar a sámánizmussal, csillagászattal és a tudomány egyéb ágaival is behatóan foglakozó fiatalember köré 1975-ben. Mert a zene az ösztönösséggel és őszinteséggel tisztábban ki tudja fejezni a dolgokat. Ehhez társult Grandpierre Atilla semmihez sem fogható szövegvilága, mely egyszerre felemelő, energiával feltöltő, pozitív erő, valamint rituális szertartás részesévé tevő őstransz. Kántálás, üvöltözés, kiabálás. Felrázás a sírból. Hogy lássuk: az élet mindent áthat, tessék felébredni! Itt vagyunk!

A hang, amivel Atilla átadja a lelkét a hallgatóknak, az sem mindennapi, mint ahogy semmi sem az a zenekar körül. Óriási termek hatalmas ablakait képes megrezegtetni vele, pusztán azzal a svunggal, ami a torkán kifér. Vagy egyszerűen beszakad a mikrofon membránja, ahogyan egy új szám születése közben történt. Nem is csoda, ha ilyenek rezegtetik például:

állati tetemek emelkednek a Hold udvarában!
veszettül mozognak a Nagy Játék ütemére!
mindent betölt a fény!
óriási gombaként forgok a Nap szélárnyékában!
világító tárgyak röpülnek az űrben!
szanaszét guruló kerekek!
az ég küllői hajamnak sátraiban!

Sajnos sztereotipizálásra hajlamos szkeptikus olvasóinkat el kell keserítenem: nem, nem drogok hatása alatt íródnak a szövegek, sőt, még a legális tudatvesztésbe belerántó alkohol sem játszik szerepet. Atilla a lehető legegészségesebben él, az ő drogja az élet, szereti is, gondolom ezért is tervez hosszú távra. Legalábbis életvitele erre enged következtetni.

A zenekar tagja sem kevésbé emblematikus figurák, gondoljunk itt Bolira, Balatoni Endrére. A világutazó, talpig rasztás üstdobos szerves része a VHK nevű egésznek, soha nem üti ugyanazt, mégis pontosan ugyanazt üti: azt, amit kell. Amit a pillanat megkíván. Amit a szellem diktál.

A könyv többször megszólaltatja a törzstagokat, Boli eszement kalandjait olvasni igen jó szórakozás. Kedvencem a New York-i kaland, amikor minden előzetes figyelmeztetés ellenére éjszaka kilátogattak a Central Parkba. A helyi fekete bandák nem hittek a szemüknek, amikor meglátták arrafelé szédelegni a furcsa csapatot. De valahogy, csodák csodája, összehaverkodtak. A nagy haverkodásban pedig Boli barátunk elfáradt, ledőlt szunyókálni egy padra. Ekkor egy kétméteres skinhead tűnt fel, a kezében termetével arányos kés. Meglátta a padon fekvő alakot és rémült haverjait, ekkor vigyorogva Boli nyakához tette a kését, és kérte, hogy fotózzák le. Majd kedélyesen tovasétált a sötétbe. Szerettem volna ott lenni, hogy lássam, hogyan reagál az üstdobos az előhívott kép láttán.

Soós L. Szónusz évekig hegedült és basszusgitározott a zenekarban. Aztán egyszer csak hangokat hall, testen kívüli élményben lesz része, jeleket kap. A rádión keresztül is kap jeleket tőle, aztán beáll nála a hullamerevség, majd percekre kirepül a kozmoszba. Pár órával később visszatér. Innentől semmi sem az már, mint ami volt: megváltoztatja drasztikusan az életét, nem megy többet tanítani, és ami a VHK egyik komolyabb átalakulásának egyik kezdetét jelenti: kilép a zenekarból. Megrázó történet.

De nincs ám vége, Dudich Ákos mindenkit megkeresett, kivétel nélkül ott van mindegyikük története: Ipacsé, Lujóé, Czakóé, Fritzé, Kisfidóé, Ádámé. Ám van még egy nagyon fontos szereplője a csapatnak: a közönség. Ákos régi motoros, ott volt már a Fekete Lyuk-beli fellépéseken is, hitelesen ad hangot az átélteknek. Mert közönség nélkül nincs VHK, mivel az egész történés – nem tudom másképp nevezni – nem képzelhető el az emberek nélkül, akiknek szerencséjük volt egy-egy szeánszhoz. Itt nincs mese, legbensőbb énünk érzi az érintést. Mindezt pedig fokozták a színházi elemekkel kombinált előadások, álarcok, növények, az avar alól felröppenő emberek. Aki nem hiszi, járjon utána.

Rengeteg mindent taglal még a könyv, lépten-nyomon igazán magvas gondolatok bukkannak elő benne. Szó esik még a Vágtázó Csodaszarvasról, a Vágtázó Életerőről, a Rituális Színházról. Mi ez a csoda, ez a hungarikum, amelyre egyszerre figyelt az elnyomó rendszer és Henry Rollins, Jello Biafra, Blixa Bargeld? Talán még mindig csak kevesen ismerik a VHK nevű jelenségnek a valódi nagyságát. Rajongóknak kötelező, mindenki másnak pedig jó szívvel ajánlott olvasmány.

Adatok: A könyv fülszövege

Dudich Ákos: Pótolhatatlan Halhatatlanság!

Silenos Kiadó, 2011