Papa becses kincse – Precious (film)

Posted on 2011. december 4. vasárnap Szerző:

0


Írta: Boros Ágota

Precious - jelenetBicskanyitogató film. Az ember legszívesebben becsukná a szemét, befogná a fülét, kizárná nyugodt, langyos, hétköznapi valóságából. Legyinteni szeretne, ez csak egy történet, nem az élet. Vagy ha mégis az élet, minket akkor sem érint. Ilyesmi csak a tanulatlan, munkanélküli feketék (de itt akár behelyettesíthetjük a saját előítéleteinkben szereplő népcsoportokat is) gettóiban történhetnek meg. De persze tudjuk, hogy nincs igazunk, hogy hárítunk, mert ez bárhol, bármikor, bárkivel…

A Precious (magyar címén A boldogság ára) bemutatásával hatalmas adósságát törlesztette a hazai filmforgalmazás. Lee Daniels filmje a tavalyi év egyik legfontosabb alkotása volt. Mondom ezt annak ellenére, hogy nem sok nézőt jósolok a filmnek – bár ne lenne igazam –, de erről nem a Sapphire Push (Nyomd) című regényéből adaptált mozi tehet.

Claireece Precious Jones (Gabourey Sidibe) 16 éves, szeret álmodozni, mint a többi hasonló korú kislány: hol Hollywood vörös szőnyegén vonul hatalmas ovációtól kísérve, hol kertvárosi boldogságban él kedvenc matektanárával, hol gyönyörű és fehér, hol fekete és gyönyörű. Néha csak arról ábrándozik, hogy órán ő is jelentkezik, hogy a hátsó padból lesz bátorsága az elsőbe ülni, hogy az átlaghoz hasonlóan normális lehet.

De Claireece Precious Jones minden, csak nem átlagos. Precious a valóságban afro-amerikai, kövér, feltűnő, erőszakos, analfabéta, ostobának gondolt, mindenki céltáblája, egy Down-kóros gyermek anyja, és éppen második babáját várja. A másodikat, pedig a kislány még soha nem volt szerelmes, soha nem járt senkivel. Ellenben jó édes apukájának ő volt a legbecsesebb kincse, és ezt a férfi ki is mutatta. Anyja, Mary (Mo’Nique) tudtával, sőt asszisztálásával bizonyította éjszakáról éjszakára. Csak azért nem mondom, hogy egyetértésével, mert a nő nagyon is ellenezte a vérfertőzést, na nem erkölcsi megfontolásból, hanem féltékenységből. És ezt rendszeresen le is verte – természetesen nem a férfin – a tehetetlen kislányon.

Gabourey Sidibe és Paula Patton

Gabourey Sidibe és Paula Patton

Amit látunk, az valódi szociohorror. Ez az élet nagyon messze van az amerikai álmot cukormázasan ábrázoló történetektől. Nehezebben is tudunk azonosulni a szereplőkkel – már ha ez egyáltalán lehetséges. Precious sem könnyíti meg a nézőnek az együttérzést. A lány a családi mintákat követve a legjobb úton jár az áldozatból elkövetővé válás útján. Minden vélt vagy valós sérelemre erőszakkal reagál, üt, rúg, káromkodik.

És láthatjuk, hogy a valóságban az amerikai szociális háló semmivel sem különb a magyarnál; senkinek nem tűnik fel a kislány magába zárkózása, dühkitöréseit simán devianciának bélyegzik, újabb terhességét csak ürügynek használják, hogy megszabaduljanak a beilleszkedni képtelen, túlkoros iskolástól. Amikor a szociális osztályon elszólja magát, hogy ki is igazából a gyerekek apja, akkor sem indul be a gépezet. Az ügyintéző (Mariah Carey) ostobán bámul rá, a segély megvonásával fenyegeti, de nem riasztja a hatóságokat, az összevissza hadováló, mindent visszaszívó Precioust útjára engedi. Egy évnek kell még ahhoz ebben a mocsokban eltelnie, hogy újra elővegyék az ügyet.

Precioust a teljes megsemmisüléstől egy alternatív iskola menti meg, ahol végre emberszámba veszik, odafigyelnek rá. A hozzá hasonlóan zűrös családi hátterű fiatalok és a leszbikus tanárnő (Paula Patton) nem csodabogárnak, vesztesnek vagy áldozatnak tekintik, hanem értékes emberi lénynek. A kamaszlány itt érti meg, mit jelent egyáltalán szeretni, mert eddig egyszerűen utálták, elkerülték, vagy csak ütötték-verték, megerőszakolták a szeretet nevében. Itt kedvelik, életében először barátokra lel, akik segítenek elköltözni szadista anyjától. Ebben az igazi közösségben nemcsak írni-olvasni tanul meg, de képes lesz kiállni magáért, anélkül, hogy erőszakkal válaszolna az erőszakra. Még arra is van ereje, hogy apja halála után szembenézzen anyjával, aki a szociális ügyintézőnek könyörög egy találkozásért.

Mo'Nique

Mo'Nique

A film csúcspontja, Mo’Nique Oscar-díjas alakítása, ahogy szinte nyüszítve, szűkölve próbál megértést, együttérzést, feloldozást kicsiholni. Felejthetetlen filmtörténeti pillanat. Aki látta, annak örökre a retinájába ég a jelenet. A néző irtózva, borzadva szánja a szerencsétlen kapcsolat- és szeretetfüggő nőt, majdnem anyát írtam, de ezt rá használni sértés lenne az anyák számára, tehát nőt, aki annyira ki van éhezve a figyelemre, hogy még lányát is odadobja emberének, így odázva el, hogy elhagyják, hogy egy kis morzsa még jusson neki is a férfiból. Szánjuk az asszonyt, igen, de nem bocsátunk meg, lehetetlen az empátia.

Kegyetlen film kiszolgáltatottságról, erőszakról, másságról, előítéletekről… és valahol mélyen, a felszín alatt a reményről. Hogy talán, ha odafigyelünk egymásra, a jelekre, sok bántalmazott gyereknek lehet alternatívája. Úgy, ahogy a könyv írójának, Sapphire-nek, eredeti nevén Ramona Loftonnak is volt. Az 1950-es születésű szerzőt főhőséhez, Precioushöz hasonlóan háromévesen megerőszakolta az apja, alkoholista anyja pedig még gyerekkorában elhagyta a családot. De ő talpra állt, és megírta történetét…

Lee Daniels: A boldogság ára (Precious), 2009 – amerikai filmdráma

Magyarországi bemutató dátuma: 2011. február 24. (Forgalmazó: SPI és Corner Film)

Rendező: Lee Daniels
Író: Sapphire
Forgatókönyvíró: Geoffrey Fletcher
Zeneszerző: Mario Grigorov
Operatőr: Andrew Dunn

A főbb szerepekben:

Gabourey Sidibe (Precious)
Mo’Nique (Mary)
Mariah Carey (Mrs. Weiss)
Paula Patton (Miss Rain)

Posted in: Film, NÉZŐ