Papa becses kincse – Precious (film)

Írta: Boros Ágota

Bicskanyitogató film. Az ember legszívesebben becsukná a szemét, befogná a fülét, kizárná nyugodt, langyos, hétköznapi valóságából. Legyinteni szeretne, ez csak egy történet, nem az élet. Vagy ha mégis az élet, minket akkor sem érint. Ilyesmi csak a tanulatlan, munkanélküli feketék (de itt akár behelyettesíthetjük a saját előítéleteinkben szereplő népcsoportokat is) gettóiban történhetnek meg. De persze tudjuk, hogy nincs igazunk, hogy hárítunk, mert ez bárhol, bármikor, bárkivel…

A Precious (magyar címén A boldogság ára) bemutatásával hatalmas adósságát törlesztette a hazai filmforgalmazás. Lee Daniels filmje a tavalyi év egyik legfontosabb alkotása volt. Mondom ezt annak ellenére, hogy nem sok nézőt jósolok a filmnek – bár ne lenne igazam –, de erről nem a Sapphire Push (Nyomd) című regényéből adaptált mozi tehet.

Claireece Precious Jones (Gabourey Sidibe) 16 éves, szeret álmodozni, mint a többi hasonló korú kislány: hol Hollywood vörös szőnyegén vonul hatalmas ovációtól kísérve, hol kertvárosi boldogságban él kedvenc matektanárával, hol gyönyörű és fehér, hol fekete és gyönyörű. Néha csak arról ábrándozik, hogy órán ő is jelentkezik, hogy a hátsó padból lesz bátorsága az elsőbe ülni, hogy az átlaghoz hasonlóan normális lehet.

De Claireece Precious Jones minden, csak nem átlagos. Precious a valóságban afro-amerikai, kövér, feltűnő, erőszakos, analfabéta, ostobának gondolt, mindenki céltáblája, egy Down-kóros gyermek anyja, és éppen második babáját várja. A másodikat, pedig a kislány még soha nem volt szerelmes, soha nem járt senkivel. Ellenben jó édes apukájának ő volt a legbecsesebb kincse, és ezt a férfi ki is mutatta. Anyja, Mary (Mo’Nique) tudtával, sőt asszisztálásával bizonyította éjszakáról éjszakára. Csak azért nem mondom, hogy egyetértésével, mert a nő nagyon is ellenezte a vérfertőzést, na nem erkölcsi megfontolásból, hanem féltékenységből. És ezt rendszeresen le is verte – természetesen nem a férfin – a tehetetlen kislányon.

Amit látunk, az valódi szociohorror. Ez az élet nagyon messze van az amerikai álmot cukormázasan ábrázoló történetektől. Nehezebben is tudunk azonosulni a szereplőkkel – már ha ez egyáltalán lehetséges. Precious sem könnyíti meg a nézőnek az együttérzést. A lány a családi mintákat követve a legjobb úton jár az áldozatból elkövetővé válás útján. Minden vélt vagy valós sérelemre erőszakkal reagál, üt, rúg, káromkodik.

És láthatjuk, hogy a valóságban az amerikai szociális háló semmivel sem különb a magyarnál; senkinek nem tűnik fel a kislány magába zárkózása, dühkitöréseit simán devianciának bélyegzik, újabb terhességét csak ürügynek használják, hogy megszabaduljanak a beilleszkedni képtelen, túlkoros iskolástól. Amikor a szociális osztályon elszólja magát, hogy ki is igazából a gyerekek apja, akkor sem indul be a gépezet. Az ügyintéző (Mariah Carey) ostobán bámul rá, a segély megvonásával fenyegeti, de nem riasztja a hatóságokat, az összevissza hadováló, mindent visszaszívó Precioust útjára engedi. Egy évnek kell még ahhoz ebben a mocsokban eltelnie, hogy újra elővegyék az ügyet.

Precioust a teljes megsemmisüléstől egy alternatív iskola menti meg, ahol végre emberszámba veszik, odafigyelnek rá. A hozzá hasonlóan zűrös családi hátterű fiatalok és a leszbikus tanárnő (Paula Patton) nem csodabogárnak, vesztesnek vagy áldozatnak tekintik, hanem értékes emberi lénynek. A kamaszlány itt érti meg, mit jelent egyáltalán szeretni, mert eddig egyszerűen utálták, elkerülték, vagy csak ütötték-verték, megerőszakolták a szeretet nevében. Itt kedvelik, életében először barátokra lel, akik segítenek elköltözni szadista anyjától. Ebben az igazi közösségben nemcsak írni-olvasni tanul meg, de képes lesz kiállni magáért, anélkül, hogy erőszakkal válaszolna az erőszakra. Még arra is van ereje, hogy apja halála után szembenézzen anyjával, aki a szociális ügyintézőnek könyörög egy találkozásért.

A film csúcspontja, Mo’Nique Oscar-díjas alakítása, ahogy szinte nyüszítve, szűkölve próbál megértést, együttérzést, feloldozást kicsiholni. Felejthetetlen filmtörténeti pillanat. Aki látta, annak örökre a retinájába ég a jelenet. A néző irtózva, borzadva szánja a szerencsétlen kapcsolat- és szeretetfüggő nőt, majdnem anyát írtam, de ezt rá használni sértés lenne az anyák számára, tehát nőt, aki annyira ki van éhezve a figyelemre, hogy még lányát is odadobja emberének, így odázva el, hogy elhagyják, hogy egy kis morzsa még jusson neki is a férfiból. Szánjuk az asszonyt, igen, de nem bocsátunk meg, lehetetlen az empátia.

Kegyetlen film kiszolgáltatottságról, erőszakról, másságról, előítéletekről… és valahol mélyen, a felszín alatt a reményről. Hogy talán, ha odafigyelünk egymásra, a jelekre, sok bántalmazott gyereknek lehet alternatívája. Úgy, ahogy a könyv írójának, Sapphire-nek, eredeti nevén Ramona Loftonnak is volt. Az 1950-es születésű szerzőt főhőséhez, Precioushöz hasonlóan háromévesen megerőszakolta az apja, alkoholista anyja pedig még gyerekkorában elhagyta a családot. De ő talpra állt, és megírta történetét…

Lee Daniels: A boldogság ára (Precious), 2009 – amerikai filmdráma

Magyarországi bemutató dátuma: 2011. február 24. (Forgalmazó: SPI és Corner Film)

Rendező: Lee Daniels
Író: Sapphire
Forgatókönyvíró: Geoffrey Fletcher
Zeneszerző: Mario Grigorov
Operatőr: Andrew Dunn

A főbb szerepekben:

Gabourey Sidibe (Precious)
Mo’Nique (Mary)
Mariah Carey (Mrs. Weiss)
Paula Patton (Miss Rain)