Fájdalmas búcsú a lúzerléttől – Romain Gavras: Eljő a napunk (film)

Írta: Bedő J. István

A szokványos külsejűek Európájában (szőke vagy barna haj, heteró beállítódás, szociálisan extrovertált attitűd, hogy valami rémeset is mondjak) már az is tehertétel, ha valaki csak egyetlen tényezőben különbözik az átlagtól. Ha több az eltérés – vagy akárcsak a különbözőség árnyéka vetődik rád –, biztos lehetsz benne, hogy az iskolában, a családban, a sportklubban rád szállnak, piszkálnak. Kijelölt lúzer leszel, jól belecsavarodsz a problémáidba.

Ez olyan evidens, hogy akár le sem kellene írni, pszichológusok serege írta meg a doktoriját efféle kiindulóponttal. Romain Gavras első filmje rögtön a pálya kezdetén a legkegyetlenebb piroskarikás (+18) világba visz. A kamasz Rémynek minden baja egyszerre van: a sportklubban homokosnak tekintik, a csapatkapitány intoleráns és ordít. A családban az anyja és a húga lenézi, megalázza, a kedves mama frusztrált és ordít, a húg elviselhetetlen perszóna és ordít. Csoda, hogy a fiú a virtuális világban próbál megértő társat találni? De az ott talált barátnőről kiderül, hogy nem elég, hogy halálvágyó, fekete kabátos élő-kísértet, de még csak nem is nő. Net-kávézóból, felvett személyiséggel bolondítja az amúgy is zűrös kamaszt.

Ezek után nem meglepő, hogy az egyetlen többé-kevésbé barát színezetű ember a közelében a pszichológus Patrick. Amilyen balszerencséje van, a kiégett, rosszkedvű férfi szintén vörös hajú, és sejthetően Rémyéhez hasonló gyermek- és ifjúkor után lett életvezetési tanácsadó. De ahogy kiderül, még a saját problémáit sem tudta megoldani.

Bizonyára van egy olyasfajta lélekkurkászi iskola, amely a páciens gyógyulásához vezető úton először a páciens személyiségének, mármint a rosszul működőnek a lerombolásával kezdi a gyógyítást – nekem még csak egy szemüveg-elhajigálós kóklerhez (Christian Darnel) és a derék Csernus dokihoz volt szerencsém. Ez a Patrick, mint valami ősgonosz, hasonló eszközökhöz nyúl, gyalázza az ifjú balfácánt, de ő maga is sokszor csinnbe megy, hogy kellőképpen megutálják – általában eredményesen.

Különös szerepcsere zajlik, Rémy mintha megtalálná magát, sőt ő kezd uralkodni Patrickon. A történet fordulóponthoz jut, amikor Rémy egy reklámtáblát látva felismeri, hogy az írek vörös hajúak. Ettől úgy véli, hogy az „ország, nyelv és hadsereg” – valójában jövő – nélküli egyén a többi hajtárs közösségében találja meg önmagát. Tehát irány: Calais, a komp és onnan tovább Írország. Az eszelős hajsza, az elbitorolt bérelt kocsi, majd az egymás után ellopott továbbiak csupán felgyorsított züllésbe visznek.

Ahogy a torzonborz és szakállas pszichológus egyre alárendeltebbé válik, igazából meg sem döbbenünk azon, hogy egyszer csak megkopaszítva kerül ki egy kalandból. Rémy kvázi rablóként foszt ki egy drogériát, hogy ő is megszabaduljon vörös hajától, ügyetlen kézzel borotválja le minden piszkálódás okozóját, bronzvörös sörényét.

Az eszement száguldás már meneküléssé válik, amikor Rémy rálő üldözőikre, és hamarosan maga is golyót kap – így a komp-utat is lekésik. Patrick még egy utolsó reményvesztett kísérlettel (hogy totális legyen a hihetetlen kalandok sora) hőlégballont is rabol, hogy eljussanak – kopaszon, sebesülten, Rémy vérezve, talán túl sem éli majd a szökést – Írországba.

A remény és a reménytelenség filmje Gavrasé. A reményé, hogy nem muszáj belenyugodni a piszkálódásba, amit a különbözőség generál. De a reménytelenségé is, hogy sem a sokkterápia, sem a menekülés nem hoz megoldást, ha magunkkal nem vagyunk tisztában. Szép és nyomasztóan reménytelen, amikor látjuk a kompra váró vörös hajú családok felnőttjeit és gyermekeit, akik értetlenül néznek a két kopaszra. Ők azok, akikhez Rémy tartozni akar, csakhogy már semmi nem igazolja, hogy ő is vörös volt fejborotválás előtt.

Gavras a társadalom pofájába vágja, hogy intoleráns és agresszív, és receptként az intoleranciát és az agressziót kínálja fel. De önkritikusabb annál, hogy elhitesse, ez a recept sikeres lehet. A film zárójelenete, a léghajó kosarában kuporgó Patrick tekintete nem ígér semmit, sem megváltást, de még szerencsés földet érést sem.

A boldogtalan Rémy – Olivier Barthelemy – és a még magának is elviselhetetlen Patrick – Vincent Cassel – fantasztikusan jó párost hoznak. Jelenlétük – a film viszonylag rövid belső idejében is – folyamatos párbaj, bandázs nélkül. A rémesen ronda ipari táj nem kap megszépített képeket. A kamera tárgyilagos. Különös módon egyik súlyos lőtt seb megmutatása sem kelt akkora iszonyatot a nézőben, mint a pillanat, amikor a Rémy viszonylag felületes sebeket ejt magán, szemöldökének és fejének borotválása közben.

A filmet felváltva kíséri két zene. Az egyik Liszt Ferenc műve, a baljós, felséges, megtipró, felkavaró h-moll zongoraszonáta, igen jó előadásban. A másik – Sébastien Akchoté-é – mai, mindennapi. Amikor Liszt szól, jönnek a szörnyűségek. Mégis azt várjuk, hogy még szóljon, de szörnyűségek nélkül. Nem így történik.

Romain Gavras: Eljő a napunk (Notre jour viendra), 2010 – francia filmdráma

Magyarországi bemutató dátuma: 2011. április 21. (Forgalmazó: Mokép-Pannónia Kft.)

Rendező: Romain Gavras
Forgatókönyvíró: Romain Gavras, Karim Boukercha
Zeneszerző: Sébastien Akchoté
Operatőr: Andre Chemetoff

A főbb szerepekben:

Vincent Cassel (Patrick)
Olivier Barthelemy (Rémy)